Hit – hitel – hiteles

Én most azonban nem ebben a vonatkozásban gondolom írásomat folytatni. Hinni még sok más dologban, eszmében, netán személyben is lehet. Meggyőződéssel tudunk kiállni, érvelni olyan dolgok mellett is, amelyeket ugyanúgy nem láttunk (még), mint Istent, és mégis. Ezt a képességünket a gyermekkorban szerezzük meg, elsősorban szüleink, családunk viselkedési formái, erkölcsei alapján. A gyermek eleve hisz mindenkinek, és ezt a viselkedését megtartja mindaddig, amíg nem csalódik, amíg be nem csapják. Akkor az ő hite megrendül, bizalmatlanná válik. Így vagyunk ezzel mi, felnőttek is. És ahogy a gyermek is egy-egy új kapcsolat, új társaság esetén ismét hinni tud, mi is így kell(ene), hogy viselkednünk. A baj csak az, hogy az évek múltával egyre több olyan tapasztalatot gyűjtünk össze, élünk meg, amelyek miatt ennek a hitnek, ennek a bizalomnak az újraépülése egyre nehezebb. 

Különösen fájó érzés, ha ez a bizalmatlanság a saját személyünkkel szemben jelenik meg. Nincs hitelem a házastársam, a családom, a társaim, az emberek előtt. Valamikor olyan dolgokat tettem vagy mondtam, esetleg úgy viselkedtem, hogy már nem bíznak bennem, nem hisznek nekem. A hitelképesség itt bizony nem azonos a manapság oly sokat firtatott fizetőképességgel. Könnyen túlléphetek ezeken az aggályokon, ha van körülöttem egy kisebb csoport (haverok, család, gyülekezet), akikre a befolyásom még mindig elég nagy, és továbbra is kitartanak (valameddig) mellettem. Mégis, a hitel hiánya folyamatosan egy nem kívánatos viselkedési formát erőltet rám, feszültségekkel teli, igazi megnyugvást alig találó viselkedés ez. 

Mit nem adnék (fausti gondolatok?), hogy újra hiteles lehessek! Ez valójában annyit jelent, hogy megkérdőjelezhetetlen az a dolog, az a cselekedet, az a személy, akire ez a kijelentés vonatkozik. Csak remélni tudom, hogy ez a szó nem azt jelenti, amennyiben személyre vonatkozik, hogy az illető korábban mindig és mindenhol helyesen cselekedett, szólt vagy viselkedett. Remélem, hogy az is (újra) hitelessé válhat, aki felismeri, hogy mit, mikor és hogyan vétett, vagy hogyan csapott be másokat. A legnehezebb persze az, hogy ezeket nemcsak magunkban kell(ene) elismernünk, hanem mindazok előtt, akik ebben érintettek. A megbánásnak pedig őszintének és nyilvánvalónak kell(ene) lennie. E nélkül nem ér az egész semmit. 

Hit, hitel, hitelesség. E három fogalom egymásra épülése nyilvánvaló. És az is nyilvánvaló, hogy az emberi kapcsolatok működésében olyan szerepet játszik ez a hármas, amely nélkül semmilyen közösség nem működhet. Közösség nélkül pedig az ember nagyon magányos, könnyen irányt téveszthet, és a végén még a bizalmát is elvesztheti önmagában. Elvesztheti önmagával szemben a hitelét, hiteltelenné válik saját szemében is. 

Nincs tehát más lehetőség, mint szembenézni önmagammal, hitelt érdemlő módon értékelni a korábbi szavaimat, cselekedeteimet és viselkedésemet. És hinni, hogy az őszinte és nyilvánvaló megbánás újra felébreszti a bizalmat irányomban, s így azt hitelesnek fogadja el tőlem a közösség. 

Leírhatta volna bármelyikünk. 

Kakucs, 2011. november 14.