Emberhalász leszel!

Emberhalász leszel!

Share this content.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Erdészné Kárpáti Judit
Budapest – A Híd magazin 2017/3. számában dr. Garádi Péterrel Erdészné Kárpáti Judit beszélgetett. Az alábbiakban ezt az interjút olvashatják.

– Milyen családból indult, és mit kapott otthon a hitbeli növekedéséhez?

– Felmenőim kemenesaljai evangélikus ágát egészen 1652-ig sikerült visszavezetni. Sok lelkész volt közöttük a 18–19. században. Szüleim 1949-ben házasodtak össze, mindketten evangélikusok voltak. Az ötvenes években, a nagy evangelizációk idején Isten kegyelméből megújult az életük, és mi ebbe a hívő családba születtünk négyen. Kisgyermekkorunktól fogva vittek minket a gyülekezetbe. 1958-tól kezdve az óbudai gyülekezetben szolgálatot is vállaltak: gyermek- és ifjúsági munkát. Apám jogász volt, bíró, édesanyám pedig otthon nevelt bennünket. 

– A gyülekezetbe járás folytonosságát nem zavarta ez a háttér? Azokban az időkben, főleg egy bíró családjában ezt nem nézték jó szemmel.

– Apám elég karakán volt és azt mondta, hogy ha nem engedik meg, hogy az Istennek szolgáljon, akkor otthagyja a szakmát. Isten megtartotta őt, nem büntető ügyeket tárgyalt, hanem polgári pereket. Ő rengeteget olvasott Szentírás-magyarázatokat, Luther műveket. Sok ismerete volt és otthon képzett bennünket is.

– Volt az életében megtérés, egy fordulópont a gyermeki hit után?

– Igen, volt egy ilyen pont. A kamaszkor engem is elbizonytalanított, mint sok más fiatalt, akik aktív családi hitéletet éltek. Azt éreztem, hogy vagy teljesen hátat fordítok az egésznek, vagy teljesen odafordulok, de középen maradni nem lehet. Az odafordulás mellett döntött Isten. Ő döntött mellettem, de kimondatta velem is. Szükségünk van erre, de még a döntésünket sem tudjuk kimondani az ő kegyelme nélkül.

– Mit hozott az életében ez a döntés, ez az isteni beavatkozás? Fontosabbá vált a szolgálat? Huszonkét évesen már presbiter lett.

– Apám azt mondogatta kamaszkorunkban, hogy soha ne felejtsük el, hogy Isten nagyon szeretne bennünket megáldani a két „P”-n, a pályaválasztáson és a párválasztáson keresztül. Istentől próbáltam elkérni, hogy mi az én jövőm, és ő mindig úgy alakította a dolgokat, hogy abba az irányba haladjon az életem, amit ő tervezett velem kapcsolatban. Így alakult a házasságom, a pályaválasztásom és a gyülekezeti életem is, ahol valóban huszonkét évesen presbiter lettem. A lelkész, id. Görög Tibor felkért, azért, hogy legyen egy fiatal hang is a presbitériumban. 

– Milyen pályát választott, és hogy indult a családi élete?

– Agrártudományi egyetemet végeztem. Az édesvízi halászathoz kerültem közel, és évtizedeken keresztül halgazdaságban dolgoztam itthon és külföldön. A feleségemet először hatéves koromban láttam. Együtt jártunk vasárnapi iskolába, együtt konfirmáltunk és nőttünk fel. Az egyetemi évek elején kezdtem neki udvarolni, és most már negyvenegy éve együtt vagyunk. Isten négy gyermeket adott nekünk, és a tizenegyedik unokánál tartunk.

– Volt idő, külföldi tartózkodásuk alatt, amikor valóban a „család papja” volt. 

– Volt ilyen négy év a brazíliai nyolc évünkből. A délelőtti istentisztelet kicsi gyerekekkel a negyvenfokos hőmérsékletben nagyon megterhelő lett volna, az esti istentiszteletek idején pedig már aludtak. Én jártam gyülekezetbe, a családnak pedig vasárnap délelőttönként tartottam áhítatot a hétköznapi csendességeinken túl. A gyerekeknek gyerekszinten, magunknak pedig felolvastunk egy-egy igehirdetést, amit Magyarországról lelkészek küldtek nekünk. A mai napig hálás vagyok, hogy így lelkigondoztak bennünket. 

– Milyen helye van a nem lelkészi végzettségű keresztyén hívőknek Isten szolgálatában? 

– Vidéken, ahol élek, a lelkészünknek hat istentiszteleti helye van, ebből négy helyen minden vasárnap szolgál. 200-250 istentiszteletet tart egy évben. Ezen kívül még huszonkét település tartozik hozzá. Hogyan lehet emellett még a misszióval kilépni a templomkapun kívülre, az egyház határain kívülre is? De ki kell lépni, és ez nemcsak a lelkész dolga, hanem minden hívő emberé. 

A Felvidékre is járunk. Ott az evangélikus lelkészek és a magyar ajkú lelkészek száma drasztikusan lecsökkent. Gyakorlatilag, ha a laikusok nem állnak szolgálatba, akkor az egyház népe ellátatlan marad.  Csökkenő létszámú falvakba olyan sokfelé lehetne menni és vinni az evangéliumot, de nincs elég ember. Az egyháznak gőzerővel kellene képeznie a nem lelkészeket, és az arra illetékeseknek nyitott szívvel kellene keresni közöttük az alkalmas embereket, felhívni a figyelmüket arra, hogy laikus szolgálóként is vihetik az Isten igéjét.

– Azt hallottam, hogy megesett, hogy a templomba nem érkezett meg a lelkész, ezért előre ment, és igével, imádsággal szolgált. Ezt nem tenné meg akárki.

– Én sem így kezdtem. Első alkalommal, úgy harmincöt évvel ezelőtt egy szombat estén hívott a lelkészünk, hogy Nyíregyházáról hazafelé jövet elakadt a hóban, nem ér haza a reggeli istentiszteletre. Este tíz órakor már nem tudott helyettes kollégát találni, tartsam meg az istentiszteletet. Egy másik alkalommal a Balaton-parton, ahol nyaraltunk, elmentünk az imaházba, és hiába vártuk a lelkészt. Utólag kiderült, hogy egy nagy baleset miatt lezárták a hetes főutat. Húsz percig vártunk, aztán előre mentem. Elmondtam, hogy nem vagyok lelkész, nem készültem igehirdetéssel, de vasárnaponként el szoktam olvasni az oltár előtti felolvasásra és az igehirdetésre kijelölt igéket. Ezeket felolvastam, az énekeskönyvből énekeltünk, imádkoztunk, és mondtam néhány szót. Amikor már a záróéneket énekeltük, beesett a lelkész. Csodálkozott, azt hitte, már mindenki hazament. Ezek kényszerhelyzetek.

– Amikor néhány éve a Balaton-felvidékre költözött, a környezetében is megtalálta a szolgálat lehetőségét és a kereső embereket.

– Ott is egy kényszerhelyzettel indult a szolgálat. A templomajtóban mondta egy illető, hogy elmarad az istentisztelet, most telefonált a lelkész, hogy a szórványból hazafelé menet rosszul lett a kocsiban. Azt mondtam, hogy nem vagyok lelkész, nem készültem, de elolvastam, hogy mi lesz az ige. Ha elfogadnak – és ha találok a templomban egy Bibliát –, akkor megtartom az istentiszteletet. Volt egy 1800-as évekből való, régi fordítású Biblia, abból felolvastam, énekeltünk, imádkoztunk, és nem mentünk úgy haza, hogy Isten ne adott volna valamit nekünk. Később a lelkésszel beszélgetve – ahogy Felvidéken is – feltárult az a végtelen magára hagyatottság, kiszolgáltatottság, hogy „nincs embere” a lelkésznek, mint a Bethesda-tavi betegnek. A vidéki lelkészek nagy részének nincs embere. Akkor kezdtünk el arról beszélgetni, hogy miben tudnék segíteni. Így bízta rám a bibliaórák tartását. Az is kiderült, hogy amikor ő odakerült, három éven keresztül nem is volt szabadságon. Akkor azt mondtam, hogy kezdjünk új fejezetet, ahogy mindenki más elmehet szabadságra, úgy a lelkésznek is el kell mennie. A helyettesítést pedig majd megoldjuk.

– Milyen adottságokra, elhívásra van ahhoz szükség, hogy valaki vállalja egy lelki alkalom levezetését?

– Valamilyen képzettség mindenképpen szükséges. Akár úgy is, hogy valaki önmagát képzi. A másik az, hogy egyeztessen a lelkészével, a harmadik pedig, hogy a lelkész meggyőződjön arról, hogy teológiailag rendben vannak a dolgok, nincs tévtanítás. Megvan a módja annak, hogy a szolgálatba fokozatosan nőjön bele az ember. Nem kell azonnal istentisztelet tartásával kezdeni. Egy bibliaórát, vagy egy ifiórát tart a laikus szolgáló, majd kettőt, hármat, ötöt, aztán már rá lehet bízni rendszeresen. A felkészülés, a tisztes hozzáállás, a komolyság fontos, ne úgy álljunk, ki, hogy azt mondjuk, ami éppen eszünkbe jut. A Szentlélek erre nem hatalmazott fel minket.

– Milyen szolgálatokban volt jelen, amíg Budapesten éltek?

– 1996-tól – amikor külföldről hazajöttünk – 2012-ig a budaörsi gyülekezet felügyelője voltam. Gyülekezet született itt, ami Isten egyik legnagyobb ajándéka volt számomra az addigi életemben. Isten megengedte, hogy meglessem, hogyan munkálkodik, mint amikor valaki bekukucskál egy kulcslyukon és nézi, hogy odabent valaki hogyan farag egy szobrot. Ez alatt az idő alatt született az Evangélikus Belmissziói és Baráti Egyesület (EBBE) is, az egyházon belüli őrállói szolgálatra. Később felkértek arra is, hogy legyek a vezetője. Kezdetben néhány kiadványt adtunk ki, illetve havi rendszerességgel voltak budapesti alkalmaink. Pillanatnyilag az EBBE átalakulásban van: a „hernyó-korszak” lezárult, „bebábozódott”, és most jön a „lepke-korszak”. Már nem havi, hanem napi rendszerességű feladataink vannak. 

– Miben van még feladata jelenleg, az EBBE keretein kívül?

– A Híd magazinban volt egy rovatom, a Hogyan tovább, egyház?, amit most befejeztem, és meglátjuk, hogy milyen lehetőségek és igények lesznek még a jövőben az írásaimra. Ami a jelen szolgálatait illeti, ahogy említettem, a Balaton-felvidéken járunk gyülekezetbe, és a gyülekezethez tartozó helységekben három helyen vannak ökumenikus bibliaóráink. Egy felvidéki településre, Somorjára havonta járok, ahol magyaroknak hirdettük meg az alkalmakat, de szlovákok is jönnek. Folyik még a K3 klub (Keresők Kíváncsiak Kételkedők Klubja), ami havi alkalom. Nem én szerveztem, engem csak megkértek, hogy készüljek föl az Isten dolgairól, a Bibliáról, és beszéljek olyanoknak, akiknek semmilyen felekezethez nincs kötődésük. 15-en, 16-an szoktunk együtt lenni. Érdekes, hogy több a férfi, mint a nő. Amikor az egyik klubtársunk először jött – egy nyugalmazott egyetemi tanár –, azt kérdezte, hogy ez evangélikus alkalom-e. Mondtam, hogy nem, itt felekezettől függetlenül vagyunk együtt, és beszélgetünk. Azt mondta, hogy akkor marad. Ebből meg kell értenünk, hogy az emberek nem ugranak azonnal a nyakunkba, ha megtudják, hogy evangélikusok vagy katolikusok vagyunk, ők szekularizált környezetből jönnek. Keresik a maguk helyét, kóstolgatnak. Innen tudjuk, hogy elég nagy az éhség az emberekben. Van érdeklődés, Isten pedig nyitogatja az ajtókat.

 

Névjegy
Dr. Garádi Péter 1952-ben született, 1966-ban, 14 évesen „térítette magához” Isten.
Agrártudományi Egyetemet végzett Gödöllőn. Magyarországon és Brazíliában édesvízi halgazdálkodással foglalkozott. A Magyar Agrárgazdasági Kamara munkatársaként ment nyugdíjba 2014-ben. 
Gyülekezetei: budavári, óbudai, budafoki, blumenaui (Brazília), budaörsi, kővágóörs-révfülöp-kapolcsi evangélikus gyülekezetek.
Presbiterként szolgált Óbudán és Budafokon. Jelen volt a budaörsi evangélikus gyülekezet megszületésénél, ahol felügyelőként szolgált 1996-tól 2012-ig. 
Gyülekezeten kívüli szolgálatai: Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (elnök); felvidéki misszió; előadások gyülekezetekben, konferenciákon, presbiterképzőben; számos cikk és több könyv szerzője.

 

A Híd magazin megrendelhető az evmis@lutheran.hu címen.

Címkék: Garádi Péter - interjú -

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!