Erdélyi művészi látlelet

Mű-terem. Játék a szavakkal és nagyon komoly játék a művekkel. Kiállítás.

De úgy is mondhatnám: egyfajta misztériumjáték. A mű születésének, a művészi teremtésnek, a titoknak a felfedése. Egy Székely Géza-féle, mélyenszántó, színvonalas szín-vonal vallomás. Az utóbbi két esztendő grafikai termése. Egyfajta művészi látlelet önmagunkról: arról, amit érzünk, észlelünk és tapasztalunk a világnak ezen a parányi, de számunkra legbecsesebb szigetén, Erdélyben.
Nem a bezárkózás, a köldöknézés, hanem az önmagunkba vetett hit erejéből fakadó őszinte kitárulkozás szándékával készültek ezek a munkák. Székely Géza ugyanis erőteljesen benne él a mában, az erdélyiben s az európaiban is. Érzékenyen reagál a modern kor művészeti kihívásaira, de olyanformán, hogy azokat sikeresen ötvözi a helyi sajátosságokkal. Azt is mondhatnám: zsigereiben hordozza mindazt, amit biztos útravalóként székely őseitől kapott.

Egyfajta sajátosan egyéni, fölöttébb karakteres művészetszemlélet, világlátás és megjelenítési forma jut kifejezésre alkotásaiban. Stílusa, klasszikusan modern formavilága egyedi és összetéveszthetetlen. Mert és tudott is önmaga lenni. Hogy következetesen törekedett erre, vagy egyszerűen csak úgy kibuggyant, spontánul előtört belőle mindez, nem tudom, de mai napig fülembe cseng az a sajátosan csernátoni ízekkel fűszerezett, bíráló megjegyzése, miszerint egyik-másik művész úgy elmegy önmaga mellett, hogy még vissza sem köszön.

– A maga stílusa olyan, hogy abból élete végéig meríthet – jegyezte meg egykor főiskolai mestere, Feszt László. S Székely Géza maximálisan ki is aknázza sajátos stílusát, amely mintha önmagát gerjesztené tovább. A művész már a kezdet kezdetén kialakított egy lelki alkatához, határozott egyéniségéhez illő, egyedi nyelvezetet, s ahhoz mind a mai napig hű maradt.

A megtartva továbblépés módszerével élve változtatja, fejleszti sajátos formavilágát, variálja és kombinálja kifejezőeszközeit, csillogtatja meg rajzkészségét és színérzékét a legkülönfélébb grafikai technikák alkalmazásával.

Az utóbbi két év anyagából összeállított, mostani tárlata jó példája ennek a tartalmi mélységgel párosított sokoldalúságnak. Hidegtű, rézkarc, monotípia, linómetszet, akvarell váltogatja egymást, teremti meg a művészi gondolat megannyi formavariációját. A már szinte konokul egyenes, határozott vonalak még a lágyabb, könnyedebb megjelenítésekhez szokott vízfestéket sem kímélik, Székely Géza akvarellben sem hazudtolja meg önmagát, de azért a tárt kapukon keresztül líraibb etűdöket is megszólaltat.

A kapu egyébként visszatérő motívumként szerepel ezen a kiállításon, akárcsak az előző tárlatokon bemutatott régebbi munkákon a kerék, a létra és a szem.

A kapufrízek sajátos játékára épül például a Barna hangzat dinamikus formajátéka, a hármas értelmezés lehetőségét magába olvasztó, ritmikus, zeneiségében is megkapó alakzat. A formai bravúrok mellett a nyelviekre is érdemes felfigyelnünk, hiszen a szinesztézia másutt is felbukkan – elvégre Székely Gézának a költészet is kenyere –, mint például a Fényetűdök esetében. A kalotaszegi leányarcon foltokban elömlő fény sajátos szerveződése, egyfajta hangulati ismétlődés adja meg az alaphangját a sorozatnak, emeli ki a tipikus jegyeket.

Költészet, zene és grafika egyébként szervesen egybeolvad a művész munkásságában. A Kalota partján bóklászva Adyval együtt állít színözönben pompázó emléket tájnak és emberének, Kosztolányival együtt kérdi, hogy Akarsz-e játszani?, Radnóti-eklogákat önt formába, eljut a kafkai Átváltozás rovarszintjéig, előhívja Bartók Kékszakállúját, és hidegtű technikával színesen szólaltat meg egy-egy Liszt-rapszódiát. S akkor még nem szóltam a Psyche-sorozat lélekelemző formai bravúrjáról: az emberi-művészi „átvilágítás” konkrét, figuratív jegyeitől, a megkapó nőiesség, szépség megjelenítésétől az absztraktig, már szinte a férfi-nő egyneműsítéséig terjed a skála. Olyannyira, hogy még a Jung-féle anima-animus is formát ölt nála.

Egyébiránt az első pillantásra absztraktnak tűnő munkák, mint például a Retró vagy a Hiátus is konkrétumokra vezethetők vissza, valamennyi egy-egy valóságmagból indul ki, hogy aztán azt általánosítva tökéletes szabadságot biztosíthasson a nézőnek: formai kötöttségek nélkül mindenki azt láthassa bele, amit szeretne.

A szárnyalás kísérlet monotípiában színekbe, formákba öntött, absztraháltan mély gondolatisággal fűszerezett módozataitól a Halak már szinte prózaian valósághű, akvarellbe fogalmazott változatáig a művészi megjelenítés valóságos arzenálját kínálja nekünk Székely Géza.

A rendszer utáni vágy, a pontos szerkesztés, a konstruktív megfogalmazás-kivetítés és a magával ragadó művészi spontaneitás sajátos elegyéből születnek ezek az egyedi képritmusok. Maximális fegyelem és játékosság, egymást megtámasztó, egymásba hajló, vagy éppenséggel egymással perlekedő, egymást keresztező, tépő, szaggató vonalak, egymásnak feszülő alakzatok olvadnak tökéletes harmóniába, kalauzolnak el Székely Géza feszültségekkel teli, nemritkán sötét gondolatoktól sem mentes, de ugyanakkor gyöngéd érzelmekkel is telített művészi világába. Mintha az álmok különleges logikája öltene testet az asszociációs lehetőségek kimeríthetetlen tárházából is táplálkozó munkákban, melyeknek sajátos eredője korunk értelmi-érzelmi térképe: a sorskérdések művészi vetülete. S ha egy műalkotásba érdemes belemerülni, érdemes azt hosszasan tanulmányozni, akkor ez a megállapítás hatványozottan érvényes Székely Géza grafikáira, amelyek csak fokról fokra fedik fel önmagukat, vonalrengetegben megbúvó kincseiket, hatásuk viszont annál erőteljesebb, annál tovább tartó.