A komikum kánonja

A komikum kánonja

Share this content.

Forrás: Lelkipásztor
A Biblia sokak számára csak egy unalmas, fekete könyv, és talán ismerünk olyan embert is a környezetünkben, akinek komoly bűntudata van, ha sírás helyett nevetni mer saját hibáin, vétkein, vagy ha a gondok között is érzékeli a komikumot.

Legyünk tudatában annak, hogy mi is mindannyian két véglet veszélyeinek vagyunk kitéve: egyfelől annak, hogy túl tragikusan, másfelől, hogy túl könnyedén, mindenen nevetve szemléljük az életet, éljük meg hitünket. Mi hát a mértékadó a humor, a komikum területén? Ezt a kérdést járom körbe tanulmányomban korábbi és korabeli teológusok véleményét bemutatva, a humor bibliai funkcióit elemezve ószövetségi példák alapján. Remélem, hogy az általam felvetett témák, kérdések segítenek nézőpontot váltani, kizökkenni megszokott rutinjainkból és kényelmes komfortzónáinkból, hogy végül bölcs belátással és felszabadult nevetéssel nézzünk bele minél többen a humor által elénk tartott görbe tükörbe.

Szabad-e nevetni egy kolostorban?

Egy magára valamit is adó, jól nevelt szent szomorú, búskomor figura. Mi oka is lenne a bukott embernek a nevetésre?! Umberto Eco: A rózsa neve című könyve boncolgatja a fenti kérdéseket. Az évszázadokon átívelő teológiai vita jobbára a tiltás felé hajolt. Például J. Chrysostomos (347–407 körül) megállapítja: Jézus sohasem nevetett. Nem mintha a viccelődés vagy nevetés eredendően bűnös cselekedetek lennének szerinte, csak az jelenthet veszélyt, ha egy ártatlannak tűnő mókázás elfajul. Tertulliánusz (160–225), Ambrosius (339–397) és Jeromos (347–420) is osztották aggodalmát, így ezen egyházatyák határozottan felléptek a cukkolás, tréfálkozás és nevetés ellen. Erre a kor illemtana (Cicero: De Offices), Jézus és követőinek gyalázása, tartózkodás a gúnyolódókhoz való hasonulástól, végül pedig az irtózatot keltő pogány színházaktól való elhatárolódás késztethette őket.

Hasonlóképp Kálvin is szigorúan fogalmaz a kilencedik parancsolat magyarázatánál: „Sőt még azt is kifejezi ez a parancsolat, hogy ne űzzünk tréfás gúnyt, mely keserű sértésekkel van átitatva, s mely másoknak hibáit tréfálkozás alakjában kegyetlenül kicsúfolja. […] Mert az efféle nyelveléssel felebarátainknak gyakran nem kis gyalázatot szerzünk […] legyünk rajta […], hogy mérges maró tréfákra se nyelvünket, se fülünket ne adjuk.”

Egyet kell értenünk ezen komoly intésekkel, de nehogy túlzásba essünk: a puritanizmus öröksége ne legyen „kísértő félelem attól, hogy valaki valahol esetleg boldog”. 1. Boldogtalanul, örömtelenül nem tudunk hiteles és teljes keresztény életet élni, sótlan keresztények hogyan is ízesíthetnék meg a földet? Jézus sosem nevetett – talán –, viszont mindannyiunk számára ismerten jó volt a humorérzéke.

Milyen hát a valódi keresztény humor?

Először is etikus, szemben a gúnnyal, csúfolódással vagy cinizmussal. Befogad, remek módja a vendégszeretet kifejezésének.2 Segítségével az emberek elnézőbbekké válnak, jól meg tudnak küzdeni a bosszúsággal, és fizikailag, sőt lelkileg is jó egészségnek örvendenek. Különbözik a komikum bármely más formájától, mert célja az egység és egyensúly megteremtése az élet változó körülményei, vagyis a létezés tragikus és komikus megtapasztalásának paradoxonjai között. Ezen okból, Kirkegaard szerint, a humort a létezés komolyságának legszemélyesebb kifejezésének kell tekinteni.

Lehetővé teszi, hogy az emberi értelem felfedezze a komikumot, kétértelműséget és belső ellentmondást, következetlenséget saját életében. Másként közölhetetlen dolgok tudomásra hozatalában jelentős kommunikációs szerepe van, amikor a teljes nyíltság nem segít, és a konfliktusból való kilépés is lehetetlen. Humorral fűszerezve a másképp törékeny emberi kapcsolatok kevésbé problémássá válnak. Játékossága éles kontrasztban áll a moralizáló merevséggel, amit mi gyakran oly magától értetődően kapcsolunk a lelki élethez. Ez a játékosság nem egyszerű menekülés, de erkölcsi tartásból ered, mely lehetővé teszi a látszólagos komolyság és a helyes megfontoltság megkülönböztetését.

Bölcsességgel rokon vonása az is, hogy az önismeret döntő fontosságú szerepet játszik mindkettőben. A humor is lehet tükör, melyben az ember megláthatja valóságos önmagát. Nem az, amikor valaki kineveti a másikat, hanem aki nevet, egyszersmind a nevetés tárgya is. Ezáltal közelebb visz az episztemikus (episztémé: „ismeret, tudás”, hitre és ismeretre vonatkozik) erkölcsiséghez, a deontikus (deón: kötelesség) erkölcsiséggel szemben. Az az önismeret, amely a humorra jellemző, számot vet létezésünk azon kettősségével, hogy akármennyire is törekszünk, sosem leszünk képesek elérni a tökéletességet. Az illúziók nélküli realitást mutatja meg, de nem a reménytelen valóságot, hanem a nagyon is biztató lehetőségeket. Mivel felismerteti, hogy az ember sorsa nincs teljesen a saját kezében, az erkölcsi kudarcok terhe alatt az nem roskad össze, hanem elfogadja, hogy méltóságát másvalakitől kapja, aki meghaladja őt. Ezzel a belátással a humor kapcsolódik egy jókedvű alázathoz, és ahhoz a nyitottsághoz, amellyel valaki a fájdalmas igazságokat is látja saját magával kapcsolatban. Ez teremti meg a teret a személyiség új integritásához.

Logikus, ésszerűen érvel. Ez a magyarázó funkció elsősorban és főként kognitív: a humor kineveti a kirívó logikai bukfenceket. Egy kutató alaposságával tárja fel a világot, de több eszköz áll a rendelkezésére, mint a tudománynak: leleményesség, a komikus képzelet képlékenysége, formálhatósága és rugalmassága, mely kifejezést nyer a perspektívák hirtelen átváltásában, homlokegyenest ellenkezőre váltó fordulatokban, váratlan, szokatlan csavarokban stb. Érdekes megfigyelnünk, hogy az angol „wit” szó belátást, bölcsességet, értelmet, intelligenciát is jelent, nem csak szellemességet, sziporkázó észjárást. A humor sűrített logikájára rávilágít a hazugságra, megfelel egy ellenvetésre és romba dönt egy érvelést anélkül, hogy érvekhez és formális konklúziókhoz (a logikában az érvelés két csoportja) folyamodna. A humor egyetlen frappáns jelenetbe sűrít meglátásokat, egyetemes tapasztalatokat és „aha-élményt” idéz elő. Egy prédikációban hallottam nemrég:

  • Istennek terve van az életemmel…

  • Nekem is.

A mindennapi szolgálatban, lelkigondozásban is nélkülözhetetlen kellene legyen a humor, bár nem végső megoldás: igenis megvan a jótékony szerepe, helye, ideje a szomorúságnak, sírásnak is. De hol a helye a humornak a Bibliában, Isten önkijelentésében?

A Biblia – viccben nem ismer tréfát

A „nevet” szó ugyan közel negyvenszer fordul elő az Ószövetség magyar szövegében, de meglepetéssel tapasztalhatja a túl kíváncsi olvasó, hogy a nevetés és az öröm kapcsolata milyen ritkán fordul elő a közel ezer oldalon. Az ókori keleten mást asszociáltak a szóhoz3 olyannyira, hogy a „bűn”, voltaképp a nevetségessé válást jelentette, vétkezni pedig egyet jelentett a család nevére hozott szégyennel. Lehetséges, hogy Izráel népe máshogy fejezte ki örömét? A Biblia ugyan ismeri az örömteli nevetés fogalmát is, de bármely esetben, amikor természetszerűen „nevetést” várnánk, az Írás másik kifejezést: az „öröm” szavát használja.4 A nevetés pedig gyakran rosszindulatú, ami a győztes, az elnyomó, az önigazult diadalittas hahotája. Kihallatszik belőle a provokáció, a szarkazmus, és telve van sértéssel, gőggel, gúnnyal és bizalmatlansággal.5

Mégis ki nevet a végén? Hát Isten. Külön tárgyalandó, amikor Isten nevet. Leginkább rajtunk. Ha meg akarjuk Őt nevettetni, érdemes okos és jól átgondolt terveket szövögetni, a teljes siker kedvéért az Ő személyét kihagyva, amiket aztán az Égi hatalom egy derűs mosollyal egyszerűen áthúz (Zsolt 37,12-13, Péld 16,9; 19,21). Egy régi héber közmondás szerint Isten nem is „végez”, hanem nevet, amikor az ember „tervez”.6 Egy hatalmával visszaélő, gúnyosan nevető Isten képe azonban eltakarhatja előlünk azt az olvasatot, mely JHWH szeretetét hangsúlyozza, aki többet gondol a munkásokkal, mint magával az elvégzendő munkával. Az ószövetségi Isten fontos elfoglaltsága a csetlő-botló, korlátolt „szuperhősök” eredeti módokon történő biztatása, hogy megtegyék azt, amiről álmukban se gondolták, hogy képesek rá: Isten nem rajtunk, hanem velünk együtt nevet.7

A kérdés: vajon mi tudunk-e magunkon nevetni, Vele együtt, amikor atyai szeretettel leereszkedik hozzánk, hogy közelebbről megszemlélje sziszifuszi erőfeszítéssel emelt újabb és újabb Bábel tornyainkat – és történetesen elrontja gyerekes játszmáinkat. Istennek van humora, ahogyan Őt a hozzánk való viszonyulásában megismerhetjük az Írásokból. A Biblia sajátos humora filozofikus, elgondolkodtató, visszafogott, egyáltalán nem harsány vagy szembeötlő. Csak akkor tűnik szemünkbe, amikor váratlanul lerántja a leplet a bármiféle indítékból elkövetett gonosz cselekedetek mindenféle megnyilvánulásairól, pengeéles precizitással. Nagy gyakorlati érzékkel nyújt betekintést a mozgatórugókba, hogy ellenszenvesnek ábrázolja, rettenetesként és szörnyűségesként mutassa be a bűnt, és ha mindezzel végezve maradt még valami, azt groteszk és komikus dologként láttassa. Ha nem lenne annyira tragikus a következménye, megrázná a mennyei magasságokat a nevetés. Az a nevetés, amiről sehol nem olvassuk, hogy a pokolba vezető út lenne – a humor sokkal inkább a kárhozatra jutás elleni isteni eszköz – Isten kezében.

A Biblia – Isten teljes fegyverzetének tárháza

„Ki meri azt állítani, hogy az igazságnak fegyvertelenül kell állnia a hamissággal szemben, vagy hogy a hit ellenségei a híveket kemény szavakkal, sértő tréfákkal, élénk szellemességgel csipkelődve szabadon rettenthetik, míg a keresztények csak hűvös, visszafogott stílusban írhatnak, mely álomba ringatja az olvasót?” – szól az Augustinustól származó idézet.8 A humor: fegyver. Szociológusok vizsgálták a humor „konfliktus és kontroll”9 funkcióját, és megállapították, hogy a szarkazmus, az irónia, a szatíra, a karikatúra, paródia és burleszk fegyverként funkcionál. Mégis ritkán jut eszünkbe, hogy nem csak a kard és pajzs lehet, Atyánk kezében hadi szerszám, hanem a nevetségessé tétel is. Amikor azt olvassuk, hogy „vegyétek fel az Isten teljes fegyverzetét” (Ef 6,13), sokan Mr. Willisre gondolunk, arcán magabiztos félmosollyal, kezében valóságos fegyver-arzenállal. A valóság azonban az, hogy mielőtt az asszírokat küldi, az Úr küld egy Hóseást – nem rögtön fenyít, de halk és szelíd hangon próbál bennünket megszólítani, figyelmeztetni, alkalmasint finom gúnnyal, gyöngéd iróniával megkapirgálni öntelt kegyességünket. Noha nem csak az ószövetségi, de az angol humor is megosztó, most mégis az Anchor Bible Dictionary segítségével rendszerezzük az irónia különböző megnyilvánulásait az Írásokban.

Szarkazmus: Célja fájdalom okozása és az áldozat emberi hibáinak, gyarlóságainak kiemelése azok kiforgatása által, tanúk előtt. Nem túl gyakori a Bibliában, és intonáció hiányában nehéz eldönteni, hogy egyáltalán mit szántak annak a szentírók. Egyetlen egyértelmű eset a Genezis 37,19-ben található, amikor József testvéreinek megjegyzése: „Íme, itt jön az álomlátó!” nagyon úgy tűnik, hogy épp testvérük ebbéli tehetségét vonja kétségbe.

Gúny: egy gyakran idézett példa Illés nevéhez köthető, aki a Karmel hegyi istenítéleten úgy froclizza a Baál prófétákat, ahogyan az 1 Királyok 18,27 számol be róla. A gúny persze nem zárja ki, hogy a próféta mellesleg halálosan komolyan szóljon, így akarva minden mentségüktől, kifogásuktól megfosztani a bálvány papjait.

Szatíra: célja erkölcs és szokások megváltoztatása azok negatív vonásainak kihangsúlyozás által. Célpontját egy torz képen ironikusan eltúlozva ábrázolja (ezáltal hangsúlyoz), így téve azt nevetségessé. Igen gyakori a héber Biblia prófétai és egyéb szövegeiben nemcsak istenségek, de idegen kultuszok és királyok esetében is (Ézs 14). Szatirikus az is, mikor ősszüleink – hozzánk hasonlóan – mindig eggyel tovább passzolják a felelősséget a bűneset megtörténtéért (a sor végén pedig „szegény” kígyónak nincs keze, amivel másra mutogathatna). Végül Jónás története is számos tudós szerint egy pazar szatíra, a próféta kontójára.

Paródia: Megint mások paródiaként definiálják a Jónásról szóló prófétai elbeszélést, akinek személyes jellemvonásai épp az ellentétét képezik egy valódi prófétáénak. A botcsinálta próféta-paródia, alias Jónás, ímmel-ámmal elmondott szavára az egész város megtér, és annyira lelkesek, hogy még a marháikat is böjtöltetik és darócba öltöztetik – ne féljünk elképzelni a szemet gyönyörködtető látványt. Ahasvérós király ostoba rendeleteinek akkurátus rendszerben való elhelyezése is, melyeket nem kevesebb, mint három fejezeten keresztül részletez Eszter könyve, vérbeli paródia a perzsa protokoll rovására.

Cselvetés: Egy szélhámos akkor szórakoztató, ha tudunk sikeréért jó szívvel szurkolni. Lábán csalása ekképpen nem vívja ki egy igaz izraelita tetszését, de Jákób tenyésztői trükközése (Gen 30,29-43) viszont igen. Ugyanakkor Jákób csalással szerzett áldása már kétségesebb erkölcsi megítélésű lehet. Szélhámos figurák az Ószövetségben leggyakrabban a Bírák könyvében fordulnak elő: Éhúd, Jáél, Gedeon és Sámson is ide sorolható, aki rejtvényeivel, találós kérdéseivel vívta ki helyét ezen illusztris társaságban.

Nyelvi humor (vicc): A tiszta szójáték a leggyakoribb a héber Biblia lapjain, főleg a szavak kétértelműségével játszó fajta. Ezek többsége sajnos lefordíthatatlan, a következő fejezetben mégis kísérletet teszek két példa bemutatására Sámson története alapján.

Közmondásos humor: A Példabeszédek könyve jól példázza a tipikus bibliai humort, mely egyszerre humoros és tanulságos: „Aki másnak vermet ás, maga esik bele; és aki fölhengeríti a követ, arra gurul az vissza.” (Péld 26,27) A káröröm káros, a tréfálkozás is az, ha nem barátságos szándék vezérli: „Mint a balga, aki tüzes és halálos nyilakat lövöldöz, olyan az, aki megcsalja felebarátját, és azt mondja: Csak tréfáltam!” (Péld 26,18-19)

Fentiek alapján úgy tűnik a szent humor fontos funkciója a nagy bibliai hősök hétköznapiságának bemutatása, nehogy olyan magasztosnak gondoljuk őket, hogy semmi közünk ne legyen hozzájuk. Ott van Mózes, a rosszul beszélő, nem éppen vezetésre termett, gyökerei és identitása felől még megerősödésre váró gyilkos. Szálka az uralkodó hatalom szemében, szálka a sajátjai szemében. Vagy még jobb példa: Dávid, aki még zöldfülű fiatal, amikor harcedzett, rátermett testvérei közül épp őt keni fel a próféta királynak. A bukásokat, gyengeségeket ismerve emberszerűbbek a régen élt hithősök. A végcél pedig a nevelés: legyünk bölcsek, kerüljük a bolondságot: még véletlenül se kövessük a viselkedést, amely nevetség tárgyává tenne bennünket.

Hogy ma már nem tudunk annyira szívből nevetni a Bírák könyve valószerűtlen hőseinek paródiáján, egészen prózai okai is lehetnek. Például túl sokszor olvastuk a történeteket, így azok elkoptak, illetve hogy a tanulságok, a csattanó ismerete miatt már nem poénos az eredetileg épp a figyelem felkeltését célzó vicc. Mégis próbáljuk meg friss szemmel olvasni a jól ismert szakaszokat, és keressünk bennük – mondjuk humoros ínyencségeket…

  1. Nyelvi humor: Játék a betűkkel…

Vegyünk egy átlagos hívőt, aki jól beszéli a bibliai nyelveket, és fedezzük fel vele együtt a szójátékok gazdagságát Sámson történetében, melyek találékonysága, eredetisége, dallama mosolyt csalhatna az óvatlan olvasó arcára. Sajnos nincs olyan fordítás, ami megfelelően visszaadhatná az ő magas szintű nyelvi képességeit, ezért mi is a héber eredetit követjük. Sámson egy alkalommal olyan találós kérdést fogalmaz meg (Bír 14,14), amiről csak ő tudhatja, hogy az általa puszta kézzel megölt oroszlánról szól:

מַאֲכָל יָצָא מֵהָא֫כֵל (A)

מָתוֹק יָצָא וּמֵעַז (B)

Sámson rejtvénye két sorból áll, mindkettő pontosan három szakaszra osztva, két-két „מ” (mém) betűvel a sorok mindegyikében gondosan elrendezve. Ha Sámson feleségének nem sikerült volna kiszedni férjéből a megoldást, a falu népe sosem jött volna rá a válaszra. Pedig ebben a becsületbeli ügyben csak egy hasonlóan szellemes rejtvénnyel vághattak vissza. Végül, ha nem is tisztességes úton, a következő, még találóbb kérdéssel sikerült legyőzniük Sámsont: „Mi édesebb a méznél, mi erősebb az oroszlánnál?” (Bír 14,18). Eredeti nyelven:

מִדּבַשׁ מָּתוֹק מַה (B’)

מֵאֲרִי עַז וּמֶה (A’)

A Filiszteusok válasza öt darab „מ” (mém) betűt tartalmaz és a két sor versképe fordítottja Sámsonénak (B’A’). A nyilvánvaló válasz erre a kérdésre a szerelem, ami passzentos téma egy esküvői lakomához. Sámson sem hagyja annyiban: egy másik rímelő pársorossal bünteti a csalást: „Ha nem az én üszőmmel szántottatok volna, találós kérdésemet ki nem találtátok volna” (18. vers). Lássuk be: nem csak testi, de szellemi túlerővel is bírt.

 

  1. Aki másnak vermet ás, az a sírásó

Akit itt és most Hámánnak hívnak. Egyes kutatók szerint Eszter könyve a Biblia viccgyűjteménye. Nem muszáj velük egyetérteni, de helyénvaló minden véleményt, ezért őket is, meghallgatni.

A zsidó Mordokaj évekkel korábban leleplezett egy királyellenes gyilkossági tervet. Illő jutalmazásának módjáról épp azt a Hámán főurat kérdezték most meg, aki gyűlölte a zsidókat. Nem ismerve a király szándékát, javaslatot is tett, gondolva, hogy a megjutalmazni kívánt személy: ő maga. A király ráadásul úgy rendelkezett, hogy ezt a remek ötletet csak Hámán tudja megfelelően kivitelezni: így az királyi öltözetben vezette Mordokajt a város utcáján azon a lovon, amelyen a király szokott ülni: „Így cselekszenek azzal az emberrel, akit a király ki akar tüntetni” (Eszt 6,11). A zsidók bizonnyal jót nevettek Hámánon, míg ő és háza népe kevésbé találhatta viccesnek ezt a fordulatot.

Még kevésbé nevettek, amikor Eszter felfedte a király előtt Hámán aljas tervét a zsidók kiirtására, aki ezen annyira feldühödött, hogy ki is rohant a teremből. Majd arra tért oda vissza, hogy lássa: Hámán a királynő lábainál hever kegyelemért. Félreértve a jelentet még féltékenysége is felhorgadt: „Talán még erőszakot is el akar követni a királynén nálam, a palotában?!” (Eszt 7,8) A könyv parádés gyűjteménye az akasztófahumornak, a szó legszorosabb értelmében: „Fölakasztották tehát Hámánt a fára, amelyet ő Mordokajnak készített, és megszűnt a király haragja.” (Eszt 7,10)

 

  1. „Hasarengazfix”, avagy a kövér király esete a karddal

A Bírák könyvének története szerint (3,12-24) Ehud kihasználva szokatlan balkezességét, megtéveszti a moábita királyt, Eglont, és lemészárolja. A szellemesség megnyilvánulása mégsem ez, hanem a névbe foglalt nyelvi humor: Eglon neve jelentheti egyszerre azt, hogy „buta, tehetetlen” és azt, hogy „gömbölyded”, nem meglepő, hogy nagyon kövérként jellemzi az Írás. Ezt erősíti meg, hogy Ehud tőre pengéstül, kardmarkolatostul elvész a táplálkozási zavaros király hasában, ami az Ószövetségben ritkán megnyilvánuló szkatológikus (trágár, mosdatlan, piszkos beszéd vagy írás) humor forrásává válik: a végzetes csapás Eglon beleit kiontja, az ezzel járó bűz pedig drámai iróniával lehetővé teszi Ehud menekülését, mivel az őrök sokáig azt gondolják: királyuk épp könnyít magán. A komikus jelleget további kétértelmű szavak fokozzák: héberül a „szó, beszéd” „dolgot” (דָּבָר) is jelent (itt épp a tőrt), míg a kard élére használt szó másik jelentése: „nyelv” (לָהַב). A tőr „nyelvének” pedig egész biztos van egy-két „szava” az ellenséges, elnyomó nép királyához.

A tárgyalt igeszakaszok felvetik annak a kérdésnek a problematikáját, hogy kinek mi a vicces. Szemben Arisztotelész komikum meghatározásával, mely szerint nevetséges az a „hiba vagy rútság, amely fájdalmat nem okoz”, Istennek fáj a mi bűnös rútságunk. Vétkes hibánk a befogadó (jelen esetben az Úr) szemében NEM elfogadható, aki a vesékbe látva leleplezi, nevetségessé teszi a belső ellentmondásokat, mikor igazi komikus hősökként jobbnak, nemesebbnek akarunk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk. Meg akar alázni bennünket, hogy majd felemeljen. A megalázás Isten kezéből építő, éltető… ez nem túl népszerű gondolat a modern, embert istenítő világban.

Ebben a nevelő munkájában mi nem is követhetjük, nem utánozhatjuk Istent egymás kinevetésében – ez az Ő privilégiuma. Még ha meg is vagyunk győződve, hogy jog, igazság és pedagógia a mi oldalunkon áll, akkor sem szellemeskedhetünk a másik kárára. Luthert szabadon idézve: azok az értelmesek, akik az igazságot egyoldalúan látják és azt „nem igaz úton érvényesítik”, hanem „önerővel akarják azt érvényre juttatni”, „ezzel igazságukat igazságtalanná teszik”.10 Amikor mi alázunk meg valakit, azért tesszük, hogy magunkat feldicsérjük, hogy saját felsőbbrendűségünket, hatalmunkat, erőnket, eszünket stb. fitogtassuk, nem tudunk másképp tenni. Ha már mindenképp így van – hogyan „dicsekedjünk” keresztényként?

„Ha dicsekednem kell, gyengeségeimmel fogok dicsekedni”

Jelenti ki némi szarkazmussal Pál a 2 Korinthus 11,30-ban. Szem előtt tartva, hogy minden teológiának és írásmagyarázatnak a krisztusi értékrend követését kell támogatnia felismeréseivel, induljunk ki a fenti igéből. Ahogy azt az Anchor Bible Dictionary példáin keresztül láthattuk, a szarkazmus az irónia egyik fajtája, mely konkrét esetben önmaga ellen irányul. Pál célja ezzel, hogy mondanivalóját plasztikusabbá tegye, egyetlen frappáns paradox képbe sűrítve azt a felismerést, hogy nekünk semmink nincs, amivel dicsekedhetnénk, hacsak nem bűneinkkel. Gyengeségeinkben teljes mértékben az Úr kegyelmére vagyunk utalva, ennek belátása a keresztény „dicsekvés” szót más értelemmel tölti meg: Istennel, az Ő életünkben megmutatkozó irgalmával való dicsekedés voltaképp egyfajta bizonyságtétel.

Az önirónia az Ószövetségtől sem idegen: „A Józs 9 azt mutatja be, miként ad hitelt a hiú Izráel a ravasz gibeóniak Jahvéról zengett dicséretének, miként hagyja, hogy arcátlanul becsapják, és miként válik a nevetséges csel áldozatává, mindez pedig egyenesen paródiaszerű és nagymértékű öniróniát tartalmaz.”11 Ami Luthertől sem idegen, aki megtapasztalva, hogy képtelenek vagyunk magunkat Isten előtt megalázni, némi morbid humorral állapítja meg: „a hullának megvan a passzív képessége arra, hogy feltámadjon. Persze legkevésbé sem saját erejéből, aktív képességéből kifolyólag alkalmas erre”.12 Mégis, aki az öniróniáig eljut, valószínű tud valamit, és nem csak a humorról…

„Az önirónia, vagyis az önmagunkon mosolyogni tudás a felnőttség egyik jele” állapítja meg Kányádi Sándor. Az önirónia valaki ellen irányul, de egyetlen célpontja én magam vagyok. Persze ne essünk túlzásba: ne az udvarias cáfolatért irányítsuk a figyelmet vélt vagy valós hibáinkra, a változni akarás legcsekélyebb szándéka és képessége nélkül. A saját hibákon való tréfálkozás célja ugyanis, hogy megszabaduljunk azok komolyan vevésének félelmétől, de úgy, hogy a nevetés segítségként szolgál kijavításukban és a helyes önértékelésben. Γνῶθι σεαυτὸν! Már Platón nevetségesnek minősíti, amikor valaki megsérti a delphoi jósda intelmét és vaskos illúziókban ringatja magát saját kiválóságaival kapcsolatban. Az önirónia viszont segít az igazság felismerésében, az önteltség kiváló ellenszere. Mellékhatásként így könnyebben kerülhetjük el, hogy mások élcelődéseinek céltáblái legyünk, és könnyebben dolgozhatjuk fel, hogy mi sem vagyunk kivételek, mi sem vagyunk hibátlanok. Hibáink elfogadása békességet adhat nekünk és erőt arra is, hogy ne szégyelljük megvallani, jóvátenni azokat.

Boldogok, akik nevetni tudnak önmagukon…

…mert nem lesz vége szórakozásuknak – írja Gyökössy Endre A Boldogmondások margójára.13 Mi mindannyian Ábrahám leszármazottai vagyunk, vagyis Izsák utódai. Izsák, a nevetés fia, de nem a kételkedő, hanem a felszabadult nevetésé. Izsák az ígéret fia, de hitben mi is, vele együtt, a nevetés gyermekei.14 Még fontosabb kiemelni, hogy Isten gyermekei, mégpedig egyedül a Krisztus szenvedése, halála és feltámadása által, mi nem tehetünk érte semmit. Viszont a Lélek bölcsessége és ereje által vezetve merjük felfedezni a humor éles kardját oldalunkon, amivel hatékonyan öldökölhetjük meg magunkban az óembert. Az önirónia maró lúgjával hagyjuk magunkról lemosni, ami folt. Ugyanakkor azt se feledjük, hogy a keresztény öröm „mégis” öröm, gondjaink, bajaink közepette. A Lélek ajándéka: szeretet, öröm… és természetesen nem véletlen a sorrend. Szeretni kell, nevetni kell – magunkat is, magunkon is!

1 James Martin SJ, Mennyei derű, Új Ember Kiadó, Budapest, 2013, 182.o.

2 James Martin SJ, Mennyei derű, Új Ember Kiadó, Budapest, 2013, 135.o.

3 John J. Pilch, The Cultural Dictionary of the Bible, The Liturgical Press, Collegeville 1999, 59-63. o.

4 Roger Pudrier: God Gave Me Something to Laugh about, Editions Paulines, Sherbrooke 1993, 21-22. o.

5 Roger Pudrier: God Gave Me Something to Laugh about, Editions Paulines, Sherbrooke 1993, 21-22. o.

6 Israel Furman: Yidishe Shprikhverter un Rednsartn: gezamlt in Rumenie – Besarabie, Bukovine, Moldeve un Transilvanie. Hamenora Publishing House 1967. Tel Aviv, 248. o.

7 Steven Walker: Illuminating Humor of the Bible, Cascade Books, Eugene, Oregon, 2013, 187. o.

8 Marion D Shutter, Wit and Humor of the Bible, A literary study, Arena Publishing Company, Boston 1893, 153. o.

9 Séra László, A nevetés és a humor pszichológiája, Akadémia Kiadó, Budapest 1980, 177. o.

10 Fabiny Tibor: A keresztény hermeneutika kérdései és története I., Hermeutikai Kutatóközpont, Budapest, 19981998, 185. o.

11 Gerhard von Rad: Az ÓSZ teológiája I. kötet OSIRIS Kiadó Budapest, 2000, 240. o.

12 Gerhard O. Forde: Ki a kereszt teológusa? Magyarországi Luther Szövetség, Budapest, 2005, 61. o.

13 A boldogmondások margójára (Mt 5,1-12) (http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/tima/tima_134.html), 2016.09.20

14 Pudrier, Roger: God Gave Me something to Laugh about, Editions Paulines, Sherbrooke, 1993, 39. o.

 

Címkék: Biblia - humor - vicc -

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!