Weltler Ödön emlékére

Fogadják szeretettel Weltler Ödön életrajzát, amelyet lánya, Maya vetett papírra, valamint három igehirdetésének egy-egy részletét. Az első igehirdetés a rajkaiaktól búcsúzván, a második az ágfalviakat köszöntvén, a harmadik pedig egy családi alkalmon hangzott el.

Weltler Ödön centenáriumára

A rajkai evangélikus kántortanító harmadik fia 1911. november 15-én született. Az elemi iskolát anyanyelvén, német nyelven végezte szülőfalujában. Győrben, a mai Révai Gimnáziumban érettségizett, onnan került Sopronba az evangélikus teológiára. 1935-ben szentelték lelkésszé a soproni evangélikus templomban.
Erlangenben volt ösztöndíjas, majd Bábolnán és Bonyhádon lett segédlelkész.

1939 tavaszán szülőfaluja, Rajka választotta és hívta meg parókus lelkésznek. Ugyanebben az évben nősült meg, feleségével, Rácz Magdával Rajkán kezdték közös életüket. Itt született hat gyermekük, akik közül négyet nevelhettek fel.
A háború és a kitelepítés miatt a rajkai, többségében német nyelvű gyülekezet töredékére sorvadt, ezért 1954 tavaszán a gyülekezet meghívását elfogadva a lelkész családjával Ágfalvára költözött.
Huszonkilenc évig, nyugdíjazásáig szolgálta itt a rábízottakat német és magyar nyelven, mennyei munkáltatóját pedig szívvel, lélekkel és hűséggel.
Nyugdíjas éveiből tizenkét esztendőt Budapesten töltött aktív nyugdíjasként. Sokat dolgozott, helyettesítéseket, német nyelvű szolgálatokat végzett, teológiai cikkeket publikált és fordított.
1994-től 1998-ban bekövetkezett haláláig Sopronban élt. Örömmel dolgozott, míg egészsége engedte.

Utolsó kerek születésnapját, a nyolcvanadikat még Budapesten ünnepelte felesége, egyik bátyja, négy gyermeke, nyolc unokája és hat dédunokája körében. Külföldön élő unokája saját kezűleg készített festményt ajándékozott nagyapjának. Emlékezetből megfestette számára az ágfalvi templomot. A sok-sok ajándék közül ennek örült legjobban.

Szokolayné dr. Weltler Magdolna (Maya)
Sopron, 2011. november 13.

Részlet a Reminiscere vasárnapján a rajkaiaknak elmondott búcsú-igehirdetésből

„Testvéreim, amikor egy lelkész búcsúzik a gyülekezetétől, s utoljára áll annál az oltárnál, amelynél Istent imádta éveken át, és utoljára néz a szószékről azokra, akiknek hirdette az igét, mindig nagy annak kísértése, hogy az éppen az ilyen nagyon komoly és felelősségteljes órában ne a Krisztust prédikáltassék és magasztaltassék... Azért vagyok Istennek nagyon hálás, hogy kezembe és ajkamra ezt az igét adta, amely csak róla szól (Fil 2,6-11).
Isten előtt állva most nem is a szolgálatom látható gyümölcsei érdekelnek és foglalkoztatnak. Nagyon jól tudom, hogy a legnehezebben beérő a lelki magvetés, az igehirdetés. S nem egyszer a magvető előbb kerül a földbe, mint hogy az általa elvetett mag kihajtana. Jól tudom azt is, hogy más a vető és más az arató... Talán voltak, akik erőtlen szolgálatom nyomán térdet hajtottak Jézus nevére... Ha csak egy ember hajtott is térdet az ő nevére, akkor a szolgálatom nem volt hiábavaló... Őt áldom ezért a kegyelméért!
Végül már csak egyet! Hitem szerint mi, keresztyének bűnbocsánatból élünk. Abból, hogy Isten naponként megbocsátja bűneinket, és mi is megbocsátunk másoknak. Nem szeretnék Isten színe elé úgy kerülni, hogy ennek a gyülekezetnek bármely tagjával rendezetlen ügyem lenne. Ezért mindenkitől, akit tudva vagy tudatlanul megbántottam, bocsánatot kérek. S mindenkinek, aki engem akár szóval vagy tettel megbántott, szívemből megbocsátok!
»Most pedig az Istennek és kegyelme igéjének ajánllak titeket, aki felépíthet benneteket, és örökséget adhat nektek a szentek között.« (ApCsel 20,32) Ámen.”

Rajka, 1954. március 14.

Részlet a Laetare vasárnapján Ágfalván elmondott „beköszöntő” igehirdetésből

„Keresztyén gyülekezet, szeretett testvéreim a Jézus Krisztusban! A felolvasott igét nem én választottam, hanem az egyháznak Laetare vasárnapjára kirendelt szentleckéje. Tehát nem kerestem, hanem készen kaptam! Hadd mondjam meg őszintén, hogy nem könnyű ige... Nincs benne semmi »érdekesség«, és látszólag hiányzik belőle az »alkalomszerűség«, amit egy ilyen rendkívüli napnak, lelkipásztor és gyülekezet első találkozásának és együttes elindulásának igéjétől talán sokan elvárnának. Éppen ezért, ha volna köztünk valaki, aki most az gondolja magában, hogy alkalmasabbat is lehetett volna találni, annak hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a szakasz minden igéje jelen időben áll. »Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg, amit mondok; a hálaadás pohara, amelyet megáldunk; a kenyér, amelyet megszegünk; mert egy test vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk...« Igénk alkalomszerűsége a jelen idő. Egykor a korinthusi gyülekezetnek íródott, és most az ágfalvinak is szól.”

1954. március 28.

Részlet Oculi vasárnapján egy családi ünnepen elmondott igehirdetésből

„Szeretteim, Jézus Krisztusban testvéreim! Vallomással kezdem. Erre az alkalomra ezt a felolvasott két igét választottam: Zsolt 25,17 és Lk 9,62.
Legalább két hete már tudtam, melyik igéről szólok majd röviden. Alkalmasabbat, találóbbat és érdekesebbet alig találhattam volna Bibliámban. Elcsendesedésembe azonban beleszólt Isten: »Nem ezt, nem erről kell szólnod! Mert akik együtt lesznek, azoknak nem erre van szükségük.« Az ilyen figyelmeztetést mindig komolyan kell venni, akkor is, ha az ember nem érti Isten közbeszólását. Hiszen tudja, hogy amikor Isten nemet mond, máris kész az igen, az Ige, amelyet ő választott ki, s amelyben ő akar egy ünneplő, hálaadó családhoz szólni.
Ezért aztán nem tettem egyebet, felütöttem az Útmutatót Oculi vasárnapjánál (a mai vasárnapnak ugyanis ez a neve), s ott állott a két igevers, amelyet most felolvasok: »Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábam a csapdából.« És: »Jézus pedig így felelt: aki az eke szarvára teszi kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára.« Mindkét igében a szemünkről van szó. A szemünkről, amely egyszer az Istenre szegeződik, máskor hátratekint...”

1995. március 19.

További képek:

http://agfalva.lutheran.hu/cikk.agfalva.weltler_odon_emlekere