Magyar Rádió: Evangélikus istentiszteletet közvetítettek a budahegyvidéki evangélikus templomból – Hangfájl, szöveg!

http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2011-12-25

(A 10.03 perces időpontra kattintva!)

Az igehirdetés szövege:

Zsid 1,1-3

Rádiós istentisztelet

Budahegyvidék, 2011. december 25.  

Kedves Testvéreim, itt a budahegyvidéki evangélikus templomban, és a rádiók mellett, határokon innen és túl! 

A mai ünnepre kijelölt ige nem a megszokott karácsonyi elbeszélés. Ebben nincsen szó Máriáról és Józsefről, pásztorokról, zizegő szalmáról, ökörről és a jászolról. A levél szerzője a betlehemi idill helyett történeti és üdvtörténeti összefüggésekbe ágyazva szól a megtestesülésről, filozófiai mélységeket és teológiai magasságokat bejárva. Hozzánk, magyarokhoz különösen közel állhat ez az amúgy nem könnyen érthető, súlyos szöveg, hiszen Sylvester János protestáns prédikátor az általa kiadott első teljes Újszövetség-fordítás élére éppen a Zsidókhoz írt levélnek e szakaszát tette, üzenetként az magyar nípnek  

Próféták által szólt rígen néked az isten,

Azkit igírt, ímé, vígre megadta fiát. 

Egyetlen más újszövetségi levél sem tér olyan gyorsan a lényegre, mint ez. Írója bemutatkozás és bevezető üdvözlések nélkül azonnal a legfontosabbról kezd beszélni: Jézus Krisztus felülmúlhatatlan dicsőségéről. Ezzel pedig abban segít nekünk, hogy karácsonyt minden máztól, minden külsőségtől megszabadítsuk, és rögtön a lényeget lássuk. Azt hangsúlyozza, hogy Isten most a Fiú által szól hozzánk, aki az ő dicsőségének kisugárzása és lényének képmása.  

Jézus tehát középpont, amint a a különféle betlehem-ábrázolásokon is látható. Hasonlóan templomi közösségekhez és iskolákhoz, a levél szerzője is betlehemet állít, mégpedig történelmi távlatú betlehemet. A középpont itt is Jézus, a mellékalakok pedig a próféták, akik által „régen, sokszor és sokféleképpen” szólt az Isten. E mellékalakok között található Mózes, aki a törvényadással egy gyakran csürheként viselkedő népet próbált közösséggé kovácsolni. Ott áll továbbá Illés, aki hadbaszállt a bálványimádással. Ott áll Jeremiás, aki meghirdeti, hogy Isten majd új szövetséget köt a népével. És természetesen helye van e betlehemi mellékalakok közt „a rettentő szavak tudójának”, Ézsaiásnak. Ő egyrészt így prófétált az általa Immánuelnek is nevezett, eljövendő Messiás uralkodásáról:

„A nép, amely sötétségben jár,

nagy világosságot lát.

A halál árnyékában lakókra

világosság ragyog.” (Ézs 9,1) 

másrészt a „Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet” gyönyörű programját hirdette meg. Ott hódol Jézus jászolánál Keresztelő János is, aki már magzatként köszöntötte Jézust, amikor a két gyermeket váró asszony, Mária és Erzsébet találkozott egymással. Keresztelő János arról tesz bizonyságot, hogy Jézusnak növekednie kell, neki pedig kisebbé lenni.  Keresztelő János a legnagyobb, aki embertől született, de ő is csak statiszta lehet ennél a betlehemnél. A legnagyobbak is mellékalakok csupán, ők is Jézusnak ministrálnak. Mert róla aztán felsőfokon beszél a Zsidókhoz írt levél szerzője:

-        Ő mindenek örököse, aki által Isten a világot teremtette;

-        Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása;

-        Ő hatalmas szavával hordozza a mindenséget;

-        és miután bűneinktől megszabadított, ő a mennyei felség jobbjára ült.

Ez a történeti és üdvtörténeti távlatú betlehem Jézust mint középpontot mutatja be a teremtéstől a végítéletig, a genezistől az apokalipszisig. Akit így láthatunk, az a kozmikus Krisztus,  nem pedig  a„betlehemi kisdedecske”. Kozmikus Krisztus.

Ha karácsonynak ezt a tágasságát látjuk, akkor új összefüggésekbe helyezhetjük azt a tényt is, hogy Jézus istállóban született. Giovanni Papini, a XX. század első felének firenzei írója ezt a költői kérdést teszi fel: "Nem roppant istálló-e talán a világ, amiben emberek falnak és rondítanak. Nem változtatják-e talán a legszebb, legistenibb, legtiszteltebb dolgokat valami pokoli alkímia révén meleg trágyává, hogy aztán mindenkori jó pásztoraikat elűzve végignyújtózzanak rajta, és elmerüljenek kedvteléseikben?"

Istállóvá tett világunk érzékletes bemutatása ez. A pásztorok elűzése után emberek csak falnak és rondítanak itt. Erich Fromm „Haben oder sein”, a birtoklás vagy a létezés című munkájából is tudjuk, hogy a birtoklás egyik megjelenési módja a bekebelezés, és általában a fogyasztás . A fogyasztói társadalom embere ezt mondja:  „Az vagyok, amit birtokolok és elfogyasztok!”. A mindenkori hatalom is gyakran törekszik arra, hogy bekebelezze  alárendeltjeit és annak intézményeit.  E konzumidióta, illetve vélt vagy valós hatalmával hódítani akaró birtokló magatartás ellentéte a létezés. Az Ószövetségben egy Mózes vagy Ábrahám sorsa ezt példázhatja: „Hagyd el, amit birtokolsz – légy!” Hagyd el eddigi hazádat, a biztonságot, az egyiptomi húsosfazekakat, hagyd el a fáraó gyámkodását, és kövesd azt, aki így mutatkozik be: „Vagyok, aki vagyok” Így lesz a vándorló Ábrahám vagy a népét a hazavezető Mózes esetében a  puszta a minden birtoklástól tehermentesített élet jelképe.  Az Újszövetség még radikálisabban   szólít fel ara, hogy az ember szabaduljon meg a bírvágytól, és helyette a létezés, az osztozás és a szolidaritás legyen számára   az erkölcsi norma.  Jézus a mezők lilliomairól és az ég madarairól mond példabeszédet, majd radikálisan ezt mondja „Boldogok vagytok ti, szegények...” (Lk 6,20).   A birtok- és hatalomvágy  elítélésére nála is egy pusztai történetben, a kísértés háromszori elutasításában látunk példát.  A Sátán a materiális fogyasztás, valamint a természet és az ember felett való hatalom képviselője – vele szemben pedig Jézus a Létezés megtestesítője. 

2011-ben, amikor egyetlen roppant istállóvá vált a világ, választanunk kell a birtoklás és a létezés között. Amikor a szekuláris Európa „elűzi mindenkori jó pásztorait”. hogy szabadabban fetrenghessen a meleg trágyán, ki kell takarítani ezt az istállót, és vissza kell hívni a pásztorokat. A birtoklás és fogyasztás   újpogány népének pedig leginkább arra volna szüksége, aki így mutatkozik be: „Én vagyok a jó pásztor.” 

Kérve kérlek hát titeket, Testvéreim, ezért figyeljünk Isten karácsonyi igéjére. 

A textusunkul szolgáló Zsidókhoz írt levél elején három tényt, három karácsonyi tényt olvasunk Istenről: ő megjelenik, ő szól és ő cselekszik.         

Isten megjelenik.

Karácsony régi neve: epifánia, vagyis megjelenés. Isten dicsősége megjelent a világban. Tudjuk, hogy Istent soha senki nem látta, őt ábrázolni sem volt szabad. Jézust annál inkább láthatta a világ, és ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása volt. A görög itt a „karakter” szót használja, ami eredetileg egy ábra belevését jelentette fémbe, kőbe, valamilyen anyagba. Jézusról kétezer éve elmondhatjuk, hogy ő – bármenyire is elfelejtené őt a világ – mélyen belevésődött a világba. Pilinszky János szerint a tények mögül száműzött Isten újra és újra átvérzi a történelem szövetét. Az első karácsony óta Isten nem „Deus absconditus”, rejtőzködő Isten, hanem Deus revelatus, önmagát Jézus Krisztusban megmutató Isten. Deus revelatus, aki revelációs-szerűen hathat az emberre. Akivel ha találkozunk, talán ezen az istentiszteleten is, igazi aha-élmény lehet a számunkra.   

A második, amit az igéből megtudunk: Isten szól. Sok vallásban éppen az adja az istenség titokzatosságát, hogy az nem szólal meg. A néma béványokkal szemben nekünk beszélő Istenünk van. Aki sokszor és sokféleképpen szólt a próféták által, akinek végső szava azonban Jézus Krisztus. A 1934-es híres Barmeni Nyilatkozat 1 . tétele egészen radikálisan fogalmaz:  „Jézus Krisztus, … Istennek egyetlen Igéje, amelyet hallgatnunk, amelyben életünkben és halálunkban bíznunk, és amelynek engedelmeskednünk kell.” Ott és akkor azért is szükség volt erre az egyértelműségre, mert a nácizmussal együttműködő úgynevezett német keresztények nem kevesebbet állítottak, mint hogy „Hitlerben betelt az idõ. Hitleren keresztül Krisztus, a segítõ és megváltó Isten jelent meg közöttünk.” Erre válaszul ült össze a hitvalló protestánsok zsinata, és hirdette meg, hogy csakis Jézusnak, Isten egyetlen szavának szabad engedelmeskedni.  

Karácsony:  Isten végső szava. Ennél többet már ő sem tud mondani. Egyedül Jézusra hallgassunk, csakis őt kövessük, csak neki engedelmeskedjünk. Mert Isten karácsonyi megszólalása igazán hírértékű, amolyan breaking news. Meghirdeti ugyanis, hogy Isten még nem mondott le a világról. Új mentőcsomagot állít össze, mert nem azt akarja, hogy elpusztuljunk, hanem hogy éljünk.  

Az ige harmadik üzenete, hogy Isten cselekszik is.

Egyszer egy beduin pásztortól megkérdezték, honnan tudja, hogy van Isten. Így válaszolt: Honnan tudom, hogy egy ember vagy egy teve járt a sátram környékén? Látom a lábnyomait a homokban. Ha a világban körülnézek, ott Isten lábnyomait látom.”  A napkeleti bölcsek a csillag után tájékozódhattak, és eljutottak a betlehemi jászolhoz. Mi már nem csak az égenn, hanem a hozzánk közelebb álló földön is láthatunk nyomokat, amiket követhetünk – és eljuthatunk Betlehemnél is tovább, a golgotai kereszthez. Mert oda vezetnek Jézus lábnyomai. Ott érhető leginkább tetten Isten cselekvése: Jézusban életét adta értünk.  

Szeretett Gyülekezet!

Testvéreim a Jézus Krisztusban!

Befejezésül már csak arról szeretnék szólni, hogy mit jelent a követés. Hogyan lehetünk tanítványok.

 Ha Isten megjelent – akkor nekünk is vállalnunk a nyilvánosságot. Nem rejtőzhetünk el. Az osztrák evangélikusok egyik jelmondata így szól: „sichtbar evangelisch”, láthatóan evangélikus. Bárcsak látná a világ mirajtunk is, kik vagyunk, kihez tartozunk, milyen evangélium örömhír bízatott ránk. Szeretem Csoóri Sándornak ezt a két sorát: „Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók”. Ezúttal az ökumené összefüggésében idézem ezt. Keresztények, bármilyen felekezethez tartozunk is, láthatjuk, hallhatjuk egymást, hogy bennünket is lássanak.

Másodszor. Ha Isten szólt, akkor mi sem hallgathatunk. A Gestapo fogságába esett Martin Niemöller német teológus fogalmazott eképpen: „Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna.” Valósággal rímel erre a gondolatra Martin Luther King hitvallásszerű mondata, amelyben bátor küldetését összegzi: „Nem hallgathattam!”  Az egyház prófétai küldetése, hogy felemeli a szavát minden bűn, igazságtalanság és méltánytalanság ellen, legyen az a fogyasztói társadalom vagy éppen politikusok megannyi tévképzete. Ezek közé tartozik a vasárnap elrablása, a kirekesztés és az agresszivitás megannyi megnyilvánulása, vagy éppen a hajléktalanok kriminalizálása.

Végül harmadszor: Isten cselekszik – ezért nekünk is cselekednünk kell. Keresztényként különleges  mandátumot kaptunk.  Itt sem politikusok által diktált szabályok érvényesek. Az utolsó ítéletben nem azt fogják megkérdezni, hogy a Parlament regisztrálta-e az a közösséget, amelynek tagja vagy, hanem hogy adtál-e enni az éhezőnek, meglátogattad-e a foglyokat, felruháztad-e a mezíteleneket.

Tegnap este egy mini-dokumentumfilmben nagyszerű példát láttam arra, miként lehet a cselekvő szeretetet megélni. Egy árvaház, a Kossuth Lajos Gyermekotthon lakói ellátogattak egy hajléktalanszállóra, és ott a kis árvák és a hajléktalanok együtt adtak elő egy színdarabot. Az egymásrautaltság és a leleményes szeret szép példája volt ez. Ott ők hitelesen élték meg a karácsonyi közösséget. És ők azt is hitelesen képviselték, hogy a birtoklás és a létezés alternatívájában csakis az utóbbit érdemes választani, mert az a jézusi.

Ünnepi Gyülekezet! Testvéreim a Jézus Krisztusban!

2011 karácsonyán egy régi levél ismeretlen szerzője egy történelmi távlatú betlehemet állított elénk. Ott az újszülöttön kívül mindenki csak mellékalak. Jézus van középen. Ha ünneplésünk centruma is ő, akkor karácsonyunk – és egész életünk – nem a birtoklásról, hanem a létezésről szól. Isten, a „Vagyok, aki vagyok” megjelenik, szól és cselekszik. Ezért hát övé az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké, ámen.