Kemény kritika a Spiegel Jézus-füzetéről – A Jézus-történetet a képzelet világába száműzik?

Játék a szavakkal vagy változatok egy témára?

 Az évtizedek során a nagy német magazin már tíz alkalommal foglalkozott Jézussal a legkülönfélébb megközelítésből. 1958 karácsonyán kiválasztottként mutatta be, 1966-ban a Feltámadottra koncentrált ezzel az alcímmel: Jézus, a zsidók királya? 1996-ban  némi krimiízzel ezt a címet adta anyagának: Keresik – Jézus a neve. Alcímként ez szerepelt: A történeti Krisztus nyomában. 1997 karácsonyán így fogalmazott a lap: Drága Jézus, négyen maradtunk – Jézus egyedül otthon. Alcím: Hit egyház nélkül. 1999-ben a Spiegel-füzet fedőlapján ez állt: 2000 év elteltével – Mi marad Jézus Krisztusból? A mítosz, ami mélyen átjárta a világot – így az alcím. 2004-ben, húsvét előtt a torinói lepel fotójával ez a cím jelent meg a borítón: Gyilkosság – Jézus Krisztus, alcímként: Egy keresztre feszítés története. 2004 karácsonyán pedig ezt a témát választották az ügyes szerkesztők Harry Potter ellenpontozásaként: A Szent Grál mítosza – Legendák Jézus Krisztusról, Mária Magdolnáról és a templomos lovagokról. 2008-ban már ez volt a téma: Amikor Jézus még guru volt – a Krisztus-szektától a világvallásig. Ez év tavaszán pedig az Isten rebelliseként, lázadójaként mutatta be a Spiegel Krisztust, aki hatalmas kihívás volt Róma és az egész ókori birodalom számára. Minden alkalommal lenyűgöző grafikák, fotómontázsok kíséretében jelent meg egy-egy cikk, és azt sem lehet vitatni, hogy sok tényszerű adat is megjelent az írásokban, amelyek így az évek során komoly régészeti, történeti és keresztyénségtörténeti ismeretanyagot is átadtak az olvasóknak. Némelykor, mint például Jézus guruként történő feltüntetésekor, illetve az ilyen feltevés közlésével, valamint a lázadóként, politikai rebellisként történő bemutatásával a lap messze elkanyarodott a bibliai tényektől. Márpedig ez a fajta játék a szavakkal nem ugyanaz, mint ha ugyanarról beszélnénk, ugyanarra a témára mutatnánk be változatokat. Ahogyan azt az evangélisták tették, akik mindig ugyanarról a Jézusról írtak, szóltak, csak éppen más-más szemszögből. A kérdés valójában az: mit akarnak a mutatós füzetek elérni? Hitet vagy kételyt támasztanak? És ebben rejlik a tíz füzet buktatója.

A szabados Jézus-ábrázolás kételyvetése

 Hille kritikájának első részében arra utal, hogy a mostani Spiegel-füzet tanulmányai  a Jézus-történetet mítoszokra és legendákra vezetik vissza. Isten, aki az egész Jézus-történet szerzője, aki beszélő és cselekvő Személy, sehol sincs az eseményekben és a sorokban. Márpedig Isten a történelembe ágyazottan írta meg a maga Jézus-történetét. A Názáreti Jézus nem a mítoszok és legendák világában született meg karácsonykor, hanem a názáreti Betlehem tér-idői, máriás-józsefes családtörténeti, pásztoros, éjszakai, istállós meg heródeses „való világának” koordinátái között. Erre a koordináta-rendszerre a Spiegel-füzet szerzői így ki sem térnek. Marad a leszűkítő, a Jézus-történetet a való világból a képzelet világába száműző egydimenziós perspektívátlanság jól ismert logikája, amely szerint Jézus nem tekinthető Isten Fiának. Márpedig ez az egész karácsonyi történet, a testet öltés kilúgozása. Aztán amilyen a kezdet, olyan a folytatás is e logikai rendszerben. A kilúgozó, a Jézus-történet savát-borsát, földi realitását elvenni akaró kételyhintő tendencia a maga sajátos csőlátásával szükségszerűen jut el oda, hogy a feltámadást és a kereszthalált, ami Jézus megváltói engesztelő áldozata, földi szolgálatának csúcsa, utólagos interpretációnak, rajongó keresztyének hozzátoldásának tartják a füzet szerzői. 

Spiegel-szerkesztő és teológiai professzor ugyanabban a cipőben

Christian Schüle szerkesztő azon a véleményen van, hogy Jézus valóságos személyéhez csak akkor lehet közelebb jutni, ha a teológiai-irodalmi burkot lefejtik róla. Erre szolgál szerinte a szociológiai rekonstrukció. Schüle szerint Jézus a maga korabeli vándorprédikátoroktól – ahogyan Gerd Theissen protestáns teológus a Jézus-mozgalomról írt nagyszerű könyvében kimutatta, bár erre nem utal a szerkesztő úr(!) – abban különbözött alapvetően, hogy neki hatalmas „vonzereje volt”. Jézus hatalmas vonzerejét Schüle azonban nem az Isten Fiában jelen lévő mennyei „túl”-erővel  indokolja, hanem „tévedhetetlen magabiztosságával és kétségbevonhatatlan küldetéstudatával”. Ismét jól láthatjuk a „csak” emberi horizontra szűkítő, korlátozó, a mennyei világtól elszakítani akaró földi logika önkényét. A transzcendencia, ami megjelenik az immanenciában, a túlnani, ami áthatja az innenit, a mennyei, ami behatol a földibe,  abszolút módon elvész ebből a gondolkodásmódból. Schüle ezért jut erre a következtetésre: ilyen mértékű önhittség (így Jézusról!) valóban irritálta és meghökkentette az embereket.

Az evangélikus teológia és egyháztörténet professzora, Christoph Markschies (Berlin) a füzetben arról ír, hogy Jézus „ókori zsidó próféta” volt. Arra törekedett, hogy szóval és tettel gyógyítsa a korabeli társadalmat. Betegeket tudott gyógyítani, de nem azért, mert Isten Lelke vele volt, hanem azért, mert „bizonyos tünetegyütteseknél látható javulást tudott elérni”.

Ennél még a pápa Jézus-könyvei is sokkal jobbak

Hille azon a véleményen van, hogy a teológiai professzor olyan Jézus-képet rajzol fel, amely egyoldalúan(!) csak a prófétát ismeri fel benne, s ez alapvetően az iszlám látásmódja. Az iszlám tanítás ugyanis azt tartja, hogy a zsidó prófétából a későbbi korok keresztyénei, meghamisítva a történelemben élt Jézus üzenetét, maguk formálták meg az Isten Fiát, jóllehet ő csak egy próféta akart lenni, és az is maradt. Hille véleménye szerint még XVI. Benedek pápa két könyve a Názáreti Jézusról is sokkal jobb a Spiegel-füzet „üzeneténél”, sőt egyenesen úgy tartja, hogy ezek a könyvek „nagyszerű ellenpéldák” a megejtően szép füzet elvilágiasodott szemléletével és állításhalmazaival szemben. A modern protestáns kutatás is számos jó érvvel szolgál az egydimenziós, leszűkítő, legendásító Spiegel-szemlélet ellensúlyozására. Példának említi Martin Hengel történelmi kutatásait, továbbá az angol Roland Deines és a német Rainer Riesner Jézus-könyveit.   

Melyik Jézus néz le ránk?

 Melyik Jézus néz le ránk tehát a karácsonyi történeten, az ünnepen, az egyháztörténeten, az üdvtörténeten, a kozmosztörténeten át? Nem a Spiegel-füzet emberistene, nem egy zsidó próféta, nem a mítoszok, a legendák, mesék csodás királya, nem valamiféle csodarabbi, hanem Isten Fia, a világ Megváltója, a „kicsiny” embervilág és a hatalmas kozmosz Krisztusa. Az, aki Máté, Márk, Lukács, János egykor élt evangélisták bizonyságtétele, híradása szerint és 2000 év történelmi dokumentumai szerint is szétfeszítette a mesék és Jézus-hamisítások, hazugságok földi birodalmát, s elkezdte köztünk, bennünk, milliók lelkében és életművében felépíteni az ő országát, a mennyei királyságot. S ennek hitvallásos bizonyosságunk szerint nem lesz vége. Boldog, aki ezt hiszi, s ebben a Názáreti Jézusban, aki hitünk feltámadott Krisztusa, keresi és találja meg élete örök értelmét. A Spiegel-füzet költségesen és mutatósan válogatott adatai legfeljebb igazoló lábjegyzetet jelenthetnek ehhez a történethez, amennyiben ezt alátámasztják, s feledhető erőlködést, szélbe szórt kételymagvakat, amennyiben ezt cáfolni próbálják.