Egy régi templomra – Istenes versek a Budavárban

Fabiny Tamás felvezető esszéjében elkalauzolta a családias könyvbemutató hallgatóságát egy képzeletbeli utazásra, és ívet rajzolt a reformációtól napjainkig a protestáns irodalomtörténeten át egészen Fenyvesi Félix Lajos vers-költészetéig, hiszen szavaival élve, a költő munkái méltán foglalhatnak itt helyet.

Az irodalmi est fényét emelte a Lutheránia szolgálata Kamp Salamon vezényletével. Orgonán közreműködött: Mekis Péter. A bemutatott kötetből Havas Judit előadóművész adott elő válogatást.

A püspök bevezető gondolatait az alábbiakban szó szerint idézzük:

Irodalmi szekér

Zörögve zötyög át az országhatáron a szekér. A kocsis nagyot kurjant örömében, így köszönti rég nem látott hazáját, Magyarországot. Mögötte zsákokban liszt, tömlőkben bor: árut hozott külországból. Amott a szekér mélyén, a rakomány mellett megmozdul valami: hiszen ott egy ember kuporog. Kalapja, széles köntöse elárulja, hogy diák. Kevéske útipoggyászát féltőn karolja - ritka kincsek vannak benne. Nem arany, ezüst vagy díszes terítő, hanem könyvek! Súlyos könyvek, németül és deákul írva. Lábát pihentetőn nyújtja ki a liszteszsákok közé. Kopott, szakadozott bakancsai árulkodnak arról, hogy nem volt mindig oly'fejedelmi dolga, hogy szekér vitte: sokat gyalogolt, mióta elindult. Honnan. is? Talán Wittenbergából, talán Páduából, talán egy másik híres egyetemi városból, ahol szomjasan itta magába az új eszméket, lelkesen szorongva "az új hit" tanítóínak lábainál. Most pedig hozza a könyveket, szorongva-lelkesen, mint valami csempészárut. Az új tanokat rejtő könyveket! Számol azzal, hogy e kincseket, ha megtalálják, tűzre vetik, de talán még őt magát is megégethetik mint eretneket. Ezért az igazán vámköteles gondolatokat a fejében őrzi. A középkortól poros tüdejét a reformáció friss levegője járta át.

Ki ez a diák? Nem tudjuk. Maradjon így: név nélkül, de felejthetetlenül. Az általa s megannyi reformlelkű társa által hazánkba csempészett gondolatok, mint a járvány, gáttalanul terjedtek. A XVI. század szellemi felvigyázói valóban ragálynak, ártó pestisnek tartották Luther és reformátortársai eszméit. Vegyük csak jobban szemügyre ezt a diákot! Mi az, ami ott kikandikál szakadt köpönyege feneketlen zsebéből? Írás, magyar írás! Napok óta küzd már, végig az úton, a magyar nyelv versbe szelídítéséért. Augsburgnál még rugdalódznak a ragok, Bécs alatt még szűkölnek a magánhangzók és nyögnek a rímek, de a magyar határhoz közeledve lassan megszelídülnek a vershez még nem szokott szavak és szótagok. A ritmus a szekér zökkenéseivel formálódik. Mire átlépi a rég nem látott szülői ház kapuját, kész is a vers: egyszerre magyar és a reformátorok szellemi ujjlenyomatát őrző. E névtelen diákkal együtt ott lapul a szekéren Sylvester János is, aki első ízben fordította magyarra és nyomtatta ki az Újszövetséget, hogy annak felszabadító üzenete eljusson mindenkihez ebben a hazában. A zsákok és a tömlők között skandálva mondja az első magyar hexameteres verset, a Zsidókhoz írt levél kezdősorainak átírását: "Prófíták által szólt rígen néked az Isten, / Azkit igírt, ímé, vígre megadta fiát." Egy liszteszsákon ülve maga Bornemisza Péter, a későbbi prédikátor és szuperintendens körmölget. Ő aktualizálja majd Szophoklész Élektráját, magyar viszonyokra érvényesen: ezzel nem is fordítást nyújt, hanem az első magyar nyelvű drámát alkotja meg! Ott, a szekéren ülve most éppen az Ördögi Kísírtetek látomásos képei kavarognak a fejében. Hátát keményen a szekér oldalának vetve Szkhárosi Horváth Ádám bátorító, hitvalló himnuszát fogalmazza:

Semmit ne bánkódjál Krisztus szent serege,

Mert nem árthat néked senki gyülölsége,

Noha ez világnak rajtad dühössége

De nem hágy szégyenbe Krisztus Ő Felsége.

A szekér egyre zsúfoltabb lesz: Sztárai Mihály is felkéredzkedik: hangszerét, lantját is hozza, amellyel énekét kíséri. Így utazik városról városra, hogy prédikáljon, verssel és dallal. Születendő drámájának némely jelenete is fejében jár már. Itt van azután a komoly Dévai Bíró Mátyás, az első nyelvtankönyv írója, "a magyar Luther" - s egyre csak jönnek, jönnek... Fiatalok, tettre és alkotásra készek, akiket az Isten és hazájuk iránti kettős szeretet űz - úgy, amint Rimay János olvassa hátul fennhangon a sarokban A magyar nemzetnek romlása s fogyása című versét:

Ó, kedves nemzetem, hazám, édes felem!

Kivel szerelmetes mind tavaszom s telem:

Keseregj, sírj, kiálts Istenedhez velem,

Nálad, hogy szeretlek, légyen e vers jelem.

De a szekér halad tovább: kijut a XVI. századból, keresztülzötyög év-századokon. Egyszer könnyen jut előre a kikövezett úton, másszor el-el-akad a mély sárban, olykor, egy-egy nehezebb kaptatón még a kereke is majdnem kifordul, de árokba sosem fordul. Közben pedig újabb és újabb írók, költők kapaszkodnak fel rá: Balassi Bálint, ez a majd` mindig szerelmes s a pogány törökkel szemben örökké harcra kész férfiú egyenest tanítójához, Bornemiszához férkőzik. Néhány új kéziratát hozta el mutatóba: szilaj hangját Isten iránti alázat váltja fel ezekben a versekben, vibráló egyénisége csak Isten közelségében lel nyugalmat. Némelyek homlokráncolva fogadják egy asszony megjelenését: nők a magyar irodalom ajtaján aligha kértek bebocsáttatást Petrőczi Kata Szidónia előtt. Az ő mély hitből fakadó, személyesen átélt versei azonban helyet kell hogy adjanak neki ezen a szekéren. Egy püspök, Kis János  is helyet kér: egyházvezetői tiszte és igehirdetői szolgálata mellett lelkesen fogadott verseket ír, továbbá a nyelvújítás szellemében hatalmas fordító munkát fejt ki. De legnagyobb érdeme talán "Somogy Horatius"-a, Berzsenyi Dániel felfedezése: e klasszikus mestereken iskolázott, elégiára és fennköltségre egyaránt hajló költő sokszor tett hitet Istenhez, közelebbről pedig az evangélikussághoz való tartozásáról.

A szekeret húzó lovak már a XIX. század reformlevegőjét szívják, amikor a kor irodalmi vezéralakjának, Bajza Józsefnek is helyet szorítanak a zsákok közt. Ez a felszabadult füttyszó meg honnan jön? Ott hátul egy örök kamasz, Petőfi Sándor lógázza a lábát. Ez itt az ő világa: utazni új eszmékkel egy új világ felé, közben teli tüdőre szívni a szabadság levegőjét. Majd, immár egy megváltozott történelmi korban, egy pocakos, nagybajuszú bácsi is felkapaszkodik fújtatva a szekérre, még olyan áron is, hogy egy gomb lepattan örökké szűk mellényéről, Elmaradhatatlan pipájánál csak a züllés által fenyegetett magyar népet félti jobban. Mikszáth Kálmán az.

Két tragikus sorsot megért költő következik ezután: a soproni teológiát is megjárt költő, Gyóni Géza, aki a Csak egy éjszakára című versével a háborúellenes költészet egyik legszebb darabját alkotta, és az érzékeny lelki, mélyen humanista és istenkereső erdélyi: Reményik Sándor.

Az ezredvég aszfaltútján trappolnak már a lovak. Ott találjuk a szekéren Weöres Sándort, akinél a játékosság és a formai bravúr csak a legfelső réteg a filozofikus és teológiai mélység fölött, és Jánosy Istvánt, aki a legnemesebb klasszikus formák méltó folytatója. Tatay Sándor ízes beszéde is áthallik a kerekek zörgésén. Hol a bakonyi falvak lutheranizmusáról mesél, hol a soproni

Teológián töltött viharos éveket idézi fel.

Szomorú, hogy az új évezredbe kanyarodva mintha már kevesebb evangélikus költő volna ezen a kincsesszekéren. Aki viszont mindenért kárpótol bennünket, az a hódmezővásáshelyi születésű Fenyvesi Félix Lajos. Sokat tanult a katolikus Rónaytól és Pilinszkytől, régi barátság fűzi a református Petrőczi Évához. Egy neki ajánlott versében írja: „A fekete torony / él és kiált / hét évszázadon át; / a kopott, szálkás kapu / hív zsoltárt énekelni, / mondani néma imát. // Alant, mélyen, odalent, / hol fenyő őriz sírkereszteket, / porlepte vándorokat / várja Isten.” (Egy régi templomra) „Mindig Istennek írunk”, nyilatkozza egy interjúban, majd ilyen merész módon beszél is arról, akivel mindig közösségben él: „A tört kövű oltár / előtt melléd lép a fáradt arcú / Isten. (Omló part). Egy hiromimai gyászünnepen pedig így fogalmaz: „Harangütések. / Néma imádság / Istenhez/, hogy térdeljen ide a térre (Három töredék).  Evangélikus lelkész testvérét eltette láb alól az ÁVÓ. Őrá megrendítő verciklusban emlékezik, egyebek mellett ilyen sorokkal: „Bátyám, testvérem, / s ti, többiek, / irgalmatlan / nehéz a holnap. // Testvérem, bátyám, / s ti, többiek, / maradjatok velünk, / csillagok közt / utat nem lelünk.” (…) Majd: „az alkony mögött feketerigódal. / Már kétszer annyit éltem, elengedlek Isten nevében.” Ám Lajos úgy érzi, hogy neki kell folytatnia – íróként és újságíróként is – a pásztori szolgálatot: Tudod, Uram, rágalmaznak tavasz óta: / kis senkik aljas beszédét /  lepcses szájuk mondja, mondja. // Nékem, a Te együgyű, hű pásztorodnak, / azt add csak, hogy ne gyűlöljek, / náluk ne legyek soha rosszabb. // Szóljak rólad mindig igazat és szépet / s hallgassak, ha büntető kezed / váratlanul föléjük téved. // Nem szűntem meg dolgos pásztorod lenni / nézni, szeretni szüntelen; / a Te dicsőségedre tenni. (Tavaszi gyónás)

Liszteszsákok, borostömlők? Nem ezek jelentik az igazi kincset ezen a szekéren. Sosem a kézzel fogható áru, a pénzben kifejezhető érték. Hanem az a szellemi-lelki örökség, amelyet a reformátoroktól átvéve nemzedékeken át menekítettek írók a mába, s amellyel most elérkeznek hozzánk. De a szekér nem állhat meg. :.'Menetközben kell a tehetséggel és egyházszeretettel megáldottaknak felkapaszkodniuk. Van-e, lesz-e közöttünk olyan, aki méltó erre az örökségre? Lesz-e valaki, aki számára szívesen szorítanak helyet ezen a szekéren?

Azért vagyunk együtt ezen az estén, hogy a szekér folytassa útját, és mind többen utazzanak rajta. 

Kiss Tamás képei:

Morva Judit képei: