Létezik-e keresztény értelmiségi és ha igen, mi a feladata?

http://www.jezsuita.hu/2011-10-24/kereszteny-ertelmiseg

Értelmiségi? Keresztény? 

Használható-e egyáltalán a „keresztény értelmiségi” kifejezés? – indította a beszélgetést Lukács László. Hiszen Pilinszky János szerint nincsen olyan, hogy keresztény vagy katolikus költő, hanem csak költő van, aki egyben katolikus is. A beszélgetésből azonban nem csak az derült ki, hogy a „keresztény értelmiségi” problémás szókapcsolat is lehet, hanem magával az értelmiségi mai szerepével, lehetőségeivel kapcsolatban is kételyeket fogalmaztak meg a tudósok.

De mi is az, hogy „értelmiségi”? Gáspár Csaba László hangsúlyozta, hogy szemben az állattal, akinek az életprogramja, lényege adva van, az ember lényege nincs kiszabva, maga alakítja azt. Az embernek tökéletesednie kell, el kell érnie egy célt. Ez az ő „gondja”, ezért kell gondolkodnia. Aki pedig gondolkodik, foglalkozik a gondjával, keresi élete értelmét, az az értelmiségi. A kereszténység a filozófus szerint nem oldja meg az ember életgondját. Hitünk középpontjában egy kivégzett ember áll, aki egyben Isten. Ki tudja az ilyen vallást „döngő léptekkel követni”? A kereszténység inkább segít jól megfogalmazni életgondomat, „kikristályosítani a gondolkodnivalót”, és egy bizonyos irányba, transzcendens perspektívába állítja életemet. A keresztény értelmiségi pedig az, aki gondját a keresztény hagyomány kontextusában próbálja megoldani.

Heidl György szerint az értelmiségi a logosz, vagyis az értelem embere, a keresztény, illetve a katolikus értelmiségi pedig olyan értelmiségi, aki a Szentírás logoszára reflektál, arra alapoz. A fő cél megmaradni a Szentírás logoszában – amely szöveg és testté lett Ige is egyben – illetve egyesülni vele az egyház által kiszolgáltatott szentségekben.

De vajon el lehet-e választani egymástól a gondolkodást és a cselekvést? – egészítette ki Mezei Balázs. Az értelmiségi nem „csak” gondolkodik, spekulál, hanem valóságos hatást szeretne kifejteni, meg akarja változtatni a világot (és ezt nem Marx találta ki, sokkal régebbi gondolat). Ezért fontos, hogy míg ma a világ kulturális, társadalmi, politikai, felekezeti szempontból rettentően megosztott, a gondolkodó keresztények találjanak vissza az egyetemességhez, a valóban egyetemeshez (katholikosz szó eredeti jelentése). Minél inkább ragaszkodik valaki saját irányzatához, annál inkább elszigetelődik.

Ugyanakkor Horányi Özséb és Mezei Balázs is megfogalmazta azt a különös paradoxont, hogy egyrészt az értelmiségit bizonyos szabadság, távolságtartás, független, kétkedő gondolkodás jellemzi, másrészt keresztényként mégsem nevezhető függetlennek. Mezei Balázs így fejezte ki ezt: „valamiféle fundamentalizmus tart engem hatalmában, ha valaki nincs mélyen megérintve, megragadva személyében, nem tud érdemben hozzászólni”. A teljes semlegesség ideálja a Felvilágosodásból származik, de valójában minden emberben jelen van a megérintettség, mindenkinek át kell érezni a felelősséget, amit léthelyzete által betölt. Heidl György „határozottan az egyházon belül” képzeli el a keresztény értelmiségit, aki az eukarisztia erőforrásából táplálkozik. Horányi Özséb szerint „olyan típusú elkötelezettség, melynek nincs alternatívája, de van kiterjesztése”. Felelősségem, érvelt, nem az egyháztagok felé, hanem a kívülállók felé szól. Meg kell ismertetnünk velük a kereszténység értékeit, illetve a társadalomépítés számos kérdéséhez is hozzá kell szólnunk.  

Az európai kereszténység beomlása, kulturális válság 

A meghívottak egybehangzóan válságosnak ítélték a 21. század eleji nyugati kultúra állapotát. Egyrészt az értelmiségi helye nincs kijelölve. A világ nem igényli, csak a „szakértőt”, aki mindig valamely szervezet vagy párt szolgálatában áll. Az értelmiségi, ha akar sem tud önálló lenni: ezt láttuk Magyarországon az elmúlt húsz évben. Másrészről, ahogy Mezei Balázs fogalmazott, „az európai kereszténység beomlása megy végbe a szemünk láttára”. Jelentős átalakulás kellős közepén vagyunk. Európa egyre inkább perifériára kerül, az európai kultúra fokozatosan felszámolja önmagát, helyébe szektás elfogultságok lépnek. A nem túl derűs helyzetértékelést Heidl György ugyanakkor történeti perspektívába állította: máskor is volt már ilyen, az 5–6. századi válság, éhínség, pestisjárvány során megsemmisült szinte minden, amit a kereszténység létrehozott, de a korai szerzetesközösségek (Cassiodorus) mégis átmentették a Szentírás logoszát. Vagy ahogy később a hallgatóságból fogalmazott valaki: a keresztény értelmiségi felismeri felelősségét, és „nem esik kétségbe”.

A keresztény értelmiség kritikai, prófétai hivatását a résztvevők szinte mind hangsúlyozták, bár csupán általános vonalakban esett szó róla. Lázár Kovács Ákos kiemelte, hogy a reflexió elhatárolódással jár, vagyis az értelmiség legelső feladata – amint Krisztus is tüzet hozott a világba – nem a megbékítés. Ebből a szempontból fontos, érvelt az esztéta, az úgynevezett „eszkatológiai fenntartás”, ami körülbelül annyit jelent, hogy a végső dolgokra tekintve távolságot kell és lehet tartani: „ne merüljünk bele olyan ajánlatokba, amelyek magukat maradéktalannak hiszik”. Ezzel együtt tudatosítanunk kell, hogy mi magunk is az úgynevezett „bukott nyilvánossághoz” tartozunk, és nem szabad szem elől vesztenünk az „aszketikus nyilvánosságot”, vagyis azokat, kezdve Krisztussal, akiket meghurcoltak, kivégeztek kívülállásuk, kritikai hangjuk miatt. Lázár Kovács Ákos szerint meg kell fogadni a teológus J. B. Metz intését, és el kell szakadni a „polgári nyilvánosságtól”, amely két „csúcsteljesítménnyel” büszkélkedhet: a nemzeti és a nemzetközi szocializmussal. Azok mellé kell odaállnunk, azokkal kell azonosulnunk, akiknek nincs pénzük, börtönben vannak, szenvednek, szerencsétlenek.

„Ha hazamegyek – összegezte Gáspár Csaba, és az asszony megkérdi: „Lelkem, mi a keresztény értelmiség?” –, meg nem tudnám mondani. Nagy csend követi a kérdést. A válaszért ebbe a csendbe szoktam belehallgatni – mondta a filozófus. – Van ebben keresztény, de ne nagyon dicsekedj vele. Valahonnan lesz erő, a csend majd megadja.”

A másfél órás keresztasztal után az egyik hozzászóló hiányolta, hogy kevés szó esett a történelmi egyházak és az értelmiségi között fennálló feszültségről, kimondottan az egyház felé irányuló kritikai szerepéről, és egyáltalán semmi arról, hogy konkrétan a mai magyar helyzetben mi a keresztény értelmiségi feladata. Lukács László felhívta a figyelmet, hogy a Vigiliában megjelent írásokban erről is lehet olvasni. A jelenlevő tudósok – valamennyi római katolikus, más egyház képviselője nem ült az asztal körül – fontos gondolatokat fogalmaztak meg, bár talán kissé körülményesen és túl általános vonalakban. Ezért aztán pezsgő eszmecserére, netalán vitára nem került sor az este folyamán.