„Mindenkinek kellene legalább négy-öt gyerek…”

„Mindenkinek kellene legalább négy-öt gyerek…”

Share this content.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Erdészné Kárpáti Judit
Dr. Béres Tamás lelkésszel, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológia Tanszékének tanszékvezető tanárával, hétgyermekes édesapával Erdészné Kárpáti Judit beszélgetett.

– Tamás, milyen kisgyerek volt? Szintén nagycsaládban nőtt fel?

– Nem, ketten voltunk testvérek – viszont a feleségemék hatan. Jóban voltam a bátyjaival, így sok mindent tudtam róluk, és a kívülálló szemével nézve rokonszenvesnek találtam az ő egészen másfajta életvitelüket. Tizenöt évesen már tudtam, hogy szeretném, ha nekem is sok gyerekem lenne.

– Hol találkozott a feleségével?

– Egy iskolába jártunk. Én viszonylag eleven gyerek voltam, és néha negatív módon emeltek ki az iskolában, ő pedig egy nagyon okos lány volt, akit sokszor pozitív módon állítottak elénk. Figyeltük egymás „karrierjét” az általános iskolában. Ezután nagyjából tizenöt évig nem találkoztunk, de közben végig bennem volt az az érzés, hogy ha majd nősülni szeretnék, őt megkérdezem erről. Amikor ezt huszonhét évesen megtettem, azt mondta, hogy ő tulajdonképpen tizenöt éve azt várja, hogy ezt egyszer megkérdezzem. Családot alapítani számunkra nem ott kezdődött, hogy megszerettük egymást, hanem ott, hogy alapvetően szerettük egymásban azt, ahogyan a másik a mi közös családunkat elképzeli. Huszonöt éve vagyunk házasok. Hét gyermekünk 1994 és 2008 között született. A legidősebb huszonhárom éves, a legkisebb nyolc. 

– Milyen tapasztalat apaként ennyire különböző korú gyerekekkel foglalkozni?

– Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora élmény! Ez hivatásnak is elég volna. Szerintem mindenkinek kellene legalább négy-öt gyerek. Én legalábbis az ötödiknél kezdtem igazán megérezni, hogy mit jelent az, ha az embernek gyereke van. Amikor egy gyerek belép a családba, akkor minden megváltozik. Jön egy új ember, akiről még semmit nem tudunk, de már látszanak az új erővonalak. Ha erre az apa és az anya ráérez, az egészen más családi távlatot eredményez, mintha a szülő azt gondolja, hogy neki kell megmondania, hogy merre menjen a gyerek.

– Mégis mi az, ami számít, milyen tulajdonságokat, hozzáállást próbálnak erősíteni a gyerekekben?

– Elsősorban az érdeklődést és a terhelhetőséget. Utóbbi például egy jól megválasztott cserkészettel megfelelően megalapozható, vagy a hetenkénti kirándulásokkal. Még a Budapest körüli erdőkben is előfordul, hogy egy hegyről lefelé jövet jön egy zuhé, és hirtelen megáradnak a patakok. Azokon a pallókon, amelyeken odafelé mentünk, visszafelé már nem lehet átkelni. Érdekes megfigyelni, hogy melyik gyerek megy bele a patakba, melyik halad benne hosszában, melyik nem meri levenni a cipőjét. A családi kirándulás nem csak kedves hétvégi időtöltés – nagyon sok minden kiderül közben. A terhelhetőség fontos, nem csak fizikailag, de úgy is, mert a fizikum és az érzelmi élet – úgy tapasztaltuk – erősen összetartoznak. 

– Családjaikban mennyire volt jelen a hit?

– A mi családunkban kevésbé. Azért lettem evangélikus, mert van egy német evangélikus nagymamám. Amikor tizenkét év körüli voltam, volt egy betegséggel terhes időszaka, és sokszor segítettem neki. Akkor derült ki számomra, hogy ő másként gondolkodik az élet nagy kérdéseiről, mint én vagy a szüleim. Sokat beszélgettem vele, és megnyílt előttem egy olyan út, olyan szemlélet, amit megszerettem. A feleségem ennél konkrétabb utat járt végig egy katolikus-református családban, ahol a hit átélt és kipróbált formában volt jelen. 

– Mégis mikor lett nyilvánvaló, hogy Istennek terve van az ön életével?

– Egyrészt efelől sosem volt kétségem. A nagymamával való beszélgetések során feltáruló világ egyre érdekesebb lett számomra, és felismertem, hogy az addig is bennem élő vágyak is valahogy ebbe az irányba mutatnak. Abban az időben elérhető volt sok „H” jelölésű könyv, az Evangéliumi Iratmisszió kiadványai. Sok ilyet olvastam. Például A buyufa alatt című könyv egy tizenhárom évesnek a La Fontaine-szerű mesékkel nagyon szépen elmondta, hogy milyen élethelyzetekben lehet segítségül hívni Istent. Pannonhalmán érettségiztem. Sok élményt és hithez való alapot adott az a négy év, ugyanakkor sok kérdést is felvetett. Ezért mentem teológiára. A hit számomra sosem volt kérdés, viszont az, hogy lehet a hitről igényesen, nagy kérdőjelekkel, mélyen és összetetten is gondolkodni, vonzott engem.

– Hogyan tudott komoly tudományos munkát végezni úgy, hogy közben hét gyerek nyüzsgött otthon?

– Ez csak a feleségem segítségével sikerülhetett. Eléggé szabad voltam. Négy-öt éve változott meg ez a helyzet, amióta körzeti gyerekorvosként vállalt állást, ami nagyobb terhelést jelent számára, mint a korábbiak.

– Hét gyerek, hét világ. Hogyan lehet részt venni az ő hétköznapjaikban?

– Ezt nem lehet igazán jól csinálni. Itt mindenképpen hibázunk. Ha a kisebbik mászik az ölembe, akkor a nagyobbikra figyelek kevésbé például. Lehet, hogy az ember észre sem veszi, hogy elzavarta a nagyobbat, és olyasmi történt, aminek nem kellett volna. Utólag azért lehet javítani ezen. Amin pedig nem, azt visszamenőleg az Isten szeretetébe lehet ajánlani és remélni, hogy nem történt maradandó sérülés.

– A pedagógiai felfogásához mennyit ad hozzá a hétgyerekes édesapa léte?

– Nagyon sokat. Még mindig van nyolcéves gyerekem, így még mindig közel vagyok egy olyan gondolkodásmódhoz, szókincshez, amiben az ember ilyenkor már nem szokott otthon lenni. Ez sokat segít. Ugyanakkor nehézzé is teszi a dolgot, mert a hallgatóim nem a gyerekeim. Sokszor úgy érzem, jobban féltem őket, mint amennyire egy tanárnak a hallgatóit féltenie kell, csak azért, mert otthon van pár hasonló korú gyerek, akiket ilyen helyzetekben félteni szoktam.

– Az interjú mellé nem tudunk képi látványt is nyújtani a családjáról. 

– Egy család élete egymással megosztott, intim pillanatokból áll. Az ezeket a pillanatokat megörökítő fényképeknek is csak azok számára van jelentősége, akik részesei voltak a pillanatnak. A külvilág felé célzott, műtermi vagy beállított fotóink pedig nincsenek.

– Eszébe jut-e olyan dolog, ami nehéz volt a gyerekekkel, vagy olyan történet, ami rosszul indult, de jóra fordult?

– A feleségem családja révén azt a problémát már ismertük, hogy nem mindenhová érdemes elmenni hat gyerekkel – még akkor sem, ha meghívtak. Ezen a téren elővigyázatosak vagyunk. 
A másik dolog egy élmény. Néhány éve elmentünk síelni. A hegy tetején olyan vihar várt, amire nem számítottunk. Ez életem legkritikusabb negyven perce volt ott, a hegytetőn. Fél méterre sem láttam, innen-onnan hallottam a gyerekeim hangját. Miután átéltem ezt a kiszolgáltatottságot, hang után megtaláltuk egymást, és akkor derült ki, hogy az ott lévő legkisebb gyerekünkre a kicsit nagyobb testvére ráfeküdt. Nem is tudom, hogy jutott az eszébe, ilyesmit soha nem mondtunk nekik. Sokszor gondolok arra, hogy ha az embernek már több gyereke van, mint keze, akkor nincs más megoldás, mint hogy bízik a többi gyerekben.  
Olyan gyerekszám egy családban, ami már nem kezelhető a szokásos módokon, rengeteg olyan helyzetet idéz elő, amelyben túl kell lépni a megszokott biztonsági és vigyázási technikáinkon. 

– Ilyen helyzetekben az ember jobban átérzi Istenre szorultságát is.

– Igen, a kiszolgáltatottság átélése konkrétabban kapcsolja be az isteni szeretetet és az Ő előrelátását. Nem is az van bennem, hogy a nehéz helyzet miatt most imádkozzunk, hanem hogy ez az a helyzet, amikor Isten segíteni szokott. Ha elég sok gyerekünk van, akkor már az elején felismerjük, hogy nem tudjuk irányítani mások életét. Teljesen rá vagyunk utalva Isten jelenlétére, aki nem különleges módokon üzen, nem arra vár, hogy mikor imádkozunk már, hanem olyan világot hozott létre, amelyben azt várja, hogy az emberek minél szélesebb összefüggésekben megéljék az egymásrautaltságukat és e mögött lássák meg az Ő akaratát.

Címkék: Béres Tamás - interjú -

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!