Ima az Emberért

Középtermetű, rongyosan öltözött férfi áll a kis pékség kirakata előtt, orrát a fagyos ablaküveghez lapítva. Kabátja nincs, bár a rádióban mínusz nyolc fokot ígért a meteorológus. A férfi ezt nem tudja, de érzi, minden porcikájában érzi a hideget. Valamikor jobb napokat látott, bizonytalan színű felöltője csupa lyuk és fagyos sár. A vászonnadrág tisztasága is hagy kívánnivalót maga után. Cipője is avítt darab, az egyik konténerből halászta ki pár hete. Azelőtt mezítláb járt kéregetni, mert a régi, rossz szandált már nem lehetett zsineggel sem a lábára erősíteni. Szerencsére a jó idő november elejéig kitartott, így csak éjszakánként gémberedtek el a lábai.

Az imént érkezett, még gőzölgő zsemlék látványától szinte transzba esik, erős rántást érez a gyomrában. A hidegtől lilára mart, csupasz kezeit hóna alá dugva toporog, és közben az jár az eszében, milyen jó is lenne legalább kettőt megenni belőle.

…szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.

Ebben a pillanatban lép az utcára a bolt tulajdonosa, és a kezében lévő seprűvel megfenyegeti a férfit.

– Tűnj el a boltom elől, te rohadék! – ordítja magából kikelve, nem törődve az arra járó emberekkel. – Még a környéken sem akarlak többé látni! –  Majd, mint aki jól végezte dolgát, sietősen visszamegy a fűtött helyiségbe. Még a végén összeszed valami náthát egy ilyen nyavalyás miatt…

Ezek a csavargók mind egyformák, gondolja rosszindulatúan, mind iszik, mint a kefekötő, aztán meg kéreget. És mind az ő kárára akarna egy kis kenyérhez jutni… Ha nem félne a törvénytől, már rég megruházott volna közülük egyet-kettőt. A kövérek és jól tápláltak ösztönével gyűlöli őket: a toprongyos soványakat, kiknek a rajtuk lévő ruhájukon és a puszta életükön kívül nincs egyebük.

A férfi a megaláztatást közömbösen tűri, de azért igyekszik minél előbb elhordani az irháját. Igaz, nem megy túl messzire. Az éhség, a pékségből kiáradó friss kenyerek illata és látványa nem hagyja szabadulni. Haj, bizony az éhség nagy úr…! A jóllakottak nem is tudják, milyen az, ha valakinek a torkán egy falat kenyér sem csúszik le már napok óta. Az emberen ilyenkor állati ösztönei kerekednek felül, elmosva a társadalomban felállított korlátokat, tradíciókat. Némelyek még ölni is képesek lennének a kenyérért, hogy azután fulladásig tömhessék magukba ezt a szent mannát.

Ő is így van ezzel, bár fejében egyelőre még nem fordult meg a boltos halála. Ezért nem megy túl messzire, az egyik közelben lévő, biztonságot nyújtó kapualjból leselkedik tovább az üzlet felé. Cseppet sem bizalomkeltő külseje láttán a házból kijövők grimaszolva mennek el mellette, nagy ívben kikerülve őt. Ez neki már fel sem tűnik, közönyösen álldogál tovább, szemét le sem véve a kis pékség ajtajáról.

Nemrégen csak, hogy a fagy lecsapott szegény fedél nélküliekre. Ő eddig egy nyilvános parkban, az egyik rozoga fapadon húzta meg magát. A késő őszi éjszakák bizony sokszor élesen csípősek voltak, néha pedig nulla fok alá süllyedt a hőmérséklet. Az enyhe nappalok után esténként már a fiatal tél mutogatta éles, emberevő farkasfogait. Hiába tekerte körbe magát annyi újságpapírral, amennyit csak össze bírt szedni, az alattomos hideg mindig ott mart bele a testébe, ahol nem számított rá.

A hajléktalanszállásra semmiképpen sem akart bemenni. Úgy gondolta, keres valami elhagyatott fedett helyet, ahol átmenetileg meghúzhatja magát, ha tartósan beköszönt a tél. Hát most itt volt: faggyal, köddel, szélviharral és jeges hóval, ő pedig még mindig a padon aludt. Arra nem számított, hogy ennyire nehéz lesz, hiszen eddig úgy tapasztalta, hogy csak az éjjelt kell kibírni valahogy, a bágyadt napnak még mindig maradt annyi ereje, hogy délutánonként átmelegítse sajgó csontjait. Csakhogy két-három napja a tél jeget is hozott  az utakra. A hatalmas hófelhők szinte befeketítették az eget, így a nappalok sem hoztak számára enyhülést.

Vegetált a túlélésért.  Elfeledte, mi is az a „holnap”, csak a ma, a mai nap túléléséért harcolt.

Mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…

A huzatos kapualjban még elviselhetetlenebb a hideg, mint a pékség előtt. Karjaival ügyetlenül csapkodja a combjait, és néha-néha belelehel a tenyerébe. Nem haragszik a kövér és elégedett boltosra. Úgy érzi, nincs joga haragudnia olyan emberre, aki megbecsült, oszlopos tagja annak a társadalomnak, ahol ő csak egy gennyes fekély ezen a bizonyos egészséges testen.  Csak ne lenne ennyire éhes! Nehezebb elviselni az éhséget, ha nem tud felmelegedni.

Hirtelen felfeslenek az égi dunyhák, és irdatlan mennyiségű hó zúdul a világra.  

Egész testében reszketve, újra megindul a bolt felé, az ösztönei hajtják. Ott téblábol ügyetlenül a kijáratnál, hátha valaki megszánja, és odavet neki némi aprót. Esetleg kenyeret. De nem, senki még csak felé sem néz.

Lassan kiürül a bolt, az eladók zárnak. Egyiküknek sem jut eszébe a maradék kenyérből kivinni az üzlet előtt várakozó, elázott hajléktalannak. No, az kellene még, ha meglátná a főnök, lenne nemulass…

Hirtelen jön a sötétség, a szürke félhomályt elnyeli a feketeség. Kigyulladnak az utcai lámpák, és a házak ablakai is vidáman világítanak. A munkából hazatérő emberek igyekeznek meleg fedél alá jutni a tomboló hóviharban. A férfi a hidegtől remegve, lila, szederjes arccal, éhesen indul el az éjszakai szállása felé.

...és ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól!

Reggelre kitisztult az ég, de az idő nem enyhült meg. Aki csak tehette, menekült a kinti harapós hideg elől. Két napig feküdt a padon, mire valakinek eszébe jutott, hogy már egy ideje nem látta mozogni. Mire a mentősök kiértek, már kihűlt.

Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké! Ámen.