„Mert az örömhír, az ígéret nem ebben a világban gyökerezik…” – 100 éve született Kendeh György

Zsúfolásig megtelt templomban emlékezett a kelenföldi gyülekezet száz éve született lelkészére, Kendeh Györgyre.

Személyes – mégsem csak a szűk családnak szóló – prédikációjában (Ézs 61,1–2.8 alapján) az ünnepelt unokája, Kendeh K. Péter utalt nagyapja 1957. január 1-jén erről a szószékről elhangzott igehirdetésére: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.”

A lelkész az ötvenöt évvel korábban, a forradalom leverése után, az akasztófák árnyékában elhangzott prédikációra rímelve kifejtette, hogy az ígéret nem a körülményeinken múlik, hanem az evangéliumban van: „Mert az örömhír, az ígéret nem ebben a világban gyökerezik, még csak nem is abban, hogy mi ezt mennyire vagyunk képesek felfogni, hanem magában Istenben.” Bár lett volna ok bosszúért kiáltani kétezer éve, ötvenöt éve, és lenne talán ma is, „az evangélium, Jézus Krisztus azonban hallgat a bosszúról. Az Istenéről is. Nem beszél róla… Hanem magára veszi. Ő szenvedi el – a világért, az emberért.” A hányatott sorsú nagyapára emlékezve is az örömhírre mutató prédikációt alább teljes terjedelmében olvashatják.

Az úrvacsorai istentiszteletet az ünnepi megemlékezések sora követte, amit dr. Ittzés András felügyelő vezetett.

Először Sass János másodfelügyelő olvasta fel Kendeh György rövid életútját, amit az alkalomra megjelent emlékkötet szerkesztőjének, Thurnay Bélának a könyvbemutatója követett.

A család nevében Kendeh Gusztáv, az Északi Egyházkerület vezetősége nevében pedig dr. Fabiny Tamás püspök emlékezett. A püspök a kerülete nevében megkövette a családot az elődök 1961-es méltatlan döntése miatt, valamint azt is bejelentette, hogy az Északi Egyházkerület teológushallgatói mind kapnak egyet a bemutatott kötetből.

Az emlékezők sorát dr. Blázy Árpád, a gyülekezet igazgató lelkésze zárta, aki elmondta, hogy a megemlékezők közt a család négy generációja ünnepli a néhai testvért, édesapát, nagyapát és dédapát, akinek Isten által vezetett, hányattatott életútja mégis az igazi szabadságról szólt. 

Kendeh György

1912. január 22-én született Késmárkon. Édesapja Kirchknopf Gusztáv evangélikus lelkész, édesanyja Laukó Ilona. Születése után nem sokkal Kolozsvárra költöztek. 1923-ban édesapját kiutasították Erdélyből, Magyarországra menekültek. A Budapesti Evangélikus Gimnáziumban 1931-ben érettségizett, majd felvételt nyert a soproni Teológiára, ahol 1935-ben fejezte be tanulmányait. Raffay Sándor bányakerületi püspök szentelte lelkésszé.

1935 szeptemberétől Szegeden, 1936 márciusától Cegléden volt segédlelkész.
1937 szeptemberétől egy évig állami ösztöndíjas volt a svédországi Uppsalában, majd onnan hazatérve mint segédlelkész szolgált Budapest-Deák téren.
1939 júniusában foglalta el első önálló lelkészi szolgálati helyét Nyáregyházán (Pest m.).

1939-ben megnősült, felesége Bendl Mária, három gyermekük született.

1943-ban és 1944-ben 18 hónapos tábori lelkészi szolgálatot végzett kórházvonaton.

1945 decemberében Kelenföldre választották meg. 1950. március 30-án letartóztatták. 22 napot tölt az ÁVH Andrássy úti börtönében, majd a Fő utcai börtönből 16 nap múltán fél évre Kistarcsára internálták. 1951. júniusában a Békés megyei Kamut melletti tanyákra telepítették ki feleségével és gyermekeivel együtt. A kitelepítés megszűnte után is ott maradtak, mert nem volt hova menniük. 5 kat. hold állami tartalékföldet művelt. 1955-ben költöztek Piliscsabára. 1956. október 6-án rehabilitálták, visszakerült Kelenföldre lelkésznek. A forradalom után a külföldről érkező segélyszállítmányok elosztását szervezte az egyházon belül.

1961. október 23-án az Északi Evangélikus Egyházkerület Törvényszéke "egyházi közérdekből való áthelyezésre" ítélte. Novembertől a kistarcsai Özvegy Papnék Otthonának gondnoka lett. 1962-ben perújrafelvételt kért, de kérelmét az egyetemes egyházi bíróság elutasította. 1982 márciusában nyugdíjba vonult. 1989-ben jogfosztottságát az egyház megszüntette.

Az 1988-ban megalakult Ordass Lajos Baráti Kör alapító tagja és első titkára volt.

2000. december 25-én hunyt el Budapesten.

(Forrás: kelenföldi gyülekezet honlapja)

Kendeh K. Péter igehirdetése

Ézs 61,1–2.8

Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban!

„Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára” – mondta egykor Jézus, miután a názáreti zsinagógában felolvasta e sorokat, és összegöngyölte a tekercset. 1957. január 1-jén erről a szószékről ugyancsak elhangzott: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” Hát ezzel az igénnyel ma nem léphet fel egyetlen igehirdető sem. Pedig milyen jó lenne mégis azzal az erővel, örömmel kiállni a szószékre, hogy igenis hatalmas dolgokat hirdethetünk: örömhírt az alázatosaknak, az összetört szívek bekötözését, szabadulást az ember megkötözöttségeiből – legyenek azok a legkiismerhetetlenebb betegségek, a legfájóbb szenvedések, a falba ütköző zsákutcák. Milyen jó lenne, ha beteljesült örömmel lehetne hirdetni az Úr kegyelmének esztendejét!

De hát minden magával ragadó örömön túl, mégis mintha üresen kopognának a szavak. Mert lehet, hogy teljes örömmel próbáljuk meg átélni e szavakat, mégis ott motoszkál bennünk, hogy bármennyire is nagy dolgokat hallunk bennük, életünk lényegében úgysem változik. Sőt, sokkal jobb lenne, ha korántsem hallanánk ennyire felemelő ígéreteket, mert akkor nem kellene csalódnunk abban, hogy nem történt semmi különös. Holnap is ugyanúgy nyomasztani fog életünk ezer és ezer terhe, az elszenvedett betegségek semmivel sem lesznek kíméletesebbek, és holnap sem fogunk tudni megszabadulni azoktól a kötelékektől, amelyek fogva tartják testünket, lelkünket. Tudjuk ezt nagyon jól, és talán csak irigyen fájó pillantásokkal tekintünk vissza arra a kétezer évvel ezelőtti szombat délutánra, amikor Jézus teljes bizonyossággal kijelenthette: igen, mindaz, amit vártatok, sőt még annál is több, íme, elérkezett.

És mi marad most nekünk? Számtalanszor meghirdetett evangélium, amely persze annak idején valóban képes volt akár mindent megváltoztatni bennünk, de mintha az idő kikezdte volna bennünk az erejét. És most csak pironkodva nézhetünk magunkra: ekkora ígéreteket kaptunk, sőt annak kijelentését, hogy mindez meg is történt, mi mégis elkoptunk az időben, elkopott az ígéret, a vigasztalás ereje is. És ha nem is pontosan azokkal a szavakkal, amelyekkel egykor kérdezte Keresztelő János, de bennünk is felvetődik a kérdés: „Te vagy a Messiás, vagy mást várjunk?” Nekünk az a kérdés maradt, mi változott meg azáltal, hogy minden ígéret beteljesedett – és mi a baj velünk, ha megkapva a legnagyobb ígéretet, sőt beteljesítve azt, mégis elkopott bennünk az öröm, az elszánás, a megváltott élet boldogsága?

Nem tudom, hogy ez a prófécia első elhangzása idején vagy a jézusi interpretálás idején meghozta-e volna azt a hatást, amit a meghirdetett ígéret súlya alapján hoznia kellett volna. És közöttünk vannak azok, akik még mesélhetnek arról, hogy mi is történt velük-bennük azután, hogy talán ugyanabban a padban ülve, mint most, szinte pontosan 55 éve hallhatták, ahogy Nagypapa felolvassa: „Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára.” 

A máról inkább érzem, hogy tele szkepticizmussal, talán kiégett reménységgel, csöndes közönnyel hallgatjuk az evangéliumot. Mások lettek volna az emberek 2500, 2000 vagy épp csak 55 évvel ezelőtt? Reménytelibb lett volna mindaz, ami körülöttük volt? Ugyan már. Épp csak megszabadulva a babiloni fogságból egy szétesett, jövőtlennek tűnő országban, ahol a gazdag halászhatott a zavarosban a szegények kontójára? Egy elnyomatás alatt élő országban, ahol a legszentebb, de emberkézbe vett isteni törvények embertelenné tették a mindennapokat is? Vagy akár egy tankokkal széttaposott forradalom után két hónappal, akasztófák árnyékában?

Az evangélium, az örömhír soha nem olyan körülmények között hangzott el, amelyek bármi alapot adhattak volna arra, hogy higgyenek benne. És éppen ez világít rá arra, hogy ez a világ nem ad helyet Isten ígéreteinek. Olyan világ ez, amelyben Isten ígéretei e világ szerint hihetetlenekké válnak. Olyan világ ez, amelyben a megkötözöttségek alóli feloldás meghirdetése legjobb esetben is csak azt ébreszti bennünk, hogy fájdalmasan kimondjuk: de szép lenne, ha igaz lenne. Valóban: e világ szerint elhalnak Isten legszebb ígéretei is. Mert ez a világ nem az a hely, ahol hitelesen lehetne beszélni az alázatosak jutalmáról, a megtört szívek gyógyulásáról. Mert minden tapasztalat amellett szól, hogy ez a világ teljesen közönyös az alázatosakkal szemben, teljesen közönyös azokkal szemben, akiknek az élet terhe alatt kettétört szívük, tartásuk. Teljesen közönyös azokkal szemben, akik vigasztalanul elveszítették életük örömét.

És mégis szól újra és újra az örömhír: az élet megváltása biztosan elérkezik, sőt: elérkezett. Igenis jelen van ebben a világban, igenis legyőzött minden olyan hatalmat, amely igazát, valóságát leronthatná. Mert az örömhír, az ígéret nem ebben a világban gyökerezik, még csak nem is abban, hogy mi ezt mennyire vagyunk képesek felfogni, hanem magában Istenben. Ő tesz ígéretet, ő köt szövetséget velünk, függetlenül attól, hogy mi ezt mennyire vagyunk képesek komolyan venni és átélni. A világ végső valósága minden felületes, felszínes látszat ellenére a gyengék, elesettek megerősítése, a reménytelenek reménysége, az erőtlenek ereje, az Isten emberrel kötött szeretetszövetsége. És Isten szövetségének, ígéretének ereje nem rajtunk múlik, hanem kizárólag rajta – és ő valóban megtett mindent. Amit egyszer meghirdetett, Jézus Krisztusban valóra váltotta.

Kételyeink mélyén, ott, ahol igazán fogva tart minket ez a világ, oda állította a keresztfát és az üres sírt. Minden kétségünk legmélyén nem a végsően megkeseredett lemondást találjuk, hanem a szabadító Istent. És Istent, a reménységet felismerni éppen ott lehet, ahol a leginkább istentelennek és reménytelennek tűnik ez a világ. Krisztusban pedig tudhatjuk, Isten ott is jelen van: a világ legmélyén, a reménytelenség legsötétebbjében.

Elfáradó reményeink között újra és újra megszólal az evangélium: igen, elérkezett az az idő, amikor minden egészen másként van. Amikor eljön a szabadulás ideje életünk végső kételyeinek uralma alól. Igen, eljön az idő, amikor a kettétört szívek, remények újra élni fognak. És ez az idő most van. Életünk minden pillanatában. Mert életünk végső törvénye, valósága nem az, ami a szemünk előtt van, ha még oly nagyok is lennének jelei. A lét végső valósága az, hogy Isten mást akar a mi életünkkel, mint amit a világ törvényei szerint várhatunk. Isten kegyelmet akar, Isten újat akar, Isten az ő szeretetét akarja.

Igen, kettős életet élünk, amely elválaszthatatlanul összetartozik bennünk. Egyszerre nyögünk életünk terhei, a világ kérlelhetetlen törvényei alatt, és egyszerre élünk Isten meghirdetett és beteljesített reménységében. Így mindig van hova menekülnünk. Ha a világ legyőzött, összetört, reménytelenné tett, akkor tudunk teljességgel megnyílni a felé, amit Isten nekünk adott. Így lesz a reménytelen, szkeptikus és közönyös világ is Isten kegyelmes eszköze.

Názáretben 2000 évvel ezelőtt furcsa dolog történt. Jézus olvassa a jól ismert próféciát, a lelket melengetőt. Magukban talán együtt mondják vele a férfiak a zsinagógában: „örömhírt vigyek az alázatosaknak, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét…” És talán folytatják is: „…Istenünk bosszúállása napját.” Jézus azonban a mondatrész előtt megáll. Összetekeri a tekercset. A bosszú „elmarad”. Pedig lett volna miért bosszút állni. Akkor is. Lett volna miért bosszú után kiáltani 1956–57-ben is, 1989–90-ben is, lenne miért ma is. Az elnyomatásért, a kitelepítésért, a méltatlannak tűnő mellőzöttségért, az elvtelen kompromisszumokért, a testet-lelket ért agresszióért, cinizmusért, az árulásért. Az evangélium, Jézus Krisztus azonban hallgat a bosszúról. Az Istenéről is. Nem beszél róla… Hanem magára veszi. Ő szenvedi el – a világért, az emberért.

Minden gyilkos indulat, minden elszenvedett és okozott sérelem, minden árulás és elárultatás, minden ejtett és sajgóan fájó seb, minden felelőtlen és lelket fagyasztó közöny, minden szenvedő és minden szenvedést okozó, minden bosszúra magát jogosnak tartó és a bosszúra méltó ott találkozik, az emberi létezés legmélyén: a golgotai kereszten. És nekünk, akik hallottuk, halljuk az evangéliumot, nem marad másunk, mint életünk ezernyi kételye, szenvedése és sérelme között újra és újra megtalálni a beteljesedett prófécia, az evangélium reménységében való létezés örömét. Annak felismerése, hogy életünk el van rejtve Isten velünk kötött szeretetszövetségében, hogy életünk minden felszínesség és látszat ellenére az az élet, amit maga Isten lát olyan értékesnek, hogy megmentéséért, teljességéért, végső boldogságáért maga teszi meg a lehetetlent is. Nem marad másunk, mint megváltottságunk bosszútól, a világ kérlelhetetlen törvényeitől megszabadító valósága.

Miután pár hete kezembe került az a kép, ami aztán a Nagypapára emlékező kötet borítójára került, nagyon sokszor eszembe jutott a kérdés: mi járhatott Nagypapa fejében ott, a tikkasztó hőségben, kaszával a kezében, böglyök dongásától idegesedve és csípését elszenvedve? Ott kaszál a búzatábla közepén. Olyan sok van még hátra. A fiúk nem tudnak segíteni, kicsik még. Egyedül van. Ő, a kelenföldi lelkész, a püspök barátja-bizalmasa. Most félmeztelenül, rövidnadrágban, kaszával a kezében, izzadt testével. Ő, aki annyi mindent tett a háború utáni újjáéledésben, aki felvirágoztatott egy budapesti gyülekezetet, aki százak, talán ezrek mindennapi nyomorán segített, aki hirdethette az evangéliumot! Hogy nem bolondult ebbe bele?! Hogy nem lett vigasztalhatatlanul megkeseredett?! Hogy élte túl?! – A bosszúvágyból, az elszenvedett igazságtalanság miatti méltatlankodásból csak a halál születhetett volna. Ő akkor is, ott is a kegyelemben, a kegyelemből, az evangéliumból élt… és kaszált. Élte igazán valóságos dimenziójában majdnem teljesen mindegy is volt, mi van a kezében: Biblia vagy kasza. Ő élt, ő benne élt az Úr kegyelmének esztendejében, 1954-ben…

És most is pont azt éljük, az Úr kegyelmének esztendejét 2012-ben. Olyan jó lenne megélni ennek örömét, boldogságát életünk minden pillanatában a látszat, a felszín ellenére is. Mert minden pillanatunkban, minden mélységünkben az Úr kegyelmében vagyunk – kiszakíthatatlanul. Ámen.