Ha valaki püspökségre törekszik – Párhuzamos interjú Bencze András és Szemerei János püspök-jelöltekkel

– Ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván – vallotta Pál apostol Timóteushoz írt levelében (1Tim 3,1). Mi motivált akkor, amikor elvállaltad a püspök-jelölést?

Bencze András: – Ha az Ószövetségből Ábrahám, Jákób vagy József életét szemléljük, megragad bennünket, ahogy ők áldottnak tudják magukat. A sorsuk hol jóra fordul, hol rosszra, ők eközben végig tudják, hogy az Úr céljuk felé vezeti őket. Nagyzolás volna magamat hozzájuk mérni, de nem az, ha áldott voltomban hasonlítom magamat hozzájuk, hiszen ezt az áldottságot adta nekünk az Úr keresztségünkben és lelkészi elhívásunkban. Testvéri beszélgetések, belső vívódások eredménye, hogy elfogadtam a jelölést. Nem tudom, mit hoz a holnap, mi lesz a választás eredménye, ezt az eredményt az Úr terveként fogadom el: tudom, ott áldja meg szolgálatomat, ahová Ő küld.  

Szemerei János: – Életem általam tervezett forgatókönyvében nem szerepelt a püspöki szolgálat lehetősége. A Somogy-Zalai Egyházmegye bátorító ajánlási tervéről tudtam, és nagyon megtisztelőnek tartottam. A jelöltséget azonban nem vállaltam volna el, ha csak a szűkebb környezetemtől kaptam volna ajánlást. Nem titkolom, hogy meglepetésként ért a felém forduló bizalom mértéke, hogy kerületünkben az egyházmegyei presbitériumok többségének ajánlását egyedül én kaptam meg. A döntést nehezen hoztam meg, álmatlan éjszakáim is voltak, de úgy éreztem, hogy ilyen mértékű bizalom esetén el kell vállalnom a jelöltséget. 

– Mik voltak azok a (külső-belső) hatások, amelyek leginkább hatással voltak rád eddigi életedben? 

Szemerei János: – Meghatározó a család, amelyben nevelkedtem. Hetedik gyermekként megszülethettem! A kamaszkori lázadást követő keresési időszakom után egy nem hivatalos egyházi közösségben szólított meg az Isten. Hálás vagyok a fejér-komáromi ifjúsági csapatért, teológus koromban Lackner Aladár gyönki lelkész megismeréséért. Tőle tanultam meg, hogy a gyülekezeteket elsősorban szeretni kell! Hogy ez a megállapítás mennyire igaz, a lelkészi tapasztalataim is visszaigazolták. Kezdő lelkészként ajándékként éltem meg, hogy a szolgálatomra bízott területen élt dr. Ferdinánd István ny. teológiai tanár. Tőle nem csak sokat tanultam, de gondolkozásom, életszemléletem kialakulására is nagy hatással volt. Ifjú lelkészként feleségemmel átéltünk egy halál közeli helyzetet. Az eldugult kályhacső miatt kis híján meghaltunk szénmonoxid mérgezésben. Emiatt kétszeresen is hálás vagyok az életünkért, családomért, a szolgálat lehetőségéért, és mindazért, amit azóta ajándékként megélhettünk.

Bencze András: – Idéznem kellene bibliai szakaszokat, amelyek számomra aranymondássá váltak. Ezek közül talán legfontosabb János evangéliumának 21. fejezete. Először teológusként került elém, jó tíz évvel később arra tanított meg, hogy újból felvetődő kérdésekre nem lehet megtanult válaszokat adni. A Szentlélek nem konzervvel, hanem élő igével táplál. Beszélnem kellene közösségekről, amelyek formáltak, tanítottak és jelenleg is tanítanak – a családtól kezdve, a fóti kántorképzőn át, Gadó Pali bácsi kirándulásain és a kelenföldi ifjúsági körön keresztül egészen a fehérvári gyülekezetben működő, élő közösségekig. Meg kellene emlékeznem személyekről, még köztünk lévőkről és előre mentekről, magamban sorolom a neveket: mennyire különböző emberek, és mégis mind Isten szolgálatában! Hálás vagyok azért, hogy kicsinységem ellenére elfogadtak, hibáim ellenére szeretetet kaptam, gyengeségemmel is értékesnek mondtak. Küldetésemmé vált, hogy nyitott legyek, közösséget formáljak, békességre törekedjem.  

– Lelkészi, esperesi előéletedből mik azok az elért eredményeid, amelyeket szeretnél esetleges megválasztásod után püspökként szélesebb egyházi körre kiterjeszteni? 

Bencze András: – Nem szívesen beszélek saját eredményeimről. Soha nem egyedül fáradoztam. Elődeim és mindenkori munkatársaim sorában álltam. Nem tudnám megmondani, mi az enyém, mi a másé. Gyülekezetünkben minden korosztály számára alakult közösség, szolgálatok indultak a hajléktalanok között, a kórházban, a külmisszió támogatására és a kisgyermekes családok részére. Alapítványt hoztunk létre, amely szintén a szociális hálót erősíti. A közösségek és szolgálatok otthont találnak a tizenöt éve épített gyülekezeti házunkban. A testvérvárosi kapcsolatokat egyházi vonalon tovább erősítettük: baráti szálak szövődtek a gyülekezetek tagjai között. A városban működő felekezetekkel egymásra figyelő, baráti közösségben vagyunk. Feleségemmel bekapcsolódtunk a Házas Hétvége lelkiségi mozgalomba, s azóta közel száz evangélikus házaspár vett részt ezen a házasságmegújító alkalmon, amelynek evangélikus részről vezetői vagyunk.
Az egymás iránti bizalomra, egymás munkájának megbecsülésére törekszem, és arra, hogy mindenki felismerje saját adottságát, s azzal szolgáljon. Ezért fontos számomra a tiszta beszéd, a közös forráshoz, Jézushoz járulás, s hogy mindig szemünk előtt legyen közös célunk.  

Szemerei János: – Lelkészi és esperesi tapasztalatom is az, hogy mindennek az alfája és ómegája a bizalom. A ránk bízott üzenet, az evangélium summája is ez: Isten Jézus Krisztusban megbékéltette magával a világot. Isten bizalmat szavazott és esélyt adott az embernek.
Egyházi életünkben éppúgy, mint a mindennapi emberi kapcsolatainkban nélkülözhetetlen a bizalom. Ahol megvan, ott erő szabadul fel, ott épülés és növekedés kezdődik, ahol viszont a bizalom megbillen, borul vele minden. Számomra ezért kiemelt fontosságú a bizalom építése és erősítése. Somogy-Zalában jó légkörű, bizalmi alapon működő egyházmegyei életet alakítottunk ki. Az itt szerzett tapasztalataimat jó szívvel ajánlom kerületi használatra. Nem csak akkor, ha engem választanak püspöknek! 

– Sokak szerint egyházunk tagjainak számához képest túlságosan nagy adminisztratív apparátussal rendelkezünk. Az Országos Iroda dolgozóinak létszáma, sőt a három egyházkerület – három püspök alatt – is egyesek szerint túlzás. Mi a véleményed erről? 

Szemerei János: – Egyházunk tagjainak számához képest biztos, hogy túlságosan nagy az apparátusunk. Az egyszerűsítés egész egyházunk elemi érdeke. Egy egyszerűsítési javaslatot két éve magam is kidolgoztam, de a zsinat bürokratikus útvesztőjében elakadt, és nem került megtárgyalásra. Úgy gondolom, hogy többféle megoldást is végig kell gondolni, hogy az egyházi közvéleménynek elfogadható legjobbat megtaláljuk.  

Bencze András: – Bibó azt írja, hogy a struktúra nem függhet soha a pénztől. A jó szervezet mindig rendelkezik kellő forrással. A nyolcvanezres lengyel evangélikusságnak nyolc püspöke van. Nem jó tehát, ha a számok irányítanak. Azonban az sem jó, ha erőinket elpazaroljuk.
A háromkerületes rendszer mind egyháztörténetre, mind az egyházjogra, mind az ökumenikus környezetre figyelemmel született. Ezen kívül tekintettel van egyházunk földrajzi elhelyezkedésére. A viszonylag nagy Országos Irodát a jelentős intézményrendszer és az adminisztrációtól nagyrészt tehermentesített kerületek, valamint a gyülekezetek alá nem sorolható szolgálati ágak (pl. kórházlelkészség) indokolják. Természetesen időről időre mérlegelni kell, hogy az egyes hivatalok kellő mértékben tudják-e segíteni a gyülekezeteket és az intézményeket.  

– Mik lennének megválasztásod esetén püspöki, vezetői szemléleted főbb ismérvei? 

Bencze András: – A fontos előnyben részesítése a sürgőssel szemben.
A személyes beszélgetés megelőzi a hivatalost.
A tekintély nem a tisztségből, hanem a Küldőtől származik.
A dolgokat legjobb ott elintézni, ahová tartoznak – szubszidiaritás elve. Közös gondolkodás, felelős döntés.
Törekedni az egyetértés felé a többségi döntéstől.  

Szemerei János: – Egymás tiszteletben tartása, konszenzuskeresés, világos beszéd, átlátható működés, problémák kezelése, közösségépítés, hatékonyabb működés. 

– Véleményed szerint mik az evangélikus identitástudat főbb ismérvei? Melyek azok, amelyeket egyházunk missziói tevékenysége során jobban hangsúlyozni kellene? 

Szemerei János: – Nekünk, magyarországi evangélikusoknak, a 3 százalékos arányunkkal, nemzetiségi gyökereinkkel, a kettős kisebbségi helyzetünkkel, az ellenreformációs történelmünkkel, a több évszázados hátrányos megkülönböztetésünk hallott és megélt tapasztalataival egészen mást jelent, mint a többségi helyzetben és jólétben élő, teljesen máshogy szocializálódott észak-európai vagy német testvéreinknek. A közép-európai felekezeti harcokból nem csak kárunk származott. A küzdelmek során a hitünk erősödött, gondolkodásunk végiggondoltabb, lecsiszoltabb és lényegre koncentrálóbb lett. Nem osztom azok véleményét, akik a hazai evangélikus hagyományt, liturgiát igénytelennek mondják. Nekünk ebben az egyszerű, de mégis a lényegre, a Jézus Krisztusra figyelő hagyományunkban van az erőforrásunk!  

Bencze András: – Őseink rendkívül gazdag hagyományt hagytak ránk, amelyben minden korban megtaláljuk azt, ami éppen irányadó lehet. A többi sem veszti érvényét, legfeljebb a hangsúlyok változnak. Kiindulásként az egyház öt ismertetőjegyét említem: ige, keresztség, úrvacsora, testvéri közösség és a kereszt. Ez az öt a forrása annak, hogy evangélikus öntudatunkat megéljük. Ma egyik legfőbb jellegzetességünk a teljesítménytől független elfogadás. A fogyasztói társadalomban, a verseny bálványozása idején ez meghatározó ismérvünk lehetne.

– Hogyan vélekedsz az egyházunkban dolgozó lelkészek problémáiról: személyes konfliktusok, válás, alkoholizmus, pénzügyi visszaélések, stb.? Hogyan lehetne ezeket a bajokat megelőzni? 

Bencze András:  – Két területet látok ezzel kapcsolatban fontosnak: a közösségeket és a lelkipásztorolást.
Atomizált társadalomban élünk. Törekednünk kell arra, hogy az atomok vegyületekké, a vegyületek anyaggá kötődjenek össze! Lelkészi karunkat is elérte az a félreértés, hogy ami magánügy, az másra nem tartozik. Meg kell mutatnunk a lehetőségeket arra, hogy a lelkészek egymással és a környezetükben élő emberekkel barátságot köthetnek, s hogy együtt beletartoznak a nagy közösségbe, az anyaszentegyházba.
A közösség támogatása mellett mindegyikünknek szüksége van személyes lelkigondozóra, aki előtt minden belső gondunkat feltárhatjuk. A lelkigondozást – az etikai bizottság javaslata szerint – volna jó részben megszervezni. Éves rendszerességgel, szakirányú képesítéssel rendelkező lelkészek bevonásával lehetne mindenkinek személyes helyzetértékelésre lehetőséget nyújtani.  

Szemerei János: – A lelkészek is emberek. Nehéz szolgálatban, nagy terhelés, gyakori és erős stressz alatt élő emberek. Előfordul, hogy elfáradnak, sajnos néha ők is magánéleti válságokon mehetnek át, és más emberekhez hasonlóan velük is megtörténhet, hogy terheik alatt összeroskadnak. A kialakult konfliktusokat határozottan és időben kell kezelni, mert az ilyen ügyek nem gyógyulnak meg maguktól. Ha viszont elhanyagolják, egyre súlyosabb károkat okozhatnak az érintett lelkész, a családja és a gyülekezete életében is.
A megelőzéshez több minden szükséges. Egyrészt olyan testvéri légkört kell teremteni az egyházban, ahol a lelkész feltárhatja őszintén a problémáit. A jól működő, egymásra szeretettel figyelő lelkészi fraternitás is védőhálót jelenthet. Döntő szerepe lehet a felettesek hozzáállásának, empátiájának és az okosan gyakorolt lelkipásztori szolgálatának. Lelkészeink lelki és mentális erősítésére, a szükséges pihenésére és regenerálódására is jobban oda kell figyelni, mint eddig. Meglesz az eredménye. 

– Hogyan viszonyulsz az új liturgia kérdéséhez?

Szemerei János: – Korrektül. 2005-ben az országos közgyűlésen alternatív rendként annak ellenére megszavaztam, hogy nekem nem tetszik. A liturgiai küzdelmek idején következetesen a kötelező és kizárólagos bevezetés ellen harcoltam, nem azért, hogy ne használhassa az, aki szeretné. Tiszteletben tartom azoknak az érzéseit, akik a középkori formát szeretik, ugyanakkor viszont ezt a megértést, és tiszteletet várnám az új liturgia kedvelőitől az egyszerűbb liturgiához ragaszkodók irányába.
Megválasztásom esetén valódi liturgiai szabadság lesz. Külső nyomás nélkül választhatnak a gyülekezetek (és nem önhatalmúan a lelkészek) valamennyi elfogadott rend (közöttük az új liturgia) közül. Azzal együtt, hogy az új liturgia bizonyos elemeit (például a feloldozási részt) teológiai szempontból felülvizsgálandónak tartom.  

Bencze András: – Két alapmondat jut eszembe: Istennek a legjobbat. A lelkész nem igehirdetésre, hanem istentiszteletre készül.
Mivel istentiszteleteink a leglátogatottabb alkalmaink, ezért sem kerülhető meg a liturgia kérdése. De nem az, hogy melyik liturgiai formával él egy-egy gyülekezet, hanem az, hogy tudják-e, mit miért tesznek, mondanak az istentiszteleten, s hogy azt hogyan teszik és mondják.
Gyülekezetünk nyolc éve gyakorolja a Liturgikus Könyv énekverses rendjét. Azóta sokkal elevenebb az istentiszteletünk, többen járnak templomba, sokakat sikerült belevonni az istentisztelet szolgálatába, rendszeresebben élünk az úrvacsorával, és jobban figyelünk az istentisztelet egyes elemeire.  

– Mi a véleményed a Szolidaritási Törvényről? 

Bencze András: – Megoldódni látszik ez a fontos ügy. Fontos azért, mert ez alapján a törvény alapján gondoskodunk nyugdíjas, beteg illetve gyermeknevelő szolgatársainkról. Így érzik magukat biztonságban egyházunk közösségében. Az eddigi belső nyugdíjrendszer nem szolgáltatott kellő alapot a kibővülő feladatoknak: a betegellátásnak és a gyermekgondozási támogatásnak. Örülök a közös – Zsinat, Országos Iroda, Országos Presbitérium – gondolkodásból születendő egyetértésnek. Sajnálom a kezdetben megnyilvánuló bizalmatlanságot, s hogy ezzel veszni hagytuk a Szolidaritási Alappal addig sokat fáradozó szakember szolgálatát.  

Szemerei János: – Egyet értek a céljaival, hogy hosszú távon megbízható, kiszámítható és mindenkire egyformán érvényes garantált nyugdíj- és szociális ellátási rendszert kell kialakítani. A Szolidaritási Törvény gyenge pontja a finanszírozási tervezet volt. Két lábra kívánták helyezni (lelkészek és gyülekezet), az országos egyház pedig csak garanciavállalóként állt volna mögötte, nem állandó befizetőként. Ebből következett az, hogy a lelkészek befizetési terhe több mint 50 százalékkal, a gyülekezeteké pedig a lelkészi illetményektől függően háromszorostól akár húszszorosra is növekedhetett volna. Ez gyülekezetek tucatjait rövid határidővel ellehetetlenítette volna. Módosító javaslatot nyújtottunk be a zsinatra, hogy az országos egyház harmadik lábként szálljon be a befizetők közé, és tegye bele a rendszerbe azt, amit korábban is nyugdíjra, társadalombiztosítási támogatásra illetve szociális ügyekre fordított. Úgy tűnik, hogy megnyugtató megoldás felé mozdult el az ügy.  

– Mi a véleményed az egyházunkban végzett szociológiai felmérésről? Melyek azok a pontok, amelyeket a visszajelzések alapján a legelső körben kell átformálni, javítani egyházunkban? 

Szemerei János: – Fábri György kutatásvezető a Credo című folyóiratban közzétett kutatási anyag címéül ezt adta: Nekünk így is jó?
A kutatás megállapítja, hogy mi, evangélikusok általában elégedettek vagyunk egyházunkkal, büszkék is vagyunk rá, ugyanakkor ehhez képest kevéssé becsüljük meg. Tartózkodóan veszünk részt az alkalmakon, és alig vállalunk érte munkát és komolyabb áldozatot. Első lépésben el kell érni, hogy nekünk ez így ne legyen jó, második lépésben pedig azt, hogy többet vállaljunk és tegyünk egyházunkért.  

Bencze András: – A szociológiai felmérés pontosabb képet adott arról, amit körvonalaiban sejtettünk. Maga a felmérés bizonyosan javítja az egyházunkról alkotott véleményt, hiszen érződik benne, hogy igyekszünk figyelni azokra, akik hozzánk tartoznak.
A felmérés tovább vezet az Élő Kövek Egyháza stratégia kidolgozásában. Abban jól fogalmazódik meg, hogy több erőt kellene szánnunk a bibliai ismeretek elmélyítésére, a hit személyes konzekvenciáinak megélésére, a közösségek építésére.
A visszajelzések alapján nagy lehetőségek bontakoznak ki előttünk az istentiszteleti élet területén, az önkéntes munka és a közösségépítés területén. Ez utóbbihoz tartozik a személytől személyig terjedő szeretet-szolgálat.  

– Az eddigi fórumokon melyek voltak azok a kérdések, amelyekről szívesen beszéltél, melyek azok, amelyeket inkább elkerültél volna? Miért? 

Bencze András: – A jövőre vonatkozó kérdésekre általában nehezen válaszoltam, mert tudom, beszélni könnyű, cselekedni nehéz. Van ugyan tervem a püspöki szolgálattal kapcsolatban, de szeretnék mindenkor Istennek engedelmeskedni, ahogyan Pál apostol is átjött Európába, amikor a Lélek arra vezette.
Eközben örültem az olyan kérdéseknek, amelyek továbbgondolásra késztettek. A kistelepüléseken élő gyülekezetek erősítésére vonatkozó és a lelkészek lelkigondozásával kapcsolatos kérdések tágították látókörömet.
A hitem alakulásáról szívesen beszélek, hiszen ez által lehet megérteni vezetési elképzelésemet. Azonban ez a kérdés nehezen foglalható össze három percbe.
Pengeélen járunk akkor, amikor az egyház társadalmi kérdésekben elfoglalt helyéről kérdezünk. Mert az egyház valóban társadalomformáló erő, s ezt a szerepet fel kell vállalnia, de nem szabad beleesnünk abba a kísértésbe, hogy mint politikai tényezőt vesszük számba.  

Szemerei János: – A fórumok arra vannak, hogy arról beszéljünk, ami az embereket érdekli. A „kényes” kérdéseket szeretem a leginkább, mert azok érintik az embereket leginkább érdeklő témákat. Ha őszintén és világosan beszélhetünk, akkor a homály tisztulhat, a félreértés tisztázódhat. Nincs olyan témám, amit ki szeretnék kerülni a fórumokon. Persze vannak rafináltan megtekert beállítások, amelyek azt a látszatot próbálják kelteni, mintha ellentmondásban lennék korábbi megnyilatkozásaimmal. Ilyen például az, hogy „miért vállaltam el a püspökjelöltséget, ha korábban meg akartam szüntetni a kerületeket?” Aki ismeri azt az előadásomat, amelyben ezt a lehetőséget vázoltam (a honlapomon elolvasható), az tudja, hogy felvetésem fókuszában a gyülekezetek megmentése állt. A püspököknek nem az legfőbb feladata, hogy mindent a rájuk bízott gyülekezetekért tegyenek? Úgy érzékelem, hogy sokan megértették előadásom lényegét, mert különben nem ajánlottak volna püspöknek. Számomra a püspöki szolgálat nem cél, hanem eszköz. 

– Mik az eddigi tapasztalataid a püspökválasztás menetéről? 

Szemerei János: – Érthetetlen és értelmezhetetlen volt a jelölőbizottság hírzárlata. Nem értem, hogy az előzetes ígéretek ellenére, miért nem kapott sem a kerületi közgyűlés, sem az érintettek, sem a közvélemény teljes körű információt a jelölés részleteiről.
Az eddigi fórumok légköre, hangulata, a jelölt társammal megélt testvéri viszony, a fórumokon megmutatkozó érdeklődés mértéke viszont örömmel töltött el, mert azt jelzi, hogy az embereket érdekli egyházunk jövője.  

Bencze András: – Hálát adok Istennek azért, hogy a püspökválasztás eljárása testvéri közegben zajlott eddig. Jelölttársammal együtt igyekszünk is arra, hogy mindenben Jézushoz méltó módon nyilvánuljunk meg. A választás tétje nem egyikünk vagy másikunk előmenetele, hanem az, ami egyházkerületünk javát szolgálja.

Az interjú külön-külön is elolvasható a két jelölttel:

Bencze András: http://www.evangelikus.hu/interju/bencze-andras/

Szemerei János: http://www.evangelikus.hu/interju/szemerei-janos/