Csúcsra le, völgybe fel! – Avagy a Déli Evangélikus Egyházkerület lelkészcsaládjai Tokajból Betlehemen keresztül Vizsolyba mentek
„Micsoda klassz régi Matchboxa van a kisfiadnak! Egy 71-es gyártású (feleségemmel egy korú...) Citroen S.M. Lenne kedved elcserélni?” – kérdeztem kissé hitetlenül Angelikától és Andrástól. „Hát..., odaadjuk ha írsz egy cikket a Déli Kerület lelkészeinek és családjainak szervezett un. rekreációs napjairól” – hangzott a meglepő válasz. Nem volt számomra kérdés, hiszen amúgy is szívesen vállaltam volna a feladatot. Szöveg és fotó: Stermeczki András
Szóval 2011. június 27-tól június 29-ig a Déli Kerület jóvoltából 99 fő élvezhette a tőlünk igen távol eső táj szépségét, a hegy levének édes ízét és a közösség örömét. A tokaji Széchenyi István Kollégium adott otthont számunkra és innen indultak az élménytúrák is. Mindjárt az első, hétfő délután, Asztalos Richárd Tokaj-Abaújszántó-Tállya gyülekezeteit gondozó lelkész áhítata után. A Tokaji Kopasz hegyre kellett felmászni. Mivel a helyi lelkész, a kényszerűségből sajnálatos módon eladott templom és Sztehlo Gábor Szeretetház árán vásárolt parókiát mutatta meg (előbbiben volt anno 17 éve a legénybúcsúm), így ő nem tartott velünk. Már a túra elején elbizonytalanodtunk a helyes irány tekintetében. Azonban rátaláltunk a Szerelmi Pincesorra, és a Tokaji Országzászló mellett továbbhaladva az eleje az 512m magas hegy felé vette az immáron biztos irányt. Szétszakadozott expedíciónk előbb a zöld, aztán a piros jelzésen haladt, pusztán megérzésből. Richárd, mint említettem nem tartott velünk, egyébként sem tudott volna sokat segíteni, hiszen ő is csak egyszer, de nem gyalogszerrel, hanem autójával járt a hegyen. A déli síksághoz szokott alkalmi turisták egyre csendesebben és egyre mélyebb levegővétellel kérdezgették egymástól: „Sok van még hátra? Nem szívesen vesznénk el, vagy adnánk fel a célt itt a messzi északon.” Aztán az eleje egyszer csak kilépett az erdő árnyékot adó alagútjából és megtekinthette a napot és a lélegzetelállító szép tájat (ilyet az alföldi vagy pesti lelkészek csak ritkán látnak). Az első tízben volt természetesen püspök úr is, ki dicséretesen dacolt az északi elemekkel és büszkén tekintett le a csúcsról a hegyaljára, s talán a távoli Alföldre is. Rövid pihenő és az elmaradhatatlan csoportkép után leereszkedtünk, de immáron a rövidebb, de meredekebb úton a temetőn keresztül. Visszafelé is a picik mentek elől. Bendegúz e szavakkal adta át az elsőség helyét Botondnak: „Menjél nyugodtan előre, hiszen én már elmúltam hat éves, de Te csak öt és fél vagy így előre kell engedjelek.” Így is történt és a hosszú sor csak az esti vacsora alkalmával rendeződött egybe. Ám a fáradt vándorok hangulata csak ezután emelkedett igazán a magasba. Estére az Öreg Pince völgyébe ereszkedtünk, és a borkóstolás közben a beszédkedv, sőt az énekkedv is megjött, sőt ismét a csúcsra szökkent. Volt is okunk rá, hiszen az összes elveszettnek hitt gyermek megkerült, a kóstolásra kínált bor édes, zamatos volt. Mondanom se kell, hogy innen is elnyúlt sorokban, kevésbé sem egységes alakzatban kígyóztunk haza a kollégiumi szállásunkra. Másnap a barátságosnak mondható hajnali kilenc órai indulást kis zökkenőkkel abszolváltuk. Pár kilométer megtétele után a két autóbusz először Betlehemben állt meg. Bodrogkeresztúron található evangélikus egyházunk egy kevésbé ismert vendégháza (neve: Betlehem). Itt tartott áhítatot Gáncs Péter püspök, ki egy egzotikus szoborral demonstrálta, hogy mennyire szükségünk van az érzékszerveinkre a tiszta látás, éles hallás, és igaz beszéd szempontjából. Az áhítatot emlékezetesebbé tevő Győri testvérpár énekes és „székes” intermezzója után Sárospatak várát vettük be. Rákóczi földjén járva megelevenedett előttünk a kurucok szabadságharca és szép országunk dicső és nagy múltja, melyről a vármúzeum számos térképe és kincse ma is tanúskodik. Sátoraljaújhely (csonka országunk legészakibb városa) mellett elhaladva, Telkibányát érintve érkeztünk Göncre. Itt a református templomban püspökasszony fogadott bennünket. De nem Gáncs hanem Csomós. Nem akartunk „a kákán csomót keresni”, éppen ezért a már kissé elcsigázott csapat a püspöki székhely és Károly Gáspár bemutatását követően komoly kérdések nélkül tekintette meg a helyi bibliamúzeumot, majd indult tovább. Sajnos (bár a fáradt többség ennek igen örvendett) a szemerkélő eső miatt csak a buszból és távolabbról csodálhattuk meg Boldogkő-várát, mert aznapi zarándoklatunk utolsó állomásához siettünk. Tállyára. Itt a szebb időket élt evangélikus templomban (Kossuth Lajos keresztelési helyszínén), stílusosan (a Petőfi Sándor keresztelési helyszínéről érkezett esperes) Lupták György áhítatára figyelhettünk, ki egy igazi szőlőmunkás csákányával „fenyegetett” bennünket. Miután megszabadultunk a csákány segítségével fásult terheinktől, bezárult a kör és ismét Tokajban találtuk magunkat. Az estebéd után a Füller család mesejátékát követően a kicsik aludni, a nagyok (püspök urat kivéve, kit elszólított a pásztori kötelezettség) Tokajban hová is indulhattak volna...? Másnap a sokadik kerületi családi találkozó Szabó Vilmos Béla esperes úr áhítatával zárult.
Mindnyájunk nevében köszönet a figyelmességért és a szervezésért! Jó volt a közeli pünkösdi szolgálatok után ugyanazon Lélekkel, de kisebb feszültséggel együtt lenni és látni, hogy mennyi kedves lelkészcsalád nyüzsög körülöttünk gyerekekkel, unokákkal.
S. András Dunaújvárosból (Mezőföld)
További képek:




Oktatási intézmények a Facebookon
Reformáció.500 Twitter oldala
Reformáció.500 Google+ oldala
...az iwiwen
Honlapunk a Youtube-on






Tokaj
hogy 70 évvel ezelőtt a tokaji parókián születtem, és
töltöttem gyermekéveimet.
Végtelenül sajnálom, hogy azt a kis templomunkat, melyben
Túrmezei Sándor megkeresztelt, az enyészet vette birtokába.
Nagyapám műhelyében készültek a huszas évek végén a
templom padjai. Az oltárképet apai nagybátyám festette,
és apám ült modellt neki.
A háború után rohamosan fogytak a városka evangélikusai.
A mi családunkból sem él már ott senki.Csak a temető
és a megszépülő emlékek kötnek e helyhez.
Jó volt olvasni a vidám kirándulók derűs beszámolóját.