A lelki ökumené útján – Konferenciát rendeztek az úrvacsoráról

A lelki ökumené útján – Konferenciát rendeztek az úrvacsoráról

Share this content.

Forrás: Magyar Kurír, szöveg: Baranyai Béla. Fotó: Hojdák Kristóf, Rudnyánszky Orsolya
Budapest – Az utolsó vacsora különféle megközelítési módjairól, olvasatairól rendeztek ökumenikus konferenciát a Párbeszéd Házában 2018. január 20-án. A tanácskozás fő előadását Peter Neuner katolikus teológus, a keresztény egységtörekvés egyik legtekintélyesebb szakértője tartotta.

A megjelenteket Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza vezetője köszöntötte. A rendezvény házigazdája mindenkit arra biztatott, hogy elsősorban a Lélek inspirációira figyeljen.

Peter Neuner, a müncheni Lajos Miksa Egyetem nyugalmazott dogmatikaprofesszora Luther tanítása az úrvacsoráról című előadásában azt vizsgálta, vajon napjaink keresztény egységtörekvése meríthet-e a reformátor tanaiból. Peter Neuner elöljáróban arra hívta fel a figyelmet, hogy az evangélikus felekezetet az ige, míg a katolikus egyházat a szentség egyházának szokták nevezni. Ez azt jelenti, hogy az előbbi az igehirdetést, az utóbbi az eucharisztia ünneplését helyezte a középpontba. Ma is sokan vetik a protestantizmus szemére, hogy nem vette komolyan Krisztus felhívását az úrvacsora megünneplésére. A lutheránusok már az Ágostai hitvallásban határozottan visszautasították ezt a vádat: „A mise hivatalos ceremóniájában semmilyen érzékelhető változás nem történt.” (Fontos megjegyezni, hogy az eucharisztia ünneplésének gyakorlata mindig megelőzte a filozófiai-teológiai reflexiót, mely a gyakorlat jobb megélését, megértését kívánta elősegíteni.)

A reformátorok a két szín alatti úrvacsoravétel bevezetésével azt kívánták hangsúlyozni, hogy a katolikus „eltévelyedéssel” szembehelyezkedve visszatértek az utolsó vacsora gyakorlatához. A trienti zsinat visszautasította ezt az álláspontot: az egyháznak megvan a joga ahhoz, hogy a szentségek formáját maga alakítsa. Luther is vallotta, hogy Krisztus mind a két színben teljesen jelen van, és a huszita hagyományt folytatva a két szín alatti áldozás mellett tette le a voksát. Később ez a kérdés háttérbe szorult, a katolikus egyházban is sok esetben történik az áldozás két szín alatt.

Platón szerint a képmásban jelen van annak ősképe. Ebből kiindulva mondták a korai századokban, hogy Krisztus emlékezetének ünnepe leképezi üdvözítő művét. A középkori nyugati egyházban a képelmélet megdőlt. A szimbólum már nem tárta fel a valót, csak utalás lett belőle. Az arisztotelészi gondolkodás előtérbe kerülésével a transsubstantiatio (átlényegülés) tana bontakozott ki: a lényeg változik át, a járulék nem. Ezt a reformátorok visszautasították. Zwingli szerint a kenyér nem test, és a bor nem vér, az úrvacsoránál a Jézus tetteire való hívő emlékezés köt össze Krisztussal. Kálvin megközelítésében Krisztus keresztáldozatának emlékezete a vétel pillanatában történik; ez egy lelki jelenlét, mert a kenyér és a bor nem tudják magukba foglalni az Urat. Luther szofista okoskodásnak tartotta a transsubstantiatiót, szívesebben beszélt consubstantiatióról. A katolikusok úgy látták, hogy a protestáns megközelítés szerint a kenyér és a bor Krisztus testét és vérét jelenti, míg a helyes katolikus felfogás azt állítja, hogy a kenyér és a bor egyenlő vele. A transsubstantiatio elmélete az oltáriszentség tiszteletéhez is nagyban hozzájárult.

A katolikus-evangélikus Közös nyilatkozat a megigazulásról szóló tanításról így fogalmaz: „Az úrvacsora szentségében Jézus Krisztus jelen van mint valóságos Isten és valóságos ember, testével és vérével, teljes egészében a kenyér és a bor színe alatt.” Ez a dokumentum ugyanakkor nem akarja az eucharisztia titkát feltárni. A szubsztancia filozófiai fogalma korunkra megváltozott, ezért hangsúlyozni kell, hogy ez nem tartozik a hit tartalmi részéhez. Manapság a transzfinalizáció (célváltozás) és a transzszignifikáció (jelentésváltozás) fogalmakat használják, a reálszimbólum kifejezés pedig azt jelenti, hogy a szimbólum nem üres jel.

Az úrvacsorában való közösség iránti vágyat nem lehet elutasítani, különösen a vegyes házasságok esetében nem. A katolikus tanítás szerint a vegyes házasság is – amennyiben az egyik fél katolikus – szentségi, tehát ebben az egész egyház valósul meg, nem az egyházszakadás. Ha az eucharisztikus közösség és az egyházközösség elválaszthatatlanok, akkor a vegyes házasság megköveteli az úrvacsorai közösséget. Az eucharisztia terén létező különállás felszámolása ebben az irányban talán továbbgondolható. Peter Neuner végül Karl Lehmann bíborost idézte, aki szerint teológiai szempontból az egyházszakadás nagyobb botrány, mint az interkommunióra irányuló kísérletek.

Reuss András előadása – melyet távollétében felolvastak – már azért is figyelemre méltó volt, mert a katolikus szentmise értelmezését vizsgálta egy evangélikus teológus szemével. Az előadó véleménye szerint fontos, hogy minden felekezet úgy tudjon beszélni a másikról, hogy ne vethessék a szemére: mindent félreértett. Az úrvacsora tanításánál a kiindulópont azonos, erről Máté, Márk, Lukács evangélistáknál és Szent Pálnál is olvashatunk. Az úrvacsorában Jézussal egyesülünk, de ez a cselekedet más emberekkel is összekapcsol. Reuss András szerint a katolikus felfogás azt állítja, hogy az egyház mutatja be az áldozatot az Atyának. Az evangélikus megközelítésben a pap hatalma megkérdőjelezhető, sokkal nagyobb jelentősége van a megjelenítésnek. Nem mi ajánljuk fel a Bárányt az Atyának, hiszen az ember szorul rá az Atya minden értelmet meghaladó szeretetére, melyben hinnie kell.

Az evangélikus teológus szerint meg kell különböztetni Krisztus áldozatát a hívő ember áldozatától. Ha e kettő között nem teszünk különbséget, akkor lebecsüljük Krisztus áldozatát. Krisztus realiter et substantialiter (valóságosan és a lényeget illetően) van jelen a kenyérben és a borban. Bár a transsubstantiatio nagyon logikus, az evangélikus teológia megelégszik Pál szavaival, mely szerint az értünk feltámadt Úrral lehetünk közösségben. Ez nem magyarázat, hanem ígéret. Krisztus ugyanakkor jelen van a kenyérben és a borban az ember hite nélkül is. A szentségimádás az átváltoztatás visszafordíthatatlanságát helyezi előtérbe, ez viszont az eldologiasítás felé mutat. A valóságos jelenlét a vételhez kötődik, de ebben az esetben nem az időbeliségen van a hangsúly. Reuss András szerint szükség van mind a két fél részéről az önreflexív gondolkodásra.

Youssef Khalil kopt ortodox főesperes a kopt liturgia és az utolsó vacsora összefüggéseiről beszélt. Az Úr már Krisztus előtt elkezdte felkészíteni az emberiséget az eucharisztia befogadására. A Jelenések könyvében ezt olvassuk: „Akkor láttam, hogy íme, a trón és a négy élőlény között és a vének között a Bárány állt mintegy megölve.” (Jel 5,6) Ez egy örökké tartó vérontás, melyet a szent liturgia végzésénél újra és újra megjelenítenek. A mennyekben ez állandóan folyik, míg a templomban egy adott időben lépünk kapcsolatba vele. „Ha felfognánk azt a tényt, hogy az oltár előtt állunk, és ráéreznénk ennek a misztériumnak az ajándék mivoltára, akkor állandóan a mellünket vernénk azt könyörögve: Uram, Jézus Krisztus, irgalmazz nekünk” – fejezte be előadását Youssef Khalil.

Kránitz Mihály katolikus teológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánja Az áldozat teológiája című előadásában azt hangsúlyozta, hogy az eucharisztia tanításához szorosan hozzátartozik az egyházi rend szentsége. Ez azt jelenti, hogy az eucharisztia elválaszthatatlan az egyház közösségétől és az egyházról vallott tanítástól. Az apostoli folyamatosság következménye a papság és az eucharisztia.

Az elmúlt ötven évben a keresztény felekezetek közeledtek egymáshoz, kialakult a receptív ökumenizmus, mely azt jelenti, hogy a másik megközelítését is behatóan tanulmányozzuk. Az ökumenikus törekvések legfontosabb célja ma az eucharisztia közös ünneplése. Ez nem az emberi logika szerint fog megvalósulni, hanem a Szentlélek által. Kránitz Mihály arra emlékeztetett, hogy valahányszor bemutatjuk az áldozatot, megváltásunk műve folytatódik. Krisztus áldozata jelen van a szentmisével, melyben kommunió jön létre Krisztussal. Ő a felajánló és az áldozat egy személyben. Ez az áldozat megszerzi számunkra Isten bocsánatát. Ugyanakkor az egyház mutatja be az áldozatot, és az áldozat hozza létre az egyházat. Azt se feledjük, hogy az eucharisztia a parúziára (Krisztus második eljövetelére) is utal – fejezte be előadását Kránitz Mihály dékán.

Zalatnay István református lelkész, teológus az úrvacsoratan református olvasatát ismertetve elmondta, hogy az úrvacsora értelmezésénél az utolsó vacsora eseményéből kell kiindulni, de ettől továbblépve a liturgiát kell megvizsgálni. Olyan doktrínákat akarunk közös nevezőre hozni, melyeket azzal a céllal hoztak létre, hogy ne lehessen azokat közös nevezőre hozni. A teológia arisztoteliánus értelmezése azt eredményezte, hogy a szubjektív és az objektív oldal szétvált. Ma az fenyeget, hogy egyre több értelmezés születik, melyek valójában nem segítik elő a közeledést. Zalatnay István is azt hangsúlyozta, hogy az úrvacsora sacramentum perennis, vagyis teljes mértékben nem megérthető. Az úrvacsora a kálvini felfogás szerint sem csak egy emlékvacsora, a választóvonal annak objektivitásában van. A református hagyomány szerint ez objektív történés, vagyis az úrvacsora elsősorban Isten cselekménye, hasonlóan a gyermekkeresztséggel, melynél a csecsemő lelkiállapota nem számít.

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!