Varga Nóra: Az utolsó csapás

A palotában hűvös volt és sötét. Az aranynál is drágább ébenfa ablakok kirekesztették a reggeli nap hevét. Még csak három órája bukkant elő, de máris éreztette perzselő sugarait. A kapu előtt egy vak koldus pengette búsan hárfáját. Lent a város már úgy zúgott, mint a méhkas. A városkapukat még a sötétben kinyitották, hogy a parasztok és a kereskedők a piacra hozhassák áruikat. A félhomályban csak a szekerek zörgését, egy-egy szamár ordítását, ökör bőgését lehetett hallani.

Ahogy Ré megmutatta arcát, Per-Ramszesz, az új város szemérmetlenül kérkedett gazdagságával. Arany csillant a templomokon és a föld összes kincse hevert szerteszét az utcákon. Minden boltocskában akadt valami új: idegen országokból való különös alakú drágakövek; hatalmas könnycsepp formájú gyémántok, a Nílus színeit idéző smaragdok, opálok és türkizek szórták fényüket. Per- Ramszesz néhány évtizede volt csak a fáraó városa, de lakói máris szemtelenül lenézték az ősi Onból, Memphiszből, vagy Thébából érkező zarándokokat.

A kikötő is hangos volt a ki- és berakodó munkásoktól. A Nílus áradását minden órában várták, pedig most úgy nézett ki a folyó, mint egy lusta, zöld kígyó. Álmodó szörnyeteg, melynek hátán hemzsegtek a hosszúkás hajók. Csakugyan, mintha aludna: mélyzöld hullámai csendesen ringatóztak. Ha felébred, mindent eltapos, ami csak az útját állja. De mégis ezt az időszakot várják az emberek egész évben a legizgatottabban. Mert az igaz, hogy a Nílus mindent magával visz, amit csak talál, rombol és öl, de ha visszavonul, itt hagyja vastag, fekete iszapját, melyben a gabona olyan jól érzi magát. Hát ezért várja, lesi türelmetlenül Alsó- és Felső-Egyiptom apraja-nagyja az Ámon-templom tetejét. Ha jön az ár, zászlóval jeleznek a papok, hogy mindenki jól lássa és örülhessen. Hiszen nem feledkeztek meg az istenek Kemet földjéről, újra és újra megtermékenyítik, hogy senki se éhezzen. Ünnep kezdődik az országban, Opet szép ünnepe.

Szihator óvatosan belépett úrnője hálókamrájába. A félhomályban citromfű illata érződött. Halkan nyitotta az ablakokat fedő spalettákat, hogy Ré tekintete minden zugot megfürdethessen áldott fényével. Néhány percig elgyönyörködött az alvó lány tökéletes szépségében. Az arca, mint Íziszé. Színe nem hasonlít az átlagos egyiptomiéhoz, akinek közönséges sötét bőre van. Az övé világos és ragyogó, akár az alabástrom. A mandulavágású, nagy fekete szem most csukva, hosszú sötét pillák vigyázzák álmát.

Meritamon „a szép arcú”, „Két Föld Urának kedvence” nyugodtan pihent ágyában. Légzése egyenletes volt. Most nem kísértették azok a rémálmok, melyekben újból viszontlátta a sok szörnyűséget, amit Mesu hozott rájuk. Pedig atyjával, Ramszesszel egykor úgy éltek, mint két fivér. Mesu itt nevelkedett a palotában, amíg meg nem ölt egy egyiptomit. Ezért aztán eleinte nem hallgattak rá, kinevették. Nem érdekelte őket akadozó, öreges beszéde. Kicsúfolták Istenét, őt, akit nem nevezhetett nevén. Mikor Áronnal megjelentek Ramszesz előtt, az udvaroncok között általános derültség lett úrrá, annyira furcsa volt a két védtelen vén, akik fenyegetni merték legyőzhetetlen királyukat.

– Azt mondja az Úr, az én Istenem: engedd el a népem Egyiptomból! – verték vissza a márványfalak Áron meglepően erős, tiszta hangját. Bármennyire is forróság volt odakint, a teremben megfagyott a levegő. Egy szemtelen darázs döngött valahol kijáratot keresve. Mindenki várt. Várták Ramszesz válaszát, mely a biztos halált jelentette a két szentségtörőnek. Mert egyikük sem borult le a fáraó előtt, még csak a szemüket sem sütötték le, térdüket sem hajtották meg az előtt, ki maga is isten volt.

Mindazonáltal a fáraó nem nyilaztatta le rögtön a vakmerőket pompás íjászaival. Mintha mulattatta volna a helyzet. Mikor az öreg Mesu botja kobrává változott kezében, ajka gúnyos mosolyra duzzadt.  Aztán, mint ostoba bolondokat, dobatta ki őket aranyos trónterméből. Porszemnek hitte őket, kiket hatalmas sarka alá tiporhat.

Másnap a vén Mesu egyetlen intésére vérré változott a Nílus. Néhány óra múlva a dögletes bűz mindenhová elért. Hiába égették a küfigolyócskákat, különféle jó illatú füveket, az irtózatos szag a legkisebb lyukban is ott volt. Már enni és aludni sem tudtak tőle.  A csatornák mind véresek voltak. Sorra pusztultak az emberek és az állatok a szörnyű melegben, mert nem volt tiszta víz, mellyel szomjukat olthatták volna. Főleg a kisgyermekek és az öregek haltak, a fiatal és erős test jobban bírta. De még a harcedzett katonák is úgy lézengtek a palotában, mint az egynapos kecskegödölye. 

Aztán mindenféle undorító csúszó-mászó borította el a földet.  Ott voltak mindenhol: a kertben, a szökőkutakban, a medencében, az utakon és a palota szobáiban.

És az a sok fekete, apró bogár. Mind beleszálltak Meritamon ételébe, ágyába. Nem győzte lesöpörni őket a fejéről. De a legrosszabbak mégis a tetvek voltak. Elpusztították a növényeket. Csupasz fák, bokrok, elszáradt virágok maradtak utánuk. Ha egyet agyontapostak, három lett helyette.

Mesu átkától elhullottak az állatok. Az összes marha, ökör és szamár döglötten hevert a házakban és az utcákon. Az embereket valamilyen ismeretlen betegség támadta meg, melytől felhólyagosodott a bőrük és pár óra szenvedés után eltávoztak a Nyugati Hegyek mögé. Nem volt annyi pap, nem volt annyi szarkofág és sír, mely elég lett volna a sok ezer halottnak.

De Ramszesz nem engedett. Hatalmas uralkodó volt, megszokta, hogy mindenki neki engedelmeskedik. Dacolt Mesuval és Istenével. Ámonhoz imádkozott papjaival, de az néma maradt.

Aztán jött a jégeső. Ilyen nagy vihar még nem volt Egyiptom földjén.  Megsötétedett az ég, villámok cikáztak mindenfelé és hirtelen tojásnagyságú kemény, fehér és hideg golyók hullottak a földre. 

Ami gabona valami csoda folytán még lábon maradt a földeken, azt megették a sáskák. Sosem láttak még ennyit és ekkorákat. Mind éhes volt. Egész Egyiptomban nem maradt maréknyi gabona sem, amiből egy cipót lehetett volna sütni. Majd pedig három napig Ré nem mutatta meg arcát. Az is lehet, hogy megharagudott, amiért annyit káromolták az elkeseredett emberek. Talán úgy döntött, megvonja Kemet földjétől melengető kegyét. Szegény egyiptomiak féltek és rettegtek. Nem tudták, mi jöhet még. Újra áldozatokat mutattak be az isteneknek.

Ramszesz még mindig kitartott. Az udvari papok is ezt tanácsolták neki. Nem engedhetnek egy bolond öregember szeszélyének. Mi lenne akkor a fáraó tekintélyével, ha mindenféle jöttment kérését csak úgy teljesítené?

Utolsó csapásként meghalt Ramszesz herceg, Meritamon legidősebb fivére. Reggelre holtan találták ágyában. Atyja magán kívül volt fájdalmában. Nem értette, hogyan tehette meg ezt vele Mesu. Akire egykor úgy nézett fel, mintha a fivére volna. Most pedig holmi erőszakos isten kedvéért elvette tőle a fiát. Büszkesége, a szép és bátor Ramszesz nincs többé. Reménysége, hogy egykor ő követi majd a trónon, egyszerre szertefoszlott. Nem megy többé harcolni, nem bolondozik a lányokkal. Bepólyálják fehér gyolcsba és aranyszarkofágba teszik. Ahol a hús és az izmok szép lassan lefoszlanak testéről, csak a csontok maradnak. Sose tudja már meg senki mit gondolt, mit érzett, minek örült egykor a jóképű és erős ifjú, ki a világ ura lehetett volna. Milyen furcsa is ez, egyik pillanatban még nevet és beszél az ember, haragszik és szeret. Vágyakozik és szárnyal, tele van tervekkel, aztán jön a halál és nem mozdul többé.

Meritamon is félt a haláltól. Nem akarta sosem a napsütötte, gyönyörű Egyiptomot elhagyni. Nem akarta, hogy őt is a fojtogató sziklasírba zárják.  Nem tudta sehogy sem elképzelni, milyen lesz nem lenni. Nem ebben a testben létezni.

Aztán elment Mesu és Áron. Kivándoroltak népükkel, ki a pusztába. Valahogy azóta semmi sem a régi. Nem úgy mennek a dolgok, mint azelőtt. Senki sem nevetős, senki sem vidám. Az emberek komorabbak és magányosabbak lettek.

Atyja szinte megtébolyodott a sok csapástól, mely őt és a népét sújtotta. Egykori büszkesége romokban hevert. Nem tartotta már magát egyenlőnek az istenekkel. Belebetegedett a szégyenbe, hogy őt II. Ramszeszt, kitől retteg a világ, a nevenincs pusztai isten a sarka alá tiport, mint egy homokszemet.

Hirtelen megöregedett. Nem hívatta maga elé többet még kedvenc leányát Meritamont sem, hogy jó illatával töltse meg az oszlopcsarnokot és elbűvölő táncával könnyítsen fájdalmán. Csak ült egyedül, s néha magában motyogott. Olykor Ramszesz herceget emlegette. 

Valahol messze vonyítanak a sakálok. Anubisz vonyít ott, a Nyugati Hegyek mögött.