A német szövetségi elnök esete: Megbocsátania mindig a másiknak kell
Németországban az embereket az elmúlt hetekben a szövetségi elnök, Christian Wulff ügye foglalkoztatta: maradjon-e, vagy pedig mennie kell. Christian Wulff végül a nyilvánosság elé állt, és elismerte a hibáját, vagyis azt, hogy megpróbálta megakadályozni, hogy a Bild nevű német napilapban olyan cikk jelenjen meg róla, amely rossz színben tüntette fel őt. De vajon bocsánatot kért-e a hibájáért? Ezt elemezte Helwig Werner-Nord az evangelisch.de oldalán írt cikkében. Forrás: evangelisch.de, evangelikus.hu / Horváth-Bolla Zsuzsanna
Megbocsátania mindig a másik embernek kell, s ez érvényes a politikusokra is.
Az én számat is gyakran elhagyja az a mondat, hogy: „bocsánatot kérek”. De lehetséges-e, hogy magamat ezzel a mondattal felszabadítva már a bűntől is megszabadulok? Attól, amely a vállamat nyomja... Úgy gondolom, nem kicsinyeskedés, ha pontosan odafigyelünk és a szóválasztásra is ügyelünk akkor, amikor bűnről és megbocsátásról van szó.
„Ez súlyos hiba volt, amiért én bocsánatot kérek” – ez a mondat hagyta el az elmúlt héten Christian Wulff száját. 11 millióan nézték őt a tévében. Én is. Ezzel el van intézve a dolog? Az ember ennyivel megszabadul attól, ami terheli? Ezzel eltussolunk a világból egy hibát? Ennyivel, hogy bocsánatot kérek?
Azt hiszem, annak az embernek, aki így kér a másiktól megbocsátást, csak ritkán bocsáttatik meg. Luther Márton híres wittenbergi 95 tételében így írt:
„Minden keresztény, aki valóban megbánást tanúsít, a büntetéstől és a bűntől való teljes megbocsátásra tarthat számot...”
Ő ekkor bizonyára Istenre gondolt, a megfoghatatlanul kegyelmes Istenre, aki elveszi a bűnt attól, aki megbánja azt.
De ez vajon az emberek közötti viszonyra is érvényes? Ha valaki nyilvánosan bűnvallást tesz – ahogy Luther mondja –, valóban megbánást tanúsít, az számolhat a megbocsátással. Annak, aki a hibáját csak megmagyarázni próbálja, ahelyett, hogy egyenesen bocsánatot kérne, sokáig kell a megbocsátásra várnia. Ez az emberek közötti kapcsolatra is érvényes és az Istennel való kapcsolatra is.
Egy asszony, akit lelkigondozóként vezetek, nemrégiben azt írta nekem, micsoda felszabadulást érzett akkor, amikor végre mindent, amit korábban el akart tussolni vagy takargatni próbált, az asztalra tett és elmondott. Nincsen kifogás, nincsen bújócskázás, hanem igenis elismerem azt, amit rosszul tettem. Már neki magának is jót tett ez, még mielőtt tudta volna, hogy a környezete hogyan fog erre reagálni. Őszinte volt önmagával és másokkal is – ez már önmagában újrakezdés volt.
De ezt természetesen nehéz megtenni. Ezáltal kiszolgáltatott helyzetbe kerülhetek: kiszolgáltatom magamat mások ítéletének. De éppen ez az, ami lehetővé teszi az új kezdetet. Csak az, aki ily módon tisztáz, nyerhet új perspektívát.



Oktatási intézmények a Facebookon
Reformáció.500 Twitter oldala
Reformáció.500 Google+ oldala
...az iwiwen
Honlapunk a Youtube-on





