Johannes Erlbruch: „Családommal együtt a híd szerepét tölthetjük be németek és magyarok között”

– Mikor döntöttél úgy, hogy lelkész leszel?
– Családunkban a nagyapám és az édesapám is lelkészek voltak. Én először minden erőmmel tiltakoztam az ellen, hogy lelkész legyek. Nem tetszett ez a mozgalmas élet, hogy soha egy pillanatnyi szabadideje nincsen az embernek, állandóan történik valami, mindig csörög a telefon. Amikor érettségiztem valamilyen természettudományi szakirányba szerettem volna továbbtanulni. Először azonban a katonaságnál szolgáltam, a tengerészetnél. A hajón egy társammal istentiszteleteket tartottunk vasárnaponként, és láttam, hogy jó az emberekkel a hitről beszélni és akkor eldöntöttem, hogy mégis ebbe az irányban folytatom.

– Hol tanultál teológiát?

– Németországban először 1989-1992 között Tübingenben, aztán 1994-től Erlangenben tanultam teológiát, de a kettő között két szemesztert Jeruzsálemben töltöttem egy ökumenikus tanfolyamon voltam egy bencés apátságban, ahol egy közös német program volt.

– A teológián mi volt a kedvenc szakod?

– Az Újszövetség mindig is nagyon érdekelt. Az exegézis, az evangéliumok, a krisztológia és megigazulástan a fő témáim. Ottfried Hofius, Peter Stuhlmacher és Jürgen Roloff voltak a tanáraim.

– Tanulmányaid után Magyarországra jöttél segédlelkészkedni. Honnan jött ez az ötlet?

– Erlangenben a Martin Luther Bund teológus otthonában laktam, ahol ösztöndíjasként doktori dolgozatát írta Fabiny Tamás, a későbbi püspök. Akkoriban feleségével, Katival és első kislányukkal éltek az otthonban. Aztán 1995-ben a teológus otthon nyári ünnepségén (Sommerfest) Tamással, a kertben való beszélgetésünkkor azon gondolkodtunk, vajon hol fogok elhelyezkedni a teológiai diplomámmal. Nálunk Vesztfáliában akkor várólistára került minden végzős növendék és rám is ez várt. Tamás akkor javasolta, jöjjek el Magyarországra. Kapóra jött, hogy a külföldi lelkészeknek szintén a Martin Luther Bundban rendezett nyári nyelvtanfolyamra eljött az akkori szekszárdi lelkész, Johann Gyula is. Megismerkedtünk és a Martin Luther Bund adott ösztöndíjat. Ez akkoriban egyszerű volt. Segítettek vennem egy régi autót, amivel a tolna-baranyai szórványokat elláthattam. November végén először a Teológus Otthonban laktam, öt hétig tanultam magyarul és december közepén átmentem Szekszárdra, ahol a Gyuláéknál, a parókián laktam.

– Te akkor már ordinált lelkész voltál?

– A német rend szerint az ember már segédlelkészként is felveheti a Luther kabátot és a felettes lelkész küldi ki szolgálatra. Krähling Dániel esperes azonban szorgalmazta, hogy bár Magyarországon ez nem lenne szokás, de vegyem csak fel a Luther kabátot, nehogy azt higgyék az emberek, hogy én valamilyen szektás prédikátor vagyok, ha megjelenek valahol istentiszteletet tartani. A mély vízbe dobtak engem, nagyon jó gyakorlat volt ez a számomra.

– Milyen gyakran tartottál istentiszteleteket?

– Szekszárdon havonta kétszer volt német istentisztelet, de a szórványokban is tartottam ezenkívül istentiszteleteket. A környező gyülekezetekben is szolgáltam, így Cserháti Sándor (Majos) és Cselovszky Ferenc (Gyönk) gyülekezeteiben és szórványfalvaiban is szolgáltam. Lackner Aladár volt akkoriban a sváb püspök, ő prédikált mindenfelé, amíg egészséges volt, vele is jó kapcsolatot építettem ki. Tetszett az egyházmegye hangulata, a lelkészek nagyon jó, testvéri közösséget alakítottak ki egymással.

– Egy évig voltál itt?

– 1995 novemberében érkeztem és 1997 februárjában mentem vissza Németországba, mert április elsején kezdődött a segédlelkészi időm. Lüdenscheidba kerültem, egy nyolcvanezer főt számláló városba.

– Ebben a gyülekezetben szolgáltál mostanáig?

– Igen, két és fél évig segédlelkészként, utána pedig, amikor az ottani lelkész nyugdíjba ment, akkor a gyülekezet megválasztott lelkészévé és így 12 éven át ott dolgoztam.

– Nehéz volt a búcsú?

– Igen. Nagyon családias gyülekezetünk volt, melegszívű emberekkel. Megszokták, hogy ott élünk és velük vagyunk. Sajnos még nem derült ki, ki jön a helyünkre, így egyelőre csak helyettesítenek.

– Feleséged, Judit magyar. Úgy tudom, őt Szekszárdon ismerted meg…

–1997-ben volt az eljegyzésünk, amikor visszamentem Németországba. Ő akkor még tanult, ezért az esküvővel két évig még vártunk. Később ő is kijött utánam és született három gyerekünk, Dávid (7), Krisztina (4) és Zsófia (héthónapos).

– Feleséged mivel foglalkozik? Tudom, most a legkisebb gyermeketekkel van otthon, de egyébként mi a foglalkozása?

– Igen, ahogy a reklámban mondják nálunk: „egy kis családi vállalkozást irányít”. De komolyra fordítva: biológia-német szakos tanárnő. Ő kint németet tanított külföldieknek.

– Kerested az alkalmat, hogy újra visszagyere Magyarországra, vagy a német egyház részéről jött a felkérés a budapesti szolgálatra? 

– A Deutsche Pfarrerblattban (német lelkipásztori lap) olvastam egy hirdetést, és feleségemmel közösen úgy gondoltuk, hogy ez egy jó lehetőség lenne a számunkra visszajönni Magyarországra. Úgy érzem, hogy családommal együtt a híd szerepét tölthetjük be németek és magyarok között.

– A gyerekeid most magyar iskolába fognak járni? 

– A legidősebb kezdte most az iskolát, s mivel a gyerekeink kint születtek, és jobban beszélnek németül, mint magyarul, ezért német iskolába írattuk be. A német iskola egyébként azért fontos a számunkra, mert ott vannak a kapcsolatok, egyfajta missziós terület, hiszen német házaspárokkal és német gyerekekkel ismerkedhetünk meg, akiket esetleg bevonhatunk a gyülekezet életébe.

– Az itteni gyülekezetet kik alkotják? 

– Ez a budavári gyülekezet állandó folyamatban van. A németek csak pár évre jönnek, kiküldetésben vannak itt Magyarországon, 3-4 év után aztán visszamennek Németországba. Csupán páran vannak, akik maradnak itt. Albrecht Friedrich az egyik ilyen tag, ő egy volt NDK-s állampolgár, aki 1976-ban magyar felesége miatt Magyarországra jött, de az Állami Egyházügyi Hivatal nem adott neki engedélyt, hogy lelkészként dolgozzon. Az akkori budavári lelkész Zsigmondy Árpád azonban dacolva a hatalommal, nem hivatalosan engedélyezte neki a prédikálást. Lelkileg tehát mondhatjuk azt, hogy ők testesítik meg a folyamatosságot, hiszen már több mint harminc éve itt élnek.

– Pár napja érkeztetek Magyarországra. A gyülekezeti tagokat gondolom csak részben ismered még… 

– Augusztus 30-án érkeztünk. Szeptember 5-én, szombaton volt a beiktatásom, 6-án vasárnap volt az első istentiszteletem. Pár napig párhuzamosan voltunk itt Wellmer lelkésszel, megbeszéltük a fontosabb dolgokat, de azt mondta, hogy ez egy annyira speciális és képlékeny gyülekezet, hogy itt mindent munka közben kell majd elsajátítani. Minden évben a gyülekezeti tagok egynegyede elmegy, szeptemberben újra kezdődik az élet és az embereket újra meg kell ismerni.

– Mennyi időre jöttetek? 

– Az EKD hat évre küldött és ezután lehetne még hosszabbítani három évre. Vesztfáliai lelkész vagyok, most onnan szabadságra küldtek erre az időre.

– Miért van ez az időkorlát? 

– Az EKD azt szeretné, ha minél több olyan lelkésze lenne, akik ökumenikus, illetve külföldi tapasztalatokkal rendelkeznek.

– Ki adja a fizetésedet? 

– Hú, ez rendkívül bonyolult. Én most magyar lelkész vagyok, a főnököm Fabiny Tamás püspök, a gyülekezetem a magyarországi egyház része. Az EKD elküldött ide, a gyülekezetemnek adja a fizetésemet, akik pedig engem fizetnek. Az EKD által szabályozott rendnek megfelelően kapom a fizetésemet, annyit, amennyit Hannoverben központilag meghatároznak.

– Őszintén szólva el sem tudom képzelni, hogy három gyerekkel hogyan lehet Európa egyik szegletéből átköltözni a másikba… 

– Nem volt könnyű nekünk sem, de az EKD a költözéshez szükséges támogatást biztosította, anyagilag segítettek és ajánlottak egy költöztetési céget is, akik a bútorokat és egyéb tárgyainkat bedobozolták és elszállították.

– Berendezkedtetek már? 

– Lassan, napról napra pakoljuk ki a dobozokat, de már egész sok mindennek megtaláltuk a helyét.

– Remélem gyorsan meg fogtok barátkozni az új környezetetekkel. Jó munkát és áldott szolgálatot Budapesten!