A hajléktalan Buddha, avagy Isten angyala

Olyan negyvenéves forma. Ritkás szőke hajjal és eleven, kék szemmel. Emberek sietnek el mellette. Kopogó tűsarkak, márkás sportcipők. Ő csak ennyit lát belőlük. Néha, amikor nincs hideg, a bankautomata mellett alszik. Szerényen a fal felé fordul, fejére húzza ócska, koszos pulóverét.

Ha elmegyek előtte, sosem néz rám. Mereven előre tekint, és nem szól. Nem mondja, hogy már Isten tudja, hány napja nem evett, nem fürdött és nem aludt normális ágyban. Nem panaszkodik, csak ül némán, térdére fektetett két kézzel. Talán egykor az egyiptomi fáraó írnokai is így ülhettek, ha a Nílus áradásának mértékét kellett feljegyezni. Ilyen fenségesen és időtlenül.

Hozzátartozik az utcaképhez, mint mondjuk az út szélén elhelyezett sebességet szabályozó tábla. Azaz mégsem egészen úgy, mert a táblára gondot visel valaki, míg az ő sorsa a világon senkit sem érdekel. 

Nyugalma és kiegyensúlyozott, derűs arca az, ami először feltűnik nekem. Úgy ül ott, mintha lélekben máshol lenne. Talán tudatosan zárja le elméjét a külvilág elől, így könnyebb elviselni az éhséget, szomjúságot, a hideget és a forróságot is. Szótlan derűjéből még a hirtelen támadt zaj vagy az őt becsmérlő hangok sem tudják kizökkenteni. Lám csak, egy optimista hajléktalan, aki a körülmények ellenére is megőrizte emberi méltóságát.

Elgondolkodom azon, hogyan juthatott ide. A válasz könnyűségén magam is meglepődöm. Sorsa átlagosnak mondható, akár én is lehetnék a helyében. Lássuk csak, hogy is megy ez manapság: ha megszűnik az állásom, nem tudom fizetni a hitelt és  a közüzemi számlákat. Ha adósságot halmozok fel, elárverezik a lakásom. Ha nincs állandó lakcímem, nem tudok munkát vállalni. Tényleg ilyen egyszerűen az utcára lehet kerülni? Szinte el sem akarom hinni.

Bemegyek a pékségbe, és szóba elegyedek az idős eladónővel. Vele is látásból ismerjük egymást, hiszen általában ide jövök friss kenyérért. Kérdezem tőle, hogy a maradék kenyérből szoktak-e az itt ülő hajléktalannak adni. A válasz elutasító, majdhogynem ellenséges. Azért én mégis bevásárolok emberem számára pár darab zsemlét, némi felvágottat és fél liter tejet. Félve viszem oda hozzá, hátha nem fogadja el. Halk és intelligens hangja van. Köszöni szépen, látszik, hogy nagyon örül. Legalább ma egyszer jóllakhat. Csendesen szép napot kíván nekem, amikor félszegen ott hagyom.

Másnap, amint leparkolok a bolt előtt, rögtön őt keresem. Elindulok a pékség felé. Most is ott ül a szokott helyén, mint egy álmodó Buddha. Szemében fény lobban: tudom, észrevett. Szinte cinkos örömmel villan össze a tekintetünk, mintha régi ismerősök lennénk. Felemelő érzés, hogy megismer, számít rám.

Már hónapok óta így megy ez. Ha emberem a bolt előtt ül, akkor mindig veszek neki néhány zsemlét, felvágottat, tejet vagy kakaót. Ő mindig visszafogottan, udvariasan megköszöni, és cserébe szép napot kíván. És valóban: azokon a napokon még az időjárás is megszelídül. Nincsenek felhőszakadások és villámok. Nincsenek égi és földi háborúk sem. Mintha a harag és a veszekedés is eltűnt volna a környékről. Aznap mindenki türelmes és segítőkész.

Kis autómmal megállok a piros lámpánál, és önfeledten rámosolygok az egész világra. A mellettem lévő kocsiból pedig valaki visszanevet rám. Arra gondolok, talán Isten angyala ül a boltnál, álruhában.