Sáron rózsája

A tomboló hőség után végre egy kis lélegzethez jutnak az utcák és a terek. A tenger felől érkező hűvös szél felélénkíti az embereket. Szinte fuldoklóként isszák, nyeldesik az éltető levegőt. Ilyenkor még kora délután is jobban megállnak egy kis trécselésre az árusokkal és egymással.

A sikátorok poros utcáit kisöpri a huzat. Nem is látszott eddig a sok szeméttől, hogy milyen szép mintázata van a köveknek. Ahogy az emberek, úgy az összetapasztott lapos, fehér tetős házak is megelevenednek. A nap égető sugarai mintha elviselhetőbbek lennének a feltámadt szellőben.

Egy szürke szakállú, agg férfi ül a királyi palota kertjében cédrusfából készített, szép, előkelő faragású öblös karosszékében. Egyszerű, földig érő patyolatfehér köntös fedi el a testét, és finom bőrből készült, kényelmes sarut visel a lábán.

A narancs- és olajfák illata körbelengi a tájat. A férfi arca megfeszül. A barázdák is mélyebben szántanak a homlokába. Elnéz a távolba. Gondolkodik. Emlékeiben kutat. Fejében egy régi dallamot hall, melyet kellemes baritonú, fiatal, jóképű ifjú énekel: 

„Én Sáronnak rózsája vagyok,

 és a völgyek lilioma.

 Mint liliom a tövisek közt,

olyan az én mátkám a leányok közt.”

(Énekek éneke 2,1–2)

– De hiszen ez az ifjú én vagyok! – szűkül össze mélyfekete szeme csodálkozón.  – Olyan messze, messze van már… – Elkomorodik.  Szomorú arca még gyűröttebb lesz.

Bort hozat a szolgákkal. Először egy kancsóval, majd még eggyel. Sűrű, édes vörösbort, mirhával ízesítve. Azt iszogatja az aranyserlegből, elrévedő tekintettel.  Az erős italtól kissé megmámorosodva, az előbbi nótát elfeledve ül a széken, kezével dobolva az asztalon. Az asztal egy kisebb birodalmat ér. Csiszolt, művészien vésett smaragdból van. Aztán elbóbiskol, nyála elcseppen, le a fűre. A fák leveleit most összeüti a feltámadt szél. Súgásukra felébred. Újra eszébe jut a dal.

– Vajon melyik feleségemnek énekeltem ezt az esküvő előtti éjszakán? – morfondíroz magában. – Talán az egyiptomi fáraó lányának, annak az alacsony, formásan gömbölyded feketének?

– Vagy valamelyik moábita hercegnőnek szólt a nóta? – Két ujja közé csippenti az asztalra

hullott falevelet. Kicsit forgatja, nézegeti. – Azok is mind feketék voltak…

– Ki emlékszik erre már… – Szeme elréved, vissza a múltba.

Egy lány érkezik fényes kísérettel a jeruzsálemi udvarba. Alacsonyka, de szép arcú. Első pillantásra megtetszik neki, amint kiszáll a lovashintóból. Különös, kedves, varázsos szavú leányka, akit illedelmesen neveltek valamelyik uralkodó asszonyházában.

– Salamon… – a halántékán néhány letapadt pihét borzol meg a formás női száj. Balzsamos levegő fürdeti a különös színű virágok szirmait. Zamatos barackízt érez a szájában. Persze, a kis fekete megcsókolta. Úgy csókol, de úgy… Közben egyre jobban zihál. Teste megfeszül, majd odaadási vágyában nagy, puha keblét kínálja neki. Mézszínű a mellbimbója. Szantálfaillat kúszik az orrába, ahogy a szájába veszi.

Mennyi keblet, szájat csókolt már életében, Istenem… Kicsit, nagyot, kereket és keményet. Dacosan biggyedőt és kacérat. Mind más volt. Mindnek más íze volt.

Nehézkesen feláll a kényelmes karosszékből. Nyújtózik egyet, majd elsétál hátra, a kis halastó felé.

– Hiába, nem nekem nyílnak már ezek a szépségek… – Lemondóan csóválja meg a fejét. – Nem nekem virágoznak Izrael legszebb szüzei, vén vagyok, vén…

– Szakállam, mi egykor mint ében csillogott, most a fehér galamb tollához hasonlít. Kezem reszketős lett, izmos lábam, mellyel hajdan annyi mérföldet meneteltem vidáman, oly’ gyenge, mint a ma született bárány. Csetlik-botlik, ha csak a kertet járom is körül. És a termetem… – Szája keserű grimaszba torzul.

Fájós térdét tapogatva megáll a csillogó víztükör előtt, és föléhajol. Egy groteszk arc néz vissza rá. Fiatalkori képének lepusztult maradéka tekint a szemébe. Bőre megnyúlt, ajka petyhüdten, felismerhetetlenül lóg le arca közepéből. Csontjai szinte kibökik a bőrét.

Az őszi szél hirtelen megrázza a narancsfák koronáját. Különös, borzongó érzés fogja el. Összehúzza mellkasán a köntöst, de az sem segít. Csak úgy remeg az elnyűtt, öreg test.

– Milyen hideg van – villan át rajta a gondolat. Lassan, csoszogva lépdel az ajtó felé vezető márványkockákból kirakott úton.

Érzi, nemsokára megtér atyjához, Dávid királyhoz. Tudja, hogy Izrael Istene készíti a helyet, ahol végre megpihenhet a hosszú út után. Megfáradt fejét az utolsó kebelre hajtja; az Úr szépséges kebelén alszik el örökre.