Közhelyek nélkül a jakobinus perről – Martinovics a legrosszabb értelemben vett ügynök volt

Közhelyek nélkül a jakobinus perről – Martinovics a legrosszabb értelemben vett ügynök volt

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kő András, fotó: Román Péter
Érdekfeszítő és elgondolkoztató könyv jelent meg Vérmező címmel Taxner-Tóth Ernő tollából. Hihetnők, hogy a Martinovics-féle jakobinus összeesküvésről mindent tudunk, de ez a kötet is elárulja, hogy az alapos kutató 221 évvel a történtek után is új összefüggésekre bukkanhat. Az irodalomtörténész-professzort munkája során a leggyakrabban használt és a közvéleménybe legmélyebben beivódott történelmi közhelyek megkérdőjelezésének célja vezette. Vele beszélgettünk.

– Stefan Zweig jegyzi meg Magellán című könyvének bevezetőjében: „Tulajdonképpen az író minden könyvénél köteles lenne számot adni magának arról, hogy milyen érzésekből fakadóan választotta meg tárgyát.” Taxner-Tóth Ernő miért írt könyvet Vérmező címmel a magyar jakobinusokról?

– Az egyik, amit be kell vallanom, hogy kicsi gyerekkorom óta rengeteget járok a Vérmezőre. A közelben laktunk, a mai Petőfi-gimnázium mellett, a háború előtti Szent János téren, amely az Attila út és a Krisztina körút nyomvonalának rendezésekor megszűnt, csak a visszaállított szobor emlékeztet rá. Innen sétáltunk a nagyapámmal a Tabánba és a Vérmezőre. De hát ez csak egy mellékes szál… Egyébként most is a Krisztinavárosban lakom, gyakran átmegyek a Vérmezőn. Az igazi ok azonban az, hogy lektora voltam Kazinczy Pályám emlékezete című műve kritikai kiadásának, amelyet egy nagyon tehetséges tanítványom rendezett sajtó alá. Rendkívül izgalmas munka volt, s el kellett töprengenem azon, hogyan keveredett egy Bécs-imádó, II. Józsefet mindennél nagyobbra tartó, a császárellenességnek a leghalványabb jelét sem mutató férfi, Kazinczy Ferenc egy császárellenes, Bécs-ellenes összeesküvésbe.

– Akkor nem véletlen, hogy a könyve Kazinczy Ferenccel kezdődik és fejeződik be.

– Ez a tisztelgésem az ötletadónak. Miután elkezdtem keresni a magyarázatot a kérdéseimre, beleütköztem abba, hogy a történet bécsi letartóztatással és perrel kezdődik, de Bécsben csak egy halálos ítélet volt, nálunk azonban tizennyolc! Negyvenhat személyt fogtak perbe, tizennyolcat halálra ítéltek, közülük tizenegy börtönbüntetéssel megúszta, de Martinovics Ignácot, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Sigray Jakabot, Szentmarjay Ferencet, majd Őz Pált és Szolártsik Sándort lefejezték. Miért? Hogyan? Mi történhetett? Ezt próbáltam meg a könyvemben kinyomozni, végigkísérni. Azt láttam, hogy a jakobinus diktatúra hírei mélyebb hullámokat vetettek, mint ahogyan ez a történelemkönyvekben olvasható. És nemcsak a hatalom legfelső köreiben. A francia konvent 1793-as ígérete, hogy segítséget nyújt minden szabadságra vágyó népnek, határozott ellenlépéseket váltott ki. A kormányok fölléptek minden változáspárti – néhol forradalmi hevületű – szervezkedés ellen. Ezt megelőzően a változtatások igénye benne volt a nyilvános magyar politikai közbeszédben is, a francia háborúk időszakában azonban háttérbe kellett hogy szoruljon. Forradalomról legföljebb beszéltek; valójában megfontolt embernek esze ágában sem lehetett forradalmat szítani. A Martinovics-pert sokan a bécsi megfélemlítő szándék alaptalan – ezért fölháborító – elemének tartották. A magyar bíróság mégis példátlanul szigorú ítéleteket hozott.

– Mi a magyarázata annak, hogy évtizedeken keresztül mítosz és legenda övezte a Martinovics-féle „összeesküvést”?

– A világ változik. Teljesen más volt a közhangulat és a dolgok megítélése a napó- leoni háborúk után, az 1810-es évek második felétől, mint a napóleoni háborúk előtt és főleg a kritikus 1793–94-es években, a jakobinus diktatúra időszakában. Nem véletlenül lett a könyv mottója a guillotine-nak az 1793-as leírása, amelyet a Magyar Kurirban találtam meg. A korabeli bécsi magyar újságok híranyagát nem nagyon ismerik. Pedig meghatározó szerepük volt a magyar nyilvánosság kialakulásában, és nyilván erősen hatottak a kortársak tájékozódására. Meglepetés, hogy az anyag sokkal színesebb és sokoldalúbb, mint azt a cenzúra miatt föltételezték. (Ráadásul a cenzúra szempontjai 1786 és 1795 között többször és igen jelentősen változtak.) A történelemkönyvek képétől a két magyar újság külföldi – főleg francia – tudósításai abban tértek el, hogy elrettentő, borzasztó képet festettek a francia forradalomról. Az 1790-es évek közvéleményének ebből kialakult borzongása a következő századra teljesen eltűnt. Helyét elfoglalta a forradalmi változások iránti rokonszenv, amely nagyon sokáig tartott. Egy másik dolog, amely a forradalomtól elválaszthatatlan, de valójában Napóleon nevéhez kötődik: a gloire. A nemzeti dicsőség, amely magával ragadta az egyszerű embereket is, akik a haza érdekében hajlandók voltak fegyvert fogni. És a kisemberek is a francia, német, orosz, brit zászló alatt részesei lehettek a győzelemnek, nem csupán a hadvezérek. A hullám eltartott egészen az első világháborúig. Létrejött a forradalom kultusza, amely ráült a Martinovics-legendára. Ebben a légkörben lett a kivégzettekből szabadsághős. 1795-ben a megnyilatkozók egy része az önkény szerencsétlen áldozatát látta bennük, mások úgy vélték, meggondolatlan, veszedelmes, „istentelen” izgágákra sújtott le az igazságszolgáltatás. A kivégzéseket végignéző tömegnek – akárcsak Párizsban – tetszettek a lefejezések.

– Mondhatjuk tehát, hogy az „összeesküvés” figurái egy idő után pozitív megítélést kaptak?

– Inkább a per áldozatai, mert szerintem nem volt összeesküvés. És ettől kezdve keresték hozzá a bizonyítékokat. Itt érhető tetten a mítosz és a legenda. Nagyon érdekes ebből a szempontból a Hajnóczy-életrajz. Hajnóczy életrajzát ugyanis – akárhogy foglalkozunk vele – nagyon nehéz elválasztani attól, hogy kivégezték a Vérmezőn. Már az elemi iskolai tanulmányait vizsgálva a tudatunkban van, hogy ez a pálya a vérpadon végződik. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Martinovics szerepének sötét lapjait a 19. század végén részletesen föltárta Fraknói Vilmos, aki az első világháború után kutathatóvá vált forrásanyagok alapján, újabb munkában tovább árnyalta képét. Ehhez járultak Mályusz Elemér kutatásai. Ezt Benda Kálmán alapvető iratkiadásai sem rejthették véka alá, noha ő az előbbieknél nagyobb jelentőséget tulajdonított a legendát tápláló elemeknek.

– Egy eseményt, ha már egyszer megtörtént, a rátermett történészek képesek elkerülhetetlen szükségszerűségként beállítani.

– Ilyen az ember. Ha az utókorból tekintek vissza, akkor abban benne van a vég. A kivégzés pedig olyan borzasztó vég, amely nagyon erősen befolyásolja az előtte való tevékenységeket is.

– Kazinczy mellett Sándor Lipót főherceg képe látható még könyve elülső borítólapján. Miért?

– Mert ők ketten a kulcsfigurák. Kazinczyról már beszéltem. Sándor Lipót Magyarország nádora volt, nagyon sokan szerették, bíztak benne, és a magyar elkülönülési, önállósági törekvések letéteményesének látták.

– Aztán mégis ő volt az, aki Hajnóczyékat a vérpadra segítette.

– Ahogy megkapta Martinovics vallomását, azonnal tudta, hogy mi a teendője. Apja, II. Lipót ugyanis nagyon gyanakvó ember volt, és ezt a gyanakvást a fiába is beoltotta. Mályusz Elemér megtalálta és közölte a fiához írt hosszú levelét, amelyben a magyar szellemi élet minden vezető személyiségéről elmondta, miért kell rá – vagy inkább vele – vigyázni.

– Martinovicsra is figyelmeztettek a levelek?

– Nem! Martinovics távolt állt attól a szinttől, amellyel az uralkodó szükségesnek tartott foglalkozni… De Hajnóczyról árulkodó sorokat írt a fiának, igaz, hogy Széchényi Ferenc rossz szellemeként mutatta be. Mindkettőjüket veszélyesnek tartotta.

– Hajnóczy valóban jelentős személyiség volt?

– Nagyon jó képességű ember volt, aki vezetője lehetett volna egy változásokat sürgető szellemi mozgalomnak. Hatással volt az emberekre. Aki kapcsolatba került vele, kis túlzással azt lehet mondani, felnézett rá, méltányolta tehetségét, képességét. Mivel nem volt vagyona, munkájából kellett megélnie, azzal érvényesülnie. De a szűken vett tudományos pálya nem nyílt meg előtte, noha írt néhány, az utókor által nagyra becsült könyvet. A legtöbb, amit elérhetett, az alispáni, majd a kamarai hivatal volt. Azaz másodvonalbeli „királyi” tisztviselő lehetett.

– Nem volt nemes sem.

– Az én felfogásom szerint ennek nincs igazán jelentősége. Tisztségek elnyeréséhez sem az egyházakban, sem a hadseregben, de a királyi hivatalokban sem kérték ekkor a nemesség igazolását. Egyfelől ekkor kezdődött a valóban nagy anyagi lehetőségekkel rendelkező arisztokrácia elnémetesedése. Széchényi Ferenc és felesége, Festetics Julianna például magyar anyanyelvűek voltak, otthon mégis németül beszéltek. A hozzájuk hasonló vagyoni helyzetű családokban a 18. század második felében szintén végbement egy ilyen nyelvváltásszerűség. Másfelől az átrendeződő társadalomnak és gazdaságnak egyre több tanult és gyakorlott tisztviselőre volt szüksége, akiknek ezzel meg is nőtt az országos – és a sajátos magyar érdekeket hangsúlyozó – befolyásuk. Az 1790-es országgyűlésen nagyobb szerepet követelt magának a megyei nemesség jobb módú és tanultabb része. Ezzel kapott a nemesi cím egyre nagyobb fontosságot. Számuk is folyamatosan gyarapodott, a cím részben pénzért való királyi árusításával. Hajnóczy apja evangélikus lelkész volt, aki nemesemberként élt, nemesi jogokkal rendelkezett. Fia a nemesi jogok kiterjesztésének, a cím eltörlésének szószólója lett. A közigazgatás átszervezése után II. József nevezte ki alispánnak. A törvényesség helyreállítása – II. József visszavonó rendeletei és halála – után Szerém megye többségében magyar nemessége azért nem választotta újra, mert helybeli, közülük való és katolikus alispánt kívánt. Nem volt szüksége Hajnóczynak akkor sem a nemességre, amikor – ahogy már említettem – kamarai titkának nevezték ki, ami az alispáni „ranggal” egyenértékű hivatal volt. Ez is, az is a királyi tanácsosi címmel járt.

– Martinovics Ignác megítélése a halála után is sokféle. Nyilvánvaló, hogy ügynök volt, aki dolgozott II. Lipótnak. Aztán az ember nem érti, hogy miképpen juthatott el a vérpadig.

– Hogyan érvényesülhetett valaki a 18. században, aki vagyontalan családból származott? Katona lett, és kiemelkedett, pap lett, és kiemelkedett, vagy tisztviselő lett, és kiemelkedett. De nagyon kevés volt a tisztviselői állás, ebbe a körbe nehéz volt bejutni. Ezért is volt jellemző figurája a kornak a kalandor, mint például a híres Casanova.

– Martinovics tele volt nagyravágyással, ambícióval. Óriási energiákat fordított arra, hogy a tehetségét elismertesse a világgal.

– Martinovics nagy valószínűséggel testi hibás, púpos, kisebbségi érzésekkel megvert ember volt, aki ezért állandó bizonyítási kényszerrel küszködött. Ferences szerzetesként indult el egy sikert ígérő pályán. Balszerencséjére éppen amikor valamit elérhetett volna, II. József korlátozta a szerzetesrendek tevékenységét, más célra vette igénybe kolostoraikat, lefoglalta vagyonukat. A budai ferenceseknek át kellett költözniük a Fő utcából a mai Margit körútra. A rendfőnök, aki kedvelte Martinovicsot, egy lengyelországi kolostor „menedékébe” küldte. Innen került Galícia tartomány székhelyére, Lembergbe, ahol II. József világi egyetemet létesített. Martinovics egyetemi tanári pályáját az siklathatta ki, hogy alulmaradt a császár halála után autonómiáját visszanyerő intézmény belső ellentéteiben.

– Miért lett Martinovics ügynök?

– Azért, mert nem volt megélhetése. Abban a tudatban adta föl lembergi katedráját, hogy a II. József alatt működő szabadkőműves-kapcsolatok révén megfelelő professzori – vagy más – álláshoz jut Magyarországon. De II. Lipót a pesti egyetemnek is visszaadta a tanári pályázatok elbírálásának a jogát, s az intézménynek nem kellett egy Lembergből jött ismeretlen. Az elutasítás megfellebbezésére Martinovics Bécsbe ment, de pártfogót csak Gotthardiban, II. József titkosrendőrségének az uralkodó halála után a császárvárosba menekült pesti főnökében talált, aki ekkor – 1791-ben – már II. Lipót ügynökhálózatának fő szervezője.

–  Olvasta vajon Martinovics jelentéseit II. Lipót?

– Természetesen minden jelentés végső címzettje az uralkodó volt, nagy részüket azonban nem olvashatta – nem volt rá ideje. Martinovics az említett Gotthardinak jelentett. Ez nem akadékoskodás, csak jelzi, milyen közvetett kapcsolatban állt Martinovics a királlyal.

– A mai értelemben vett besúgó jelző illik rá?

– Igen, illik rá, de hozzá kell tenni mindig, hogy a besúgás a hatalom nagyon kétélű fegyvere volt, mert minden ügynök azt jelentette, amit vártak tőle. Nagyon ritkán fordult az elő, hogy az ügynök valóban leleplezett, elárult valamit. Ilyen is volt, de ez a ritkább. Martinovics a legrosszabb értelemben vett ügynök volt, mert azt jelentette, amit vártak tőle. Amikor úgy döntöttek II. Lipót körében, hogy a szabadkőművesek veszedelmesek az államra, akkor ő nagy számban és részletesen alátámasztva jelentette fel a különböző irányzatú szabadkőműveseket.

– Martinovics letartóztatásáig írta jelentéseit, de nem ügynökként került a perbe. Ezt legföljebb néhányan – főleg a kihallgatói – tudták vagy sejtették. A többiek hogyan lettek a per vádlottjai?

– El kell választani egymástól Martinovicsot és a többieket. A kalandorszereppel együtt járt, hogy Martinovics rendkívül fecsegő, dicsekvő, hencegő, izgága ember volt. Egy lembergi ismerőse révén került a Hackel-ház vidám és szabadszájú, lakomáikról ismert vendégei közé. A történet „romantikus” része az, hogy a házigazda felesége egy ismert költő szeretője volt, aki ott is lakott, és üzlettársa volt egy kulcsfontosságú titkos ügynöknek. Ők a ház uraiként viselkedtek. Martinovics Hackelnek magyarázta az újságok híreit, benne a francia forradalom eseményeit, amelyekről a többi vendég is elbeszélgetett, a ház szép, fiatal úrnője pedig zongoráján forradalmi dalokat játszott. Martinovics – aki 1794 májusában rövid időt Pesten töltött – egy itteni lakomán dicsekedett azzal, hogy két hónapon belül százezres forradalmat tud kirobbantani Magyarországon, ami Bécsben mindig igen hihető volt. Talán még ebből sem lett volna semmi, de az erről szóló jelentés egy sokkal veszedelmesebb társaságról szóló hírek mellé került. A titkosrendőrség évek óta figyelte Riedel nyugalmazott alezredest, II. Lipót bizalmi emberét és fiainak firenzei nevelőjét. 1791-ben birodalmi alkotmányt készített, amelynek a megvitatása előtt azonban uralkodója meghalt. Utóda nem kedvelte az addig nagy befolyású urat, s azonnal nyugdíjba is küldte. Nem alaptalanul gyanakodott rá, mert házában reformokról vitáztak, és elkészítette a demokratikus német egyesülés tervét is. A kiváló hadmérnök baráti kapcsolatban volt az államtanács egyik tagjával, a későbbi bécsi érsekkel, tábornokokkal, azaz több igen befolyásos emberrel, továbbá alacsonyabb rangú katonatisztekkel és tisztviselőkkel is. Többek között a költő és fegyvertervező Hebenstreit főhadnaggyal. Tudott róla, hogy a bécsi elégedetlenek nevében – akik Martinoviccsal nem álltak kapcsolatban – két személy Párizsba utazott, hogy a konvent anyagi segítségét kérjék a bécsi forradalmároknak, és átadják Hebenstreit „csodafegyverének” a tervét. Ez azonban a kémszervezet előtt sem maradt titokban. Miután az üggyel foglalkozó, de a Hackel-házban is otthonos ügynök egy Hebenstreit vezetésével elképzelt bécsi fölkelés és hatalomátvétel tervét jelentette, a főhadnagyot, Riedelt és több rendszeres vendégét, valamint – a velük csak bizonytalan kapcsolatba hozható – Hackelt és Martinovicsot letartóztatták. Nagyjából egy időben az Angliában és máshol is ekkor kezdődött perekkel, amelyek vádlottjait jakobinusoknak nevezték.

– A forradalmi láz nem szűnt…

– Óvatosan bánnék ezzel a jelzővel, inkább változást mondanék. Változtatni akartak, modernizálni akartak – ezt figyelték meg. 1794-ben a korábban a sajtóban is olvasható elképzelések tilossá váltak, majd Robespierre kivégzése, a jakobinusok bukása után a perek az év második felében – a Habsburg Birodalmon kívül – elcsitultak. Noha korábban Angliában is voltak kivégzések, a még per alatt álló vádlottakat 1794 őszén felmentették. Bécsben a fegyvertervét az ellenségnek kijuttató Hebenstreitet hazaárulás vádjával kivégezték, vele együtt gyorsan börtönre ítéltek néhány más katonatisztet is. A többi elítélt pere tovább tartott. Többek között Martinovics vallomása nyomán újabb személyeket tartóztattak le, de többségük figyelmeztetéssel megúszta.

– Ez volt a kezdet? Innen számíthatjuk a történtek felgöngyölítését?

– Igen. Martinovicsot természetesen miről faggatták? Majdnem egy hónapon keresztül arról, hogy mit is terveztek Bécsben. Hiszen ott élt. A titkos bécsi társaságokról kértek tőle felvilágosítást.

–  És adott is?

– Adott. Sok mindenkit lebuktatott. A dicsekedni szerető Martinovics több szereplőre rávallott, köztük a Hackel-házban csak ritkán megfordult Gotthardira is. Akit valószínűleg egyébként is figyeltek az előző uralkodó alatti fontos szerepe miatt.

– Hogyan kerültek bele a krédóba a többiek?

– Úgy, hogy a kihallgatások vége felé megkérdezték Martinovicstól: mi van a magyar forradalommal? Először mellébeszélt, aztán megnevezte Hajnóczyt, Laczkovicsot, Szentmarjayt és Sigrayt, mint akik a bécsiekhez hasonló társaságokat szerveznek Magyarországon.

– Ő honnan tudta?

– Ő szerveztette velük!

– De nem állította, hogy ő a felbujtó?

– Dehogyisnem! „Nekem van Magyarországon négy igazgatóm…”

– Egyszóval Martinovics árulta be a társait?

– Ő.

– Mi történt volna, ha nem árulja be őket?

– Semmi sem.

– Akkor Martinovicsot sem végzik ki?

– Föltehetőleg őt sem. A legsúlyosabb bécsi büntetés harminc év börtön volt. Talán Martinovics is ennyit kapott volna, és hat-nyolc év múlva szabadul. De ez csak találgatás.

– A corpus delictit, a két kátét ki írta?

– Martinovics. Említettem, hogy Bécsben élt. 1794 májusában Pestre jött, hogy meglátogassa édesanyját. És a májusi látogatás alkalmával adta át Hajnóczynak, Laczkovicsnak és Szentmarjaynak a két kátét, melyeket ő írt. Megbízta őket, hogy ennek alapján szervezzék meg a két titkos társaságot. Nem tudhatjuk, mennyire vették komolyan megbízatásukat, de a szervezkedésre Martinovics bécsi letartóztatása miatt csak igen kevés idejük maradt.

–  Félelmetes, hogy azt olvastam a könyvében: aki ezeket a kátékat látta, azokat mind elővették.

– Ez sem olyan egyszerű. Két kulcs van a dologban. Amikor Martinovics vallomást tett Bécsben, utána az egyik rendőrtisztet Magyarországra küldték, hogy tájékoztassa Martinovics vallomásáról a nádort, ő pedig vizsgáltassa ki, mi a mondottaknak az alapja. A nádor azonban nem vizsgáltatott ki semmit, hanem azon nyomban letartóztatta a négy „igazgatót”.

– Itt volt a koncepció.

– Mit mondott a nádor, aki már előzőleg, a Batsányi-ügyben is a legszigorúbb megtorlást javasolta? Miért volt Franciaországban forradalom? Mert XVI. Lajos tehetetlen, erélytelen volt. A hatalom gyengesége vezetett a forradalom sikereihez. Ő nem akart ilyen gyengének bizonyulni. Határozottan cselekedett.

– Ha a nádor lojálisan kezelte volna Martinovics, Hajnóczy és társaik ügyét?

– Lojálisan? Kihez? Lojális volt a Habsburg-házhoz, a birodalomhoz. Akkor nem történik semmi, és most nem beszélünk Martinovics-„összeesküvésről”. Felhoztam korábban, hogy azért van a nádor is a könyv elülső borítóján, mert ő a központi figura. Ő az, aki a tájékoztatás éjszakáján elrendelte a letartóztatásokat, a megvádolt személyeket pedig azonnal Bécsbe vitette, ahol meggyőzték Hajnóczyt, Szentmarjayt, Sigrayt és kicsit nehezebben Laczkovicsot is arról, hogy tisztázzák a dolgokat, s akkor nem lesz bántódásuk. Ezek olyan naivak voltak, annyira meg akartak felelni vallatóik elvárásainak, hogy azt is bevallották, amiről semmiféle bizonyíték nem volt. A 20. század nevezetes „koncepciós” pereivel ellentétben a bécsi vizsgálóbizottságnak nem volt eleve megírt forgatókönyve, nem adták a vádlottak szájába az elvárt mondatokat, de elhitették velük, hogy őszinte beismerésüket méltányolni fogják. Hajnóczy kiváló ember volt. Miért kellett neki arról beszélnie, amit csak hallott, hogy amikor Szentmarjay Zemplénben járt, másokkal együtt Kazinczyt is beszervezte? Rejtélyes vallomás! Nem volt erre semmi szükség. Egyszerűen nem kellett volna erről beszélnie. Ha Hajnóczyék nem ismerik be még azt is, amit csak föltételeztek, akkor sok mindenki a peren kívül maradhatott volna.

– Döbbenet!

– Esetleg négyüket lecsukják, de még ez sem biztos. Figyelembe kell azonban venni, hogy mind a két kátéban valóban rendkívül tiszteletlen, felségsértő megjegyzések vannak! Például ez a fölszólítás: „A haza nemes és nem nemes polgárai, ragadjatok fegyvert!” Senkinek nem jutott eszébe, hogy valóban fegyvert ragadjon, de tény és való, hogy a kátékban ez olvasható. És ez is olyan dolog, ami mellett nem lehetett szó nélkül elmenni.

– 1793 őszén figyelmeztette Hajnóczyt bécsi barátja, hogy óvakodjon Martinovicstól.

– Nem hallgatott rá. Pedig akkor figyelmeztették, hogy vigyázzon Martinovicscsal, amikor a kátékról még szó sem volt.

– Tudvalévő, hogy Hajnóczy öt évig Széchényi Ferenc titkára volt, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Mi a magyarázata annak, hogy Széchényit nem keverték bele az „összeesküvésbe”? Vagy lehet, hogy ez mellékszál?

– Ez nagyon is fontos szál. Ugye egyrészt csak azokat tartóztatták le és helyezték vád alá, akik a Martinovics-kátéval kapcsolatba kerültek.

– Széchényi nem látta, de nem sok hiányzott ahhoz, hogy ő is megismerkedjen a benne foglaltakkal.

– Végül is nem látta, de ez csak az egyik tényező. A másik az, hogy amennyire a nádor begyulladt, annyira okos is volt. Nagyon vigyázott arra, hogy jelentős embereket ne vonjanak be a perbe, mert ez visszaüthet.

– Miért választották le Batsányi Jánost a többiek perétől?

– A szakirodalomnak erre többféle válasza van. Sokan hajlanak arra: azért, mert ezt követően Batsányi besúgó lett.

– Valóban?

– Nem tudni. Nincs rá bizonyíték. De ha az ember elolvassa Batsányi vallomását, akkor kiderül: ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Martinovics ügynök. És a költő még azt is felvetette, hogy ő azért nem vállalt semmilyen szerepet ebben az egész ügyben, mert föltételezte: ez egy bécsi ügynök provokációja. Ennyire okos volt. Persze akkor már túl volt egy meghurcoltatáson, állásvesztésen és a Magyar Museum betiltásán.

– Az ön számára mi volt kutatómunkája legizgalmasabb része?

– Az egyik a bécsi mozgalom feltérképezése, amely az egész ügy lényegéhez tartozik, a kiindulópont; a másik a korabeli sajtó szerepe. Amíg lehetett, az újságok azt a változtatási igényt, azokat az egyáltalában nem jakobinus eszméket hirdették, amelyekért Hajnóczyt letartóztatták, majd kivégezték. Megismétlem: az újságokban a történelem folyamatos forradalomkultuszával szemben egy borzalmas forradalomkép rajzolódott ki, és hogy ez mennyire volt fontos, visszatükröződött Hajnóczy, Szentmarjay, Kazinczy és a többiek vallomásaiban, akik egyértelműen mondták: csak nem tételezik föl, hogy mi ezt a borzalmat akartuk hazánkra hozni? Ez azért is nagyon jelentős szempont – és ez is érdekes –, mert némi magyarázatot ad arra, miért hoztak a magyar bíróság nagy többségükben érdemes és tisztességes tagjai világméretekben is párját ritkítóan szigorú ítéletet. A forradalom rémétől visszariadva tizennyolc halálos ítéletet!

– Ön milyen nézőpontból vizsgálta az eseményeket?

– A leggyakrabban használt és a közvéleménybe legmélyebben beivódott történelmi közhelyek megkérdőjelezése vezetett.

– Hol temették el a per áldozatait?

– Benda Kálmán kinyomozta. Ott, ahol a Kútvölgyi úti kórházhoz vezet felfelé az út.

– Az exhumálásra mikor került sor?

– Az ötvenes években találták meg a sírt, és akkor kerültek a hamvak a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertbe. Jellemző, hogy kit nem hívtak meg az újratemetésre: Benda Kálmánt, aki kinyomozta a titkos temetés helyét, és előkészítette az eseményt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 35. számában jelent meg, 2016. szeptember 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!