Egy „Hitvalló” hitvalló – Kutas Kálmán

Egy „Hitvalló” hitvalló – Kutas Kálmán

Share this content.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Mirák Katalin
Az 1990-es évek közepén Boleratzky Lóránd evangélikus egyházjogász rám bízott egy kéziratot. Kutas Kálmán: Festusok és főpapok előtt – állt a kissé viharvert irattartón a kézzel írt cím. Belelapoztam: „Éjjelenként, kora hajnalban lejegyzem egy-két gondolatomat. Tollal, kézírással. Ma is szokásom (1964 márciusában írom le e lapokat), hogy rejtekhelyre dugom írásaimat, hajnalban felöltözködöm a sötétben, minden előre el van készítve, hogy erős világítás ne legyen az udvar felé, gyertyafény mellett készítek el és fogyasztok el egy csésze teát, ritkábban egy feketét, s kis világítás mellett írok… A leírt dolgokat megint elrejtem. Néha úgy, hogy alig találok rájuk.” – A fentieket a harmincnyolc gépelt, A/4-es oldal születéséről a szerző.

Kutas Kálmán teológiai tudása, lelkigondozói érzékenysége és költői világlátása mellett dramaturgiai érzékkel is alaposan megáldott lelkész volt. Fent említett kézirata is bővelkedik drámai elemekben, vannak benne felvonások, szereplők, helyszínek, konfliktusokkal terhes történet, drámai csúcsjelenet, megoldás, beteljesült és elmaradt katarzis. Kutas 1963–1964-ben saját „kétfelvonásos” drámáját örökítette meg, amelyhez Pál apostolnak a júdeai római helytartó, Festus előtti kihallgatása kulisszáit kölcsönözte. Az ő főszereplői a korabeli Festusok (a szombathelyi rendőr-főkapitányság emberei) és a korabeli főpapok (Káldy Zoltán és Vető Lajos evangélikus püspökök). És persze ő maga, e papi és emberi dráma elszenvedője. Története túl ezeken a pártállami diktatúra alatt élő egyház nyomorúságát és torzulásait is életszerűen jeleníti meg. 

Mindez rendkívül izgalmasnak ígérkezett, ám akkor félre kellett tennem és a kézirat évekig érintetlenül hevert a polcomon. Közben 2005-ben megkezdtük a pártállami diktatúra állambiztonsági szervei és az evangélikus egyház közti kapcsolatokat kutató egyháztörténeti tényfeltáró munkát. 2011-ben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában rábukkantam két iratanyagra: a tízkötetes „Hitvallók” és a hétkötetes „Hitvalló” című dossziésorozatra. Mindkettőnek Kutas Kálmán az egyik kulcsszereplője. A történet darabkái lassan kezdtek összeállni.

Ki volt Kutas Kálmán? 

Győrött született 1888. november 21-én. „Apja kereskedő volt. Elődei néhai dunai hajósok, szekerezők. Veleszületett: vándorösztön, természetszeretet. Szenvedélyes gyalogló. Tizennégy éves korától gyalog bejárja az akkori Magyarországot. Kétszer látogatja meg Egerben Gárdonyi Gézát. Felkeresi költői nagyjaink emlékhelyeit” – írja önmagáról távolságtartó egyes szám harmadik személyben a Győri Evangélikus Levéltárban őrzött életrajzában. 

Teológiai tanulmányait Sopronban és Jénában végezte. Debreceni és budapest-fasori segédlelkészi évek után Zalaegerszegen (1915–1928), Szegeden (1928–1931) és Szombathelyen (1931–1953) szolgált. Ez utóbbi volt egyben utolsó lelkészi helye, 1952. október 18-án politikai okokból kényszernyugdíjazták. 

Lelkészi szolgálatával párhuzamosan évtizedeken át termékeny és sokszínű irodalmi munkát végzett. Több mint száz fordítása, ezerkilencszáz kisebb és nagyobb költeménye, két kisregénye, számos tanulmánya ismert. Tagja volt a Faludi Ferenc Irodalmi Társaságnak, és rendszeresen publikálta verseit, tanulmányait az Írott Kő című folyóiratban. 

1936-tól fordított külföldi, főleg angol és német teológiai szakirodalmat és hitébresztő műveket magyarra. S e munkaközösség fordításaival nemcsak a lelkészek önképzését és igehirdetői munkáját segítette, de a híveket is hitmélyítő, igemagyarázó művekhez juttatta. Mindez az 1948-as kommunista rendszerváltásig az egyház autonóm teológiai és missziói műhelymunkájának természetes része volt, azaz nem számított különösebben kirívó, főleg nem a fennálló államrend biztonságát valamiképpen veszélyeztető, ezért büntetendő papi cselekedetnek. Nem így az 1950-es évektől, amikor az egyházak működésének minden területe, beleértve a teológiai munkát is, fokozatosan az állami szervek (Állami Egyházügyi Hivatal, Belügyminisztérium) ellenőrzése alá került. Kutas esetében adva volt tehát egy egyházon belül, kezdetben hivatalos keretek között folyó, széles célközönségű, sok embert foglalkoztató, ám az ateista államhatalom szempontjából ellenséges ideológiát terjesztő munkaág. Ráadásul a nemzetközi egyházi kapcsolatok is működtek: Finnországból folyamatosan érkezett a papír, Genfből pedig új és nagyobb teljesítményű írógépet küldtek a hatékonyabb munka érdekében. Meg is volt az eredmény: egy jegyzék szerint a fordítói munkaközösség 1945 és 1975 között 101 tételnyi fordítást készített, és küldött szét szerte az országban. 

Nem csoda hát, hogy e határon túli szálakkal is átszőtt élénk egyházi munka a korai Kádár-korszak politikai rendőrsége számára gyanússá vált. 1961-ben, amikor az állambiztonság újra elővette egy az 1951–1952-es KIE-perhez hasonló nagyszabású államellenes protestáns szervezkedés koncepcióját, Kutast is mint az „illegális fordítói közösség” evangélikus ágának vezetőjét rendőrségi nyilvántartásba vették. 1961-től titkosszolgálati eszközökkel ellenőrizték: telefonját és lakását lehallgatták, munkatársi-ismeretségi köréből beszervezett hálózati személyek (ügynökök, társadalmi kapcsolatok) segítségével információkat gyűjtöttek róla és családtagjairól, távollétükben titkos házkutatást végeztek. 1963 nyarán elrendelték a nyílt nyomozást, ismét házkutatást tartottak, ezután három héten át berendelték a szombathelyi rendőr-főkapitányságra, ahol „izgatás bűntettének gyanúja” miatt indított bűnügyben gyanúsítottként kihallgatták. Ügyét 1963. július 4-én rendőrhatósági figyelmeztetéssel zárták le. 

Kutas Kálmán megrázó erővel jellemezte a megfigyeltség állapotát, amelyben családjával együtt hónapokon keresztül része volt: „oly alaposan, mint ahogyan a sokfejű és sokszemű ÁVO … semmi más hatalom nem tud megfigyelni, s el kell ismerni, hogy az Istenen kívül senki más nem ismer annyira engem, mint az ÁVO, még magam sem”. A többhetes kihallgatási procedúra igen megviselhette az idős (akkor hetvenöt éves) lelkészt: „Az első napokban majdnem naponként, mihelyt hazajöttem, lediktáltam élményeimet, a beszélgetések tárgyát, folyamatát. Magam kézzel írni nem tudtam. Kezem remegett és igen lassan írt.” A történteket mégis egyfajta katarzisként élte meg: „Nagy megtiszteltetésnek veszem, kiválasztattam a megpróbáltatás méltóságára, hogy átélhettem mindazt, amit átéltem.” 

Ezzel azonban a drámának még nincs vége, még következett a második felvonás: a Festusok után a főpapok előtt is meg kellett jelennie. 1963. novemberben 5-én táviratot kapott Vető Lajos püspöktől, hogy három nap múlva Budapesten keresse fel a hivatalában. Ez lett a Kutas-dráma csúcspontja: Vető püspök már várta és „a hátsó ajtón sebesen bejött Káldy. Mindjárt érezhető volt, hogy rossz levegőt hoz magával, nem világosságot. Ő volt megbízva azzal, hogy »elintézzen« engem”.

Kutas feljegyzései szerint Káldy Zoltán – a főpapi „kihallgatás” szóvivője – indulatosan ordítozni kezdett vele, és alpári módon minősítette a fordítói munkát. Lényegében a „Hitvallók” fedőnevű dossziéban szereplő állambiztonsági vádakat ismételte meg: Kutas nyugati irodalmat fordított, gépelt és sokszorosított engedély nélkül. Káldy szerint e munka kezdetben hasznos volt, de Kutas átlépett egy – engedélyezett – határt, és tevékenysége károssá (!) vált. A püspök szerint különben sincs semmi szükség a fordítói munkára, mert „nekünk nem kell a külföldi teológia, mi megcsináljuk a mi saját magyar evangélikus teológiánkat.” 

E bánásmód Kutas számára fájóbb volt, mint a mégoly félelmetes rendőri eljárás. Keserű tapasztalatként jegyezte fel: „Ki kell jelentenem, hogy az ÁVO-nak materiális világnézetű képviselői három hétig tartó kihallgatásom egész ideje alatt, kezdettől mind a végéig, keresztyénibb magatartást és modort tanúsítottak velem szemben, mint evangélikus egyházunk püspökei”. És fájó a felismerés: „az állam az egyház legfőbb tisztviselőivel szedeti szét az egyház épületét”. 

A katarzis egy késői rehabilitáció formájában következett be. Az Országos Egyházi Bíróság Kutas Kálmán halála után öt évvel, 1989. november 27-i ülésén foglalkozott az ügyével. Lánya, Kutas Éva rehabilitációs kérelmére határozatot hozott, hogy az „egykori szombathelyi lelkész 1952. évi kényszernyugdíjazása és az azt követő intézkedések méltánytalanok, indokolatlanok és megalázóak voltak.” 

*A Kutas-kézirat most is a polcomon hever, de mostanában gyakran kézbe veszem. 2016 nyarán elvittem Murgára és bemutattam az ott rendezett nagyszabású egyháztörténeti konferencián. E cikk megírásakor is elővettem, és még fogom is, mert húsz év alatt szerzőjével együtt megszerettem. Figyelemre, olvasásra és megjelentetésre méltó írás. 

A szerző történész, a MEE Tényfeltáró Bizottsága tagja 

A fordítói munkaközösség és Kutas Kálmán ügyének további részleteit lásd a Tényfeltáró Bizottság kiadványában. Háló 2. Dokumentumok és tanulmányok a magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról. 1945–1990. Egyházvezetők 1. Luther Kiadó, Bp., 2014., 174–180. 

Címkék: Kutas Kálmán -

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!