A végső virradat előszele

A végső virradat előszele

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Bácskai Károly
Húsvét minden rá vonatkozó újszövetségi részlet ellenére – némelyeknek talán éppen azok miatt –, de kétezer év igehirdetése és értelmezési kísérletei dacára is, titok marad. A 20. század érzékeny lelkű, mértékadó magyar költője, Pilinszky János egy húsvéti elmélkedésében a végső virradat előszelét említi. „Az ember csak megtapasztalhatja érintését, de útjait ki nem fürkészheti. A végtelen Isten és a véges ember drámájában ez a kifürkészhetetlenség Isten szeretetének örök előjoga. Megértenünk lehetetlen, de bármelyikünk megbizonyosodhat róla, s ez a bizonyosság nemcsak a világ szeszélyeit és esetlegességeit, de bensőséges erejével még törvényeinek bizonyosságát is véghetetlenül fölülmúlja.” (Isten dicsősége, Új Ember, 1970. március 29.)

Húsvét titka nálunk a tavaszt hozó, friss szelek érintéséhez hasonlítható lélekmozgás. Megmagyarázni nem tudjuk, de megérezzük. Nem látjuk, honnan érkezik, de meglegyint, megérint, felébreszt a hajnali levegő. Húsvétkor éppen a titok titokzatossága fog meg. Nem a nyitja, nem a megfejtése. Ha mindent pontosan tudnánk húsvétról, nem lenne érdemes beszélni, írni, hallani róla. Nem lenne hír, nem lenne újság. Átadná helyét egy másik csodának. A titkokban jobbára a titokzatosságuk a különös, a mindig újat tartogató és a hasonlíthatatlan, nem pedig az, amit elárulnak magukról.

Húsvét titkát nem feloldani, hanem megérezni kell. Húsvétkor az isteni titok és az emberi élmény elválaszthatatlanul összefonódik egymással. Noha „a titkok az Úréi, a mi Istenünkéi” (5Móz 29,28), mi mégis, mint egykor a tanítványok, „láttuk az Urat” (Jn 20,25). Ha megérezzük húsvétot, akkor nem feltétlenül remegés, döbbenet és némaság fog el minket az élmény hatására, hanem inkább felszabadult örömmel futunk, hogy megvigyük a hírt másoknak is (Mk 16,1–8; Mt 28,8).

Húsvéthoz, íme, nemcsak érzések, de lábak is tartoznak! Az élmény megmozdít, és elindít sietve a többi ember felé. Kényelemhez szokott világunkban mára hobbi, szabadidős tevékenység lett a futás. Hovatovább odáig tempózunk, hogy lassacskán hobbi lesz az evangélium hallgatása és továbbadása is. Különböző – egyéni és közös – élményeink bizonyosan fűződnek húsvéthoz, a tavaszhoz és az ünnepekhez, de az a szomorú, hogy időnk egyre kevesebb van hozzájuk.

Húsvét első tanúi nem szégyelltek szaporán lábra kapni. Szabadidős futásain túl a mai ember főként idegességében siet, mert kiszalad az időből, vagy még inkább az idő hajrázza le őt. A tanítványok azonban valami rejtélyes, talányos, új és hasonlíthatatlan élmény miatt szaporázták. Nem egyszerűen Jézus sírjának üressége ragadta meg őket, hanem annak a titka, hogy Jézus nem volt ott, ahová eltemették. Akit holtnak tudtak, arról azt hirdették az angyalok, hogy él! (Lk 24,23) Pedig kiábrándítóan valóságos és fájdalmasan egyértelmű volt a pusztulása.

Jézus halálának szívbe markoló tényét szemlélteti, hogy az életének egyes részletei tekintetében szűkszavú vagy néma kánoni evangéliumok a szenvedését és utolsó óráit lélegzetvételről lélegzetvételre, a legvégső sóhajtásáig végigkísérik. Sírjánál azonban még fel sem kapja a drága kenetek illatát a hajnali fuvallat, amikor egy másik áramlás, a végső virradat előszele megérinti a gyászolókat. Még nem tudják, még nem is hiszik, csak megérzik, hogy Jézus halálának a hatása és a jelentősége elhat a halál és a sírok világába. Máté evangélista élénk képzelőerővel egyenesen úgy fogalmaz, hogy közvetlenül Jézus halála után megnyíltak a sírok, és sok elhunyt megelevenedett, majd ez a lélegzetelállító (netalán lélegzetelindító) változás Jézus feltámadásával nyilvánossá lett. 

Nagypéntek a halál világában egy olyan folyamat kezdetét jelentette, amelyet azután húsvét fejezett be (Mt 27,51–53). A tamáskodó tanítványok húsvéti megdöbbenése és hírvivői buzgalma talán az első mozzanata annak az élménynek, hogy a történeti közösséget Jézussal miként váltja fel a Krisztussal való sorsközösség. A nagypénteken reményüket veszített, magukba roskadó nőkre és férfiakra gyakorolt legelső hatása a végső virradatnak az a derengés lehetett, hogy akár boldog, akár szomorú, akár jól megy a sora, akár szenved, akár él, akár meghal, a názáreti Jézus követője nem sorstalan. A sorsa el van rejtve, vagy éppen fordítva, a sorsa nagyon is feltűnő a Krisztusban.

Nyilvánvalóan nem érti Péter, pontosan mi történik húsvétkor, de az üres sírba hajoltában (Lk 24,12; Jn 20,5), meglehet, hogy áramütésszerűen átfut rajta leendő apostoltársának későbbi vallomása: „…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem… Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?” Teljes a diadal a halál fölött a mi Urunk Jézus Krisztus által! (Gal 2,20; 1Kor 15,54–57) A rémülten remegő asszonyokat, a bezárkózott tanítványokat ő élénkítette meg, és ő mozdította ki őket félelmeikből, gyászukból, visszavonultságukból: a feltámadt és élő Krisztus. Tudományuk, naptáruk, nyomtatott Újszövetségük nem volt ugyan húsvéthoz, de volt hozzá élményük. Mi több, lábuk is, mert a titok nem maradhat titokban!

Mennyire más nekikészülést és milyen kivételes lendületet eredményezne, ha így tudnánk az idei húsvéton együtt igyekezni! Saját autóval, a közösségi közlekedés járatain, gyalog, egyedül vagy csoportosan a templomba, családi ebédre vagy éppen a szomszédunkhoz. A világ akkor fog igazán megváltozni körülöttünk, bennünk és általunk, ha nemcsak egyre ragyogóbb szakértelmünk és technikánk lesz a megforgatásához és titkainak a kiismeréséhez, hanem – az írót, Jankovics Marcellt idézve – lelkünk is lesz hozzá. A másik ember akkor lesz a testvérünkké, a munkánk akkor válik a hivatásunkká, az egyház akkor alakul igazán a mi egyházunkká, ha nemcsak feladatokat vállalunk miattuk, de megragad és magával sodor minket egyúttal ember voltunk, munkánk és küldetésünk élménye!

A nagypéntek este élettelenül sírba helyezett názáreti Jézus nem azért lehet élő Krisztusunkká, mert vasárnap hajnalban a tanítványai nem találták a lepecsételt és őrséggel őriztetett nyughelyén, hanem azért, mert lelket kapunk hozzá. Az üres sír titka személyes élményünkké lesz. Van-e lelkünk a feltámadt Krisztushoz? Vagy csak olvastunk és tanultunk róla, csak tudunk róla valamit? Netán az ő nevében beszélünk és írunk, tanítunk és cselekszünk, de az ő lelke nélkül? A kereszténység, az egyház, a gyülekezet közössége, újabb szolgálatukat kezdő társaink és testületeink, a liturgia, a zenei alkalmak, az imádság és az igehirdetés önmagukban is lehetnek vonzók és értékesek. A tapasztalhatókon túli hitelüket, lelki többlettartalmukat azonban egyedül Krisztusnak köszönhetik.

Húsvét titkát is nála kell keresnünk. Nem a sír ürességének megmagyarázhatatlanságában és rejtélyében, hanem az élő Krisztus hitet ébresztő erejében. Így már jobban érthető: húsvét reggelén nem a tanítványok ide-oda futkosása a különös újdonság, hanem az, ami, aki miatt egyszerre nekiiramodnak. Valami titokzatos, valami különleges, valami hasonlíthatatlanul fontos történik a hajnalig még a sírban tudott Jézussal és ennek következtében a tanítványaival, az övéivel is. Minden tudományos elemzés nélkül ez a meglepetést jelentő, mozgásra serkentő, lélegzetelállító és lélegzetmegindító húsvéti élmény.

Akkor is, amikor a kényelmet szerető, ellustult vagy a hétköznapokon – olykor a szabadnapokon is – magát a végkimerülésig hajszoló, a kamat- és a hitelrabszolgaságba félig belerokkant, fásult és csüggedt ember nehezebben indul. Húsvétkor, legyőzve a tavaszi fáradtságot, Krisztus miatt jelképesen még futni is érdemes. 

Szenzációkat és különlegességeket habzsoló világunkban megmozgat-e minket mind szellemi, mind fizikai értelemben húsvét szenzációja és különlegessége? Nemcsak úgy, mint korabeli moszkvai turistautazásokon a kötelező látogatás a Lenin-mauzóleumhoz Jn 20,10 jegyében: „a tanítványok ezután hazamentek”, de úgy, ahogyan majd az evangéliumok folytatódnak. Amikor a külsőségek, a körülmények, a sír, a kő, a lepedők, a leplek és az összegöngyölt szemfödél az ihletett elbeszélés szempontjából is elveszítik a jelentőségüket. Csupán az Írás jövendölte különös, párját ritkító esemény és élmény marad, amelyről megint a költő Pilinszky tömören, mintha az elhengerített sírkőre vésné, így tanúskodik: „Harmadnapra legyőzte a halált. / Et resurrexit tertia die.” (Harmadnapon)

A keresztény élet a maga ünnepeivel – nem futóverseny. Húsvétkor azonban mégsem lehet közömbösen, a megszokás vagy az unalom béklyóitól meglassítottan, minden izgalom nélkül megérkezni az üres sírhoz. Húsvét evangélium, az örökkévalóság igéje. Ki részesül a titkából? Személy szerint lehetetlen megnevezni. Egy bizonyos: senki sincs kizárva belőle. Nem véletlenül summázza azonban ünnepi elmélkedését Pilinszky János a következő mondattal: „Hogy mi a húsvét, azt itt a földön […], egyedül […] a bűnbánó és Isten békéjére szomjas szív sejtheti meg.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 1112. számában jelent meg 2018. március 25-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: húsvét - Bácskai Károly -

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!