35 év a Deák téren (D. Dr. Hafenscher Károly)

Deák tér 1954. május 1-től 1989. február 1-ig 

Nehéz nekem erről objektíven írni, bár felkérésre kötelességemmé tették, hogy ne hagyjuk ki ezt az időszakot a 200 éves Deák-tér történetéből. Nehézséget jelent, hogy életem legfontosabb időszaka ez a 35 év. De most nem feladatom, hogy életrajzot produkáljak, most az a feladatom, hogy életrajzom írását kiegészítsem a Deák téri Evangélikus Gyülekezet történetével az akkori időszakomban megismert eseményekkel. 

Úgy tartom, életem három szakaszra osztható: 

– 1. 1926-tól 1954, a felkészülés időszaka volt (Fasori Gimnázium, Teológia, USA ösztöndíj, családi háttér, segédlelkészi beosztások: Zugló, Kecskemét, Pesterzsébet, Kőbánya, Fót, Deák tér). 

– 2. 1954-től 1989-ig életem csúcspontja és szolgálatom legtágabb területe. Mint Illyés Gyula A haza a magasból című írásában világossá teszi, hogy utazásaival látott többet Európából, a világból, mint az átlagember. Ez a beosztásom és pozícióm meghatározta az én perspektívámat is gyülekezetem ismeretével párhuzamosan. 

– 3.1989-től 2010-ig: leszálló ág – huszonkét évnyi nyugdíjas életszakasz. Aktív korszak ez is, hiszen nem tehetetlen és szolgálat nélküli volt ez a szakasz, gondtalan nyugalom helyett.

Elkerülhetetlen, hogy az előbbiek látszólagos ellentéteként mégis saját sorsom is belejátszik abba, amit a Deák térről mondani tudok, szolgálatomról és szolgálatunkból tapasztalhattam. 

A Deák téri Gyülekezet harmincöt éves szolgálata először elviselhetetlennek látszott, ma már Isten ajándékának tekintem. Végső soron mindenek felett Ő volt az Ura sorsomnak, kegyelmét megtapasztalhattam, megtartotta erőmet, Tőle nyertem ötleteket, álomban és ébrenlétben.

Igéje vezetett és szüntelenül átélhettem megőrző, megáldó szeretetét. Ő tanított meg járni a keskeny úton. Volt ugyan, aki korszakunkban az aktív lelkészek életútját inkább kötéltáncnak tekintette, mélységek felett és állandó életveszéllyel, cirkuszba illő mutatványként, én azonban keskeny utat láttam benne, járható utat. A tanítvány útját, akinek a követés az élete. A Mester ment előttem, nekem csak követnem kellett Őt. 

Nem az a feladatom, hogy csupán a váratlan és elvárt nehézségeket ecseteljem, ezek kortársaimnál is ismerősök, ezerszer emlegetett „környezeti ártalmakat” jelentettek, hanem az, hogy életben maradjunk vagy sem, sőt ez az élet minőségi élet lehessen! Romos európai és hazánkbeli állapotot találtunk a Második Világháború után. Az újjáépítésben akart mindenki részt venni, és ezt 1945-től 1948-ig sok reménységgel és naivsággal vállalta. Később ez a lelkesedés lelankadt. Abban az időben ösztöndíjas lettem az Egyházak Világtanácsa (EVT) studenseként az USA-ban, ami azt jelentette, hogy sem a politikai, sem az egyháztörténeti eseményeket nem itthon éltem át ebben a kritikus évben: 1948-49-ben. A szituáció értékeléséhez és a Deák térről kapott hírekhez hozzátartozik, hogy időben és térben elhelyezve nem mindent éltem át helyben itthon és a „fordulat’ évében. A háború után a kapitalista rendszerből szocialista rendszer alakult, és valóban megszállott országgá lettünk. Jellemző, hogy nekem még orosz vízumot is kellett kérnem kiutazásomhoz, mert Ausztria nagy része szovjet megszállás alatt volt, és az ENSZ partján léptem át az orosz-amerikai zónát, orosz vámkezeléssel és USA-beli vízummal. Az 1948-as egyezményt külföldi lapokból ismertem meg, és más volt álláspontom, mint a 25 éves évforduló idején Teológiánkon elhangzott egyháztörténeti értékelés, amely egyháztörténetünk legdöntőbb eseményének tartotta és a reményteljes jövő alapjának a következő nemzedék lelkésznevelésének számára is (Lelkipásztor 1974. 92 kk.). Ez Keken András halálának évében íródott és hangzott el, és ez ma a hamis próféták történelemszemléletére lehet jellemző (Jeremiás 30-31. fejezetek szerint). 

1954-től, idekerülésemtől sokan megkérdőjelezték, meddig maradhatok ideiglenesen a Deák téren, és nyilván ez csupán átmeneti jelenség egyik állomása. Családi körülményeimre nem hivatkozom részletesen, noha gondolkodásomat és érzelmeimet ezek nem hagyták soha érintetlenül. Szüleim 1945-ben elvesztették állásukat, apósom letartóztatásban volt (1948-49), nagyapám üzemét államosították, ő az ostrom idején cukorbetegsége miatt, gyógyszer hiányában éhen hal (1945. február). 

Helyileg a Deák térről 

Idekerülésemkor 1954-ben (először segédlelkészként, aztán helyettes lelkészként, majd másodlelkészként, lelkészként stb.) még nem tudtam, hogy „három falu plébánosa” leszek., amint egy római katolikus kolléga mondta nekem. Csak helyettes lelkészi állást vállaltam, mert be volt töltve a paróchus széke, véleményem szerint Keken Andrással, ezért nem akartam elfoglalni helyét csak 1956. december 30-án iktatott be lelkésznek Ordass Lajos püspök úr, és helyeselte beiktatási igehirdetésemet: „Isten embere, mindenki papja akarok lenni”. 

A három „falu” a következő volt:

a volt IV. kerület, az ún. régi Belváros,

a volt gettó egész területe(!),

az új Lipótváros, a Szent István körúton belüli része. 

Ezen a területen belül sokféle különbség, sőt feszültség is volt:

Etnikailag három külön származású lakosság. A régi Belvárosban német, szerb, sokác és magyar őslakosság leszármazottai éltek nagyrészt. A kisvendéglőkben németül szolgáltak ki, a szerbek Székács József óta minden évben küldtek meghívót a Deák téri lelkésznek, mert Székács „tiszteletbeli szerb” volt, hiszen ő fordította először magyarra a szerb népdalokat és a magyar népdalokat szerbre. Székházukba hívtak engem is évi jubileumukra, előtte szerb-ortodox istentiszteletre, a gyönyörű ikonfalú szerb templomba (Szerb utca). 

A volt gettó részében zsidók laktak. Szomorú emberek, akik megmaradtak és hazajöttek a koncentrációs táborokból, keserűen és gyászolva gondoltak családjuk elégetett tagjaira, és ugyanakkor „sokszor pótolni akarták az elveszett éveket és magas állásokra törtek, valamint pártkörökben vezető szerepre.” Ez volt Raffay püspök álláspontja élete utolsó szakaszában. Akikkel én beszélgetni tudtam, egyházunk ellen is jogos kifogásokat mondtak el, például 1944. március 19. után „csillagos híveink számára délután külön tartunk istentiszteletet, mert a délelőtti főistentiszteleten nem voltak kívánatosak gyülekezetünk tagjai számára”. Ezt a plakát-szerű hirdetményt egy öreg zsidó ember testvérünk látogatásomkor megmutatta nekem, igazgatólelkészi aláírással és egyházi pecséttel, és csak ennyit mondott: „maga elment volna a lutheránusok közé ezek után?” Nem tudtam mit válaszolni… Természetesen nemcsak kirekesztés volt a gyülekezetünkben az 1944 utáni korszakban, hanem több mentőakció, amiről már sokkal többet hallottunk. Különlegességet jelentett, hogy később a meglátogatottat halála után én temettem az Óbudai zsidó temetőben, akarata szerint (Jegyzet 5.) 

Az Új-Lipótváros hozzánk tartozó részében osztályukat vesztett gazdag polgárok laktak. Leváltott bankárok, külföldi összeköttetéssel rendelkezők, egykori vezető üzletemberek, akiket rendszeresen támogattak az emigránsok által küldött segélyakciók, európai barátaik nem hagyták el őket… Ezek között sok értelmiségi, egykor gazdag ember még mindig meglehetősen jól élt, nem is hasonlíthatóan a három falu másik kettőjéhez. Közöttük többen 1942 és 1ö44 között „bekeresztelkedtek” részben a Deák téren, részben Angyalföldön. 

Vallásilag is nagy különbség volt található gyülekezetünk területén. Erős római katolikus közeg élt egy bizonyos jogos félelemben, de erősítette őket sok templomuk, a Belvárosi Nagyboldog Asszony temploma a Duna partján, a Piarista Egyetemi templom, a Bazilika épülete, amely egyik főtemplomnak számított Budapesten, a volt szerzetesi templomok, szerviták, angolkisasszonyok, piaristák, bencések templom stb. Ugyancsak jelentősek voltak az egykori római katolikus oktatási intézmények és a megmaradt gimnáziumok. Az Actio Catholica egykori tagjai ellenálló voltukat hangoztatták (Wolf egykori polgármester emlékét gyakran idézték, egyértelműen Mindszenty pártiak voltak 1956 után is, de megjelentek békepapok kulcspozícióban, bulányisták stb. Valamit segített a Korlátozott Egyezmény elfogadása, mert így helyreállt az ideiglenes (egyház és állam által elfogadott) kapcsolat. Egyházmegyéik strukturális változása küszöbön állt, ferencesek temploma a Rókus kápolna, kisebb kápolnák és gyülekezési helyek fungálhattak, és új közösséget teremthettek.

Vallásilag új tényezőként és mennyiségileg beléptek a különböző autokefál ortodox egyházak. A maroknyi magyar ortodox egyház, a moszkvai patriarchátust fogadta el, a román ortodox egyház Gyulafehérvárhoz és Bukaresthez tartozott, a szerb ortodox egyház Szentendréhez, részben Bécshez igazodott, a görög ortodox egyház Konstantinápolyhoz, a bolgár ortodox egyház és balkáni töredék ortodox közösségek egymással meglehetős békétlenségben tusakodtak a primátusért. Mindenesetre a budapesti ortodox Nagyboldog Asszony templom és parókia központi jelentőséget kapott dr. Berki Feriz protoierei működése idején. Sajtótermékeik közül a Kyriosz nevű újság, az Ortodox jellegű Híradó, és nem utolsó sorban a liturgiai könyvek, az egyháztörténeti és az ortodox világ ismertetése könyv alakban Berki Feriz maradandó és olvasott terméke lett, és számunkra az eddig szinte ismeretlen ortodoxia világa nyílt meg. 

Bizonyos szerepet kapott a görög-keleti római katolikus legitimitású egyház Nyíregyháza (Máriapócs) és Budapest fókusszal. Velük kapcsolatunk jobb volt, mint akár az ortodoxokkal vagy az átlag római katolikus egyházközségekkel. 

Vallásilag erős zsidó lakosság is maradt, volt egy kis létszámú lengyel gyülekezetük (Majakovszkij u. 6.), egy ortodox közösségük (Rumbach utca), egy neológ gyülekezetük (Dohány utca) központi épületekkel és értékes múzeummal, és nagyrészt asszimilálódott, szekularizált, zsidó származású polgári réteg, melynek külön lapja és tábora volt (Szombat címen). Később az Új Élet c. újságuk számított hírforrásnak, és személyes kapcsolataink vezetőikkel, ez utóbbi nem volt mindig problémátlan. 

Vallásilag a protestánsokról külön is szólni kell (Jegyzet 6.). A református gyülekezetek közül kettőt említek: a Kálvin tér gyülekezete, egyházilag ugyan a IX. kerülethez tartoztak, de gyakorlatban a Belvároshoz, velünk nagy barátságban, szószék és úrvacsora közösségben éltek. Ravasz László „utódai” között sok „vegyes házasságú” hívük járt egyik vasárnap a Kálvin térre, másik vasárnap hozzánk. A másik gyülekezet, a Szabadság téri, akik különös érdekessége számunkra az volt, hogy saját bérházukban volt a templomuk, modern berendezésű ház és iroda állt rendelkezésükre. Victor János és családja öröksége volt ez az értelmiségi református gyülekezet, ahogy magukat szívesen nevezték, az angolszász eredetű ébredéssel és misszióval, Mott János látogatása óta (1910-es évek) rányomta bélyegét az angliai presbiteriánus, baptista, metodista befolyás is. 

Külön jelenség volt az ún. Klauzál téri református gyülekezet, amely rövidesen Farkas József lelkipásztor vezetésével átköltözött a Gyulai Pál utcába és egy részben elszigetelődő, részben nagyon vonzó gyülekezeti életet mutatott fel, ezzel a különös karizmájú református lelkésszel. És munkatársaival. 

Már említettem az ún. vegyes házasságot (matrimonium mixtum), amitől nem szenvedtek az úrvacsorai és szószékcsere miatt, és ez a kettő valóban testvéri közösségé formált bennünket (Molnár Miklós, Ritoók Zsigmond professzor, Pál László, Boross Géza stb.). Nagyon jó ökumenikus kapcsolatunkhoz tartozott, hogy a Ráday utcai főiskolával majd egyetemmel jó viszonyban voltunk, egymás kiadványait árultuk. Ide tarozik, hogy Tóth Károly, nagytekintélyű püspök, Ravasz László utóda erős pozíciót szerzett azzal, hogy középkorú, karizmatikus lelkipásztorokat hozott fel Budapestre, megelevenedett gyülekezeti életük, gyermek- és ifjúsági munkájuk és sikerült megbékülést teremtenie az ún. „Ravasz-hívőkkel” és a presbitériummal is. Mindezt nem lehet elmondani a II. Vatikáni Zsinat előtti római testvéreinkre általában, néhány kivétellel (pl. Bárdos Ferenc plébános, kanonok, Belvárosi templom). 

Végül vallásilag az evangélikusokról is kell szólni, hiszen egykor pesti gyülekezetnek számított a pesti oldal valamennyi régi lelkészi köre: Józsefváros, Ferencváros, Angyalföld, Zugló, Kőbánya, 1952-ben történt szétválásig, amikor a mintegy 35 ezer lelket számláló Pesti Gyülekezet hét lelkészi köre közül öt levált. Budapest budai oldala, Kelenföld, Budavár, Budahegyvidék sok mindenben hozzánk tartozónak érezte magát, de voltak ellentétek is, püspökök, lelkészkörök és gyülekezeti tagok között egyaránt. A két évvel Deák térre kerülésem előtt bekövetkezett szétváláskor furcsa jelenségek ütötték fel fejüket, mert a kiszakadt lelkészkörök önállóvá lévén úgy hitték, hogy örökségük egy része itt maradt a Deák téren, ebben szőnyegek, kegytárgyak, képek, pénztár (mackók) éppen úgy voltak, mint oltárterítők és bútorok. Szomorú jelenség volt ez, és a Deák tériek előbb csak búslakodtak, de szólni nem mertek. Dezséry László püspök idehelyezésemkor eljött a következő volt Pesti Egyház megmaradt negyedévi összejövetelére, és kijelentette, minden „fosztogatásnak” (szabad prédának) vége van, vele száll szembe az, aki folytatja a Deák tér megfosztását értékeitől. Természetesen nemcsak rossz élményeim vannak, hiszen sokan jártak a volt lelkészi körökből a megszokott Deák térre, mint konfirmációs és esketési templomukba és az újra éledő Deák téri közösségbe, valamint lelkészi munkaközösségi gyűléseket is tartottunk épületünkben. 

Akkor én így láttam a Deák téri gyülekezetet: 

A realitásokat figyelve két csoportra osztom véleményemet. Az egyik a renoválandó gyülekezet minden szinten és a másik a jövő tudatos építése egy olyan gyülekezetben, ahol legalább ötven százalék értelmiségi rétegből származott, orvosok, ügyvédek, professzorok, pedagógusok, közalkalmazottak, muzeológusok stb. gyülekezete volt ez. Amikor felmérték a pesti gyülekezetek összetételét, egyedül mi voltunk, ahol agrár réteg egyáltalán nem volt. A realitáshoz tartozott, hogy politikailag gyülekezetünk jelentős része baloldali, polgári értelmiség volt, nem kommunista, hanem ún. liberális. Ugyanakkor nem tudom, hány százalékban az ún. jobboldali, akkor „reakciós” beállítottságúnak nevezett, lebénult gyülekezeti tagokkal is számolnunk kellett. 

a/ Renoválás minden szinten. 

1.     Épületeink romokban hevertek. A háború utáni templomrenoválás nem mutatkozott véglegesnek. A parókia épülete rendkívül rossz műszaki állapotban volt.

2.     Korrupcióról is sajnos tudomást kellett vennem. Egyik megszűnt irodahelyiségből származó felszerelésből, annak eladásából egészítették ki a lelkészi fizetést…, noha tulajdonjogilag tisztázatlan volt a helyiség.

3.     Személyi ellentétek derültek ki. Ebben a püspökök közötti feszültség (Raffay – Túróczy, Kapi – Ordass stb) éppen úgy benne volt, mint elvi és kegyességi vonások. A maradék gyülekezet szomorú, lehangolt és tulajdonképpen pásztor nélkül való volt, hiszen Kemény Lajos évtizedekig fasori lelkész-esperes ideköltözése, majd korai halála, ideiglenes megoldást sem jelentett, és az idehelyezett segédlelkész sem pótolhatta az önálló parókus lelkészt és a munkatársakat (Jegyzet 7).

4.     Gyülekezeti feszültségek részben megmaradtak. Raffay Sándor kelenföldi Szántó Róbert lelkészt „Cicerónak nevezte, pedig nekünk Pál apostolra van szükségünk, nem művészi szónoklatok tartására” – mondta Így érthető, hogy Ordass Lajost (azelőtt Wolf Lajos) a Pesti Egyház nem választotta meg kelenföldi lévén, és egykori német neve miatt. Kemény Lajosra szavaztak. Így látszott valószínűleg, hogy Keken András maradhat igazgató lelkész.

5.     Az egész gyülekezetre, épületeire és egykor volt iskolánkra 1954-ben elhanyagoltság volt jellemző. Hiányzott a gazda, hiányzott a remény a dolgok rendben menetelére, teljesen kiszámíthatatlan volt a jövő, személyi megoldások és anyagi perspektíva terén..

6.     A gyülekezeti munka: kazuálék, istentiszteletek megtartásában, részben irodalmi és kulturális jellegű szeretetvendégségek rendezésében merült ki és a Lutheránia szolgálatában, Weltler Jenő és Zaláfy Aladár hűséges szolgálatának vezetésében. Az akkor hangzott Bach művek színvonala talán nem hasonlítható a mai Lutheránia művészi teljesítményéhez, de az ének- és zenekar összetartó ereje a gyülekezet számára áldás volt, sőt kontinuitást is jelentett. 

7.     Az irattár csonka és kifosztott volt. Csonka részben azért, mert az iskola és parókia közötti átvezető épületre bomba hullott az ostrom idején, és az irattár egy része megsemmisült, részben Keken András letartóztatása idején az Államvédelmi Osztály a letartóztatással kapcsolatos iratokat elvitte (főleg a reá és ügyére vonatkozó dokumentumokat). 1955-ben a kapu előtt egy zsákban találtuk meg a maradék irattár részleteket. Ekkor határoztuk el, hogy az irattár anyagát 1954-ig lezártnak tekintjük és a meglévő maradékot az Országos Egyházi Levéltárba helyezzük gondozásra. Ugyanakkor a volt német gyülekezeti anyagot szintén ide soroltuk, a szlovák anyagot pedig átvitettük a Rákóczi úti templom paróchiájára (Jegyzet 8.).

8.     Az udvar is romokban hevert. Egy darabig az árvaház alkalmazottai és néhány volt lakója élt a püspöki lakásban, elképzelhetetlenül toprongyos körülmények között, másrészt az udvaron hevert a Lux féle Luther szobor maradványa, az alapzata kivételével, amit beépítettek a Gellért hegyi Szabadság szoborba. A reliefek egy része egyszerűen eltűnt (Jegyzet 9.). 

9.     A házba költözött helyettes lelkésznek (HK) nem volt önálló lakása. Társbérletben laktam másfél esztendeig, özv. Kemény Lajosné, Kemény Pál és felesége családjával. Rendes konyhánk és fürdőszobánk nem volt. 

10. A pénztárhelyiséget (Kirchenkasse) a még ma is meglévő páncélajtóval külön testrész volt a Deák téri gyülekezet testében, hiszen még mindig idejártak kongruáért vagy segédlelkész fizetésért a levált egyházközséggé lett egykori Pesti Egyház alkalmazottai. Az épületben megmaradt a már nem működő hitoktatási igazgatói iroda. Évek múlva sikerült csak a Kirchenkasse-t áthelyezni az Üllői útra (Jegyzet 10). 

11. Sürgős kényszerből átvettük a Kufsteini Emlékmű faváltozatát, hogy meg ne kelljen semmisítenie az iskolának. Csepregi Béla, Dezséry püspök ajánlásával kérte, hogy helyezzük el az Élő Víz könyvtár megmaradt köteteit és polcait a sekrestyében, letakart állapotban, majd felvittük a megszűnt Kirchenkasse volt belső szobájába. Ez a könyvtár nem volt számon tartva az Országos Egyházi Könyvtár jegyzékében. 

12. A renováláshoz megfelelő pénzünk nem volt, ezért Dezséry püspök úr az AEH-val kötött különleges megállapodásban vállalta, hogy épületünkben kialakítunk egy egyszobás komfortos lakást az AEH nőtlen (agglegény) sofőrjének, aki haláláig fizető bérlőnk lehet, ugyanakkor az AEH vállalta az épület, épületek legszükségesebb, műszakilag és építészetileg esedékes renoválását. Ebből legjelentősebb részt a templomtető teljes renoválása jelentett, ami önmagában elviselhetetlen teher lett volna gyülekezetünk akkori anyagi állapotában. Az új bérlőnk halálakor kiüresítették a lakást és ebben az időben Legéndi Sándorné (volt egyházfiné) kapta cserelakásként nyugdíjba vonulásakor. 

Ennyit tudni kell a renoválások kényszerűségéről. Részletekbe még nem térhetek, legfeljebb megemlítem, a régebben üzlethelységek „államosítását” parókia és iskolaépületünkben. Mindössze vétójogot kaptunk: a beköltözőket illetően, akik az egyházi házba beleillenek a lakóközösségbe. A teljes összeget, amit befizettek, át kellett utalnunk a Tanácsnak. Ezen kívül voltak ún. önkényes beköltözők, akik a keszon építése idején lezárt területnek számító házrészben szerződés nélkül jöttek be. Tőlük bért elfogadnunk nem lehetett, mert akkor szerződést kellett volna kötnünk. Ide tartozik egy későbbi fázis, amikor a metroépítés újraindulásával 16 helyen megrepedt egy éjszaka a templom falazata. Ezt reggel bejelentettem a Magyar Rádió Hírszolgálatának (Lengyel Anna bemondó) és a 12 órás déli hírekben ország-világ megtudta, mi történt. Ez felsőbbségünknek szemet szúrt, kérdőre vontak, megfenyegettek, megvádoltak a szolgálati út be nem tartásával. Egyházi felsőbbségem részéről is több szidalmat és egyet-nem-értést tapasztaltam. De így a főváros, és kiemelt cége, a Metrober kényszerhelyzetbe került, mert lépnie kellett a renoválást illetően. Egyezkedést javasoltak, mi azonban Szirmai Tibor felügyelővel peres eljárást kezdtünk, és ezt a pártatlan bíróság első és másodfokon is javunkra döntötte el, és 8 millió, majd kamattal együtt 8,4 millió kártérítést ítélt meg javunkra. Így már csak másfél millió összeget kellett összegyűjtenünk a gyülekezet adakozásából. Semmiféle kölcsönt nem vettünk fel. Mondanom sem kell, hogy mennyi ellenséget szereztünk mérnökök és dolgozók közül, akiktől megvonták a prémiumot, mert a Bíróságon egyértelműen az egyház javára döntöttek. 

b/ Lassú növekedésünkről és a gyülekezet újraéledéséről 

A nehézségek láttán és tapasztalatán szinte leroskadtam, de Dezséry László püspök úr azt mondta, hogy mindenben segíteni fog, mellém áll, és kérésemet teljesíti jövendő munkatársaim idehelyezésével. Kérdésére, van-e kérésem ebben az irányban, a következő volt: ha lehetséges első etapban Dóka Zoltán és Gémes István segédlelkészt kérem magam mellé, esetleg, ha van rá lehetőség, egy külön gyermekbibliakör vezetőt Benczúr László püspöki titkár ajánlásával, ő volt ugyanis a gyermekmunkáért felelős a kerületben. A püspök azonnal intézkedett! Néhány nap múlva közölte velem, hogy Dóka Zoltánt csak két lépcsőben tudja Budapestre helyezni, először a Budavárba, majd a Deák térre. Jó teológusnak, teherbíró lelkésznek tartja, felesége is tudná segíteni, de az állam kifogásolja, hogy 17 éves korában bevonultatott leventeként a Hunyadi páncélosokhoz szegődött, ami SS-nek számított az akkori megítélés szerint. Ezért személye kényes kérdést jelent. Különben Dóka javára is szolgál, ha Schulek volt tábori püspöktől (akkor Komáromban szolgált) sokat szenvedett és szívesen jönne el bárhová. Viszont Gémes Istvánt azonnal küldi, ezt már dokumentálta is. Személyében sok fantáziát lát, egy-két év múlva Békéscsabán paróchus lelkész lehet, hiszen két anyanyelvű, magyarul és szlovákul prédikál. Dóka helyett Madocsai Miklóst kértem, aki Fehérvár-Csurgón szolgált, de „budapesti gyerek”, Veöreös Imrétől kért véleményt a püspük, és a Teológus Otthon igazgatója őszintén ajánlani merte. Így legalábbis felkerül Budapestre családjához. A nyár végére váratlanul Nagy Erzsébet végzett teológust is kiküldte a püspök. Azzal ajánlotta, hogy jó fejű, szorgalmas és nehéz családi körülmények között felnőtt fiatal munkatárs lehet. Különben is a Teológiáról ismerem, hiszen tanítványom volt. Apja és testvére betegsége miatt Budapestről nem lehet elhelyezni. Így indult csapatunk, „team work’-ben dolgoztunk: Gémes – Madocsai – Nagy Erzsébet – Hafenscher. Egyházunkban akkor kaptam először vezető beosztást, az ezzel járó felelősséget, dés már voltak kitűnő munkatársaim. 

Rendszeresen együtt készültünk az ún. munkatársi órákon. A hét első munkanapján a következő vasárnap igehirdetéseire készültünk, a hét közepén egy ún. Teológiával foglalkozó MTO-t tartottunk: különböző teológiai szakterületről friss irodalmat olvastunk és ajánlottunk egymásnak A kazuálékat csak utólag tárgyaltuk meg, adtuk át a budapesti temetők tapasztalatát, ami különösen idegen volt az addig vidéken szolgálóknak. 

A szeretetvendégségre egy hónapig együtt készültünk. Egész évi programunk a „Bizonyságtevők fellege” volt, amit írásban meg is jelentettük (négy példányban). Ez az egyháztörténeti sorozat igehirdetéssel, irodalmi és zenei műsorral visszahozta a gyülekezet nagy részét, szívesen vettek részt az alkalmakon, s megtöltötték gyülekezeti nagytermünket. 

Gyermekmunka 

1954 júniusában tartott gyermek bibliakör óránkon összesen három gyerek jelent meg, kettő az egyházfiék lányai voltak.. Nagy Erzsébet (később Pintérné) szorgalmas és érdekfeszítő munkájával, rendszeres látogatásával ezt a számot 1955 júniusára 100 fölé emelte. A gyermek bibliaórákat szülők is szívesen hallgatták, „aranyszájú Ezsikének” hívták és nemcsak a gyermekek hallgatták tátott szájjal. 

Ifjúsági munka 

Keken András félreállításával a Deák téri ifjúság nem épületünkben tartotta bibliaóráit. Őket visszahívtam és a lelkészi hivatalban kezdtük el az új munkaévet 15-20-as létszámmal. (Jegyzet 11.) Súlypontnak tartottam a jövőt illetően az ifjúsággal foglalkozást, ahogy ez beleillett lelkészi eskümbe is, amire gyakran hivatkoztam. Két ágenda ordinációs eskü-szövegéből idézek: „esküszöm az élő Istenre, hogy evangélikus lelkészi hivatásomnak teljes erőmmel és minden tehetségemmel megfelelni igyekszem. A reám bízottakat híven pásztorolom, a lelkipásztori titkot megőrzöm, egyházunk építését nemcsak szóval, hanem példás élettel és szolgáló szeretettel munkálom. Egész lelkészi szolgálatomat odaadó hűséggel végzem, Isten dicsőségére, embertársaim üdvösségére.” (Prőhle Ágenda, 1962). 

A készülő Liturgikus Könyv szövege néhány kifejezésben gazdagodott: „esküszöm az élő Istenre, hogy evangélikus lelkészi hivatásomnak, a szolgálók közösségében, teljes erőmmel és minden tehetségemmel megfelelni igyekezem. A reám bízottakat híven pásztorolom, a lelkipásztori titkot megőrzöm, egyházunk építésén nemcsak szóval, hanem példás élettel is munkálkodom. Isten segítsen erre! Ámen (a Luther által kyrie-ként használt kérés ez). 

Felnőtt bibliaórák

Eleinte még folytattuk a Dr. Keken András – Dr. Reök Iván által kezdeményezett férfi bibliaórákat, majd összevontuk a gyülekezeti bibliaórával, aminek munkatervét ötéves ciklusonként váltogattuk. Jellegük szerint: 1.dogmatikai év; 2. etikai év; 3. egyháztörténeti év; 4. ökumenikus év; 5. Jelenkori világunk és az egyházi év. A jelleg ötéves forgót jelentett, de mindig új tartalommal. Ezek előtt a tanulási anyag előtt 15-20 perces felolvasásokat tartottunk aktuális, mai egyházi, társadalmi kérdésekről. (Ökumenikus híradó, Tanuljunk együtt, Növekedjünk az ismeretben stb. összefoglaló címen). Ezeket az előadásokat az ifjúságnál is (volt konfirmandusoknál, később az érett ifjúságnál is) megismételtük (Jegyzet 12) . Feszített tervű vállalkozásunkat a gyülekezet honorálta megjelenésével. Keddi bibliaóránk létszáma 90-100 hívő között mozgott. Hasonló látogatottság a szeretetvendégségeken még csak emelkedett. Jelentős volt hogy 1956. október 6-tól Keken András bekapcsolódott ebbe a munkánkba és 18 éven keresztül együtt dolgozhattunk. Ez a közös munka jelentős hallgatóságot vonzott és vasárnapi istentiszteleteinken is hirdetett alkalom volt, ami sokakat távolról is, más budapesti gyülekezetekből is hozott el résztvevőként (18 bekötött könyvben a teljes anyag megtalálható). 

Diakóniai munkánk

Látogatásból, beteglátogatásból és segélyezésből állott. A látogatás minden lelkészre érvényes volt, el nem hárítható kötelességként, a beteglátogatásra önkéntesen néhány hívünk vállalkozott, aki feladata az is volt, hogy jelentsék, ha valaki betegágyon, otthon vagy kórházban úrvacsorát kért, ezek között néhány egykori diakonissza is volt. A lelkész lehetőség szerint azonnal ment. Tudni kell, hogy abban az időben csak szerdán, pénteken és vasárnap délután volt szabad lelkésznek látogatni, de a legtöbb budapesti kórházban máskor is, akár éjjel is beengedtek, különösen, ha haldoklóról volt szó. Ritka esetben tagadták meg a lelkész belépését, hivatkozva a pillanatnyi úzusra. 

Segélymunkánk 

Rendszeres volt, megfelelő lista alapján. A létszám 1956 után emelkedett, több otthonunkat bombatalálat ért és így ágyneművel, élelmiszer-segéllyel is próbáltunk segíteni. Később alapelvünk lett, hogy nem alamizsnát adunk, hanem lakbért vagy havi állandó nagyobb méretű nyugdíj kiegészítést nyújtunk. Véleményünk az volt, hogy a gyülekezetben szolgálók fizetése és a segélyre szánt összegünk évi vetítésben azonos összegű legyen. Ez több éven keresztül eredményesnek mondható szisztémává lett, és pénztárkönyveinkből kimutatható… 

A gyülekezet központosítása 

Az egyes munkaágak résztvevői vasárnapi istentiszteleteinken találkozhattak. A központosítás az istentiszteletek látogatásának számában emelkedést jelentett. A különböző korú és érdeklődésű híveink a templomban együtt voltak, évenként két alkalommal az egyes kisebb közösségek együtt vehettek úrvacsorát (presbitérium, Lutheránia, ifjúság, keddi bibliaórások, munkatársak). Ez Nagycsütörtökre és Óév estére esett. Többször akadt azonban az ifjúság között tapasztalható jelenség, hogy voltak minden alkalommal szerdán, de vasárnap nem látogatták a templomot. Bevezettük, hogy az ifjúság egy bizonyos helyen, az első emeleti karzaton üljön, és így egymást hívogatva is sok barátság szövődött, sőt sok szerelem házassággá nemesült. 

A Deák-tér többek által irigyelt és megkritizált gyülekezetté lett. Egyik professzorunk például így fejezte ki ezt: „könnyű nektek, mert kirakat gyülekezet vagytok, ahová külföldieket is szívesen látnak hallgatóként, énekkarként, igehirdetőként”. Válaszom ez volt: „nemcsak a kirakatban található gazdag anyag, hanem belül az ’üzletben’ is”. Később ez a professzorunk is presbiterünkké lett és elfogadta véleményemet. 

Különös tekintettel kell szólnom Trajtler Gábor orgonista-lelkész orgonaépítő munkájáról, hiszen ritkaság az, hogy valaki, aki Zeneművészeti Főiskolát végzett, orgonaépítő szakértő is és minket egy külsőleg és funkciójában kiváló orgonával ajándékozott meg. Maga tervezte az orgonát és végezte az építők ellenőrzését. Eközben olyan megbecsülést vívott ki evangélikus egyházunkban, más egyházakban és a társadalomban, hogy mindenütt felfigyeltek rá, kitüntetésekkel ajándékozták meg (Jegyzet 13.). 

Megemlítendők a felügyelők és a presbitérium vezetői mint akik egyetértésben velem valóban vezetői voltak Deák téri Gyülekezetünknek. Plechschmitt Jenő közös fasori felügyelőnk után Dr. Mesterházy László (papgyerek), Dr. Lőrinczi Ervin, egykori Broschko német lelkész vője (Landgraf), Szentiványi Ödön, Szirmai Tibor, Dr. Frenkl Róbert, Dr. Sólyom Jenő.

Neves gazdasági szakemberek, teológiai és világi professzorok, Dr. Fabiny Tibor, Dr. Andorka Rudolf, gazdasági szakértők, építési minisztériumi tisztviselők (Dr. Takács Dániel és testvére Zoltán, Gryllus Vilmos belső építész), neves muzsikusok (Fasang Árpád, Szokolay Sándor), mozgáskorlátozottak vezetője (Dr. Gadó György), hogy csak néhány nevet említsek. Pénztárosaink a már említetteken kívül Dinda Géza mérnök, több nyelven beszélő tanár, ügyvédek: Dr. Vecsey Aladár, Dr. Herényi István álltak az élen. Kifogynék a szóból, ha valamennyi nevet említeném, talán csak Mesterházy Gyula egykori magas rangú katonatiszt az én időmben kezdte újra életét a háború után műszaki rajzolóként, majd tervező mérnöki beosztásban. Havi rendszeresen tartott presbiteri üléseinken spirituális ügyeinkről is szó volt, nem csupán gazdasági kérdésekről.

Ökumenikus kapcsolatokról mint a Deák teret érdeklő, érintő és hatást gyakorló jelenségről külön is szólnom kell. Ebben a vonatkozásban nemcsak a belvárosi ökumené pulzáló életére figyelek, hanem a külföldi ökumenikus kapcsolatokra is. (Jegyzet 14.). 

Belföldön érsekek, püspökök, teológiai professzorok, kanonokok, szerzetesek, plébánosok szolgáltak nálunk. Néhány név: Paskai László érsek, Seregély Istvám érsek, Ladocsi Gáspár tábori püspök, teológiai professzorok közül: Kránitz Mihály teológiai tanár, Bárdos Ferenc és Vági László kanonokok, Békés Gellért szerzetes, Szennay András főapát, Várszegi Asztrik főapát és több plébános hirdette az igét vagy tartott előadást. Megjelentek nálunk az ortodoxok és a Rózsák tere-i görög katolikus paróchusokkal és segédlelkészekkel jó kapcsolatban álltunk, noha ők már területünkön kívül estek. 

Nehéz felsorolni a külföldi vendégeink névsorát. Néhányat mégis megemlítek: Fuglsang Damgaard dán prímás, Kibira tanzániai LVSz elnök, Staalset először mint a norvég bibliatársaság titkáta, másodszor mint a LVSz főtitkára, Boegner református egyházelnök Franciaországból, Lund-Quist LVSz főtitkár többfajta minőségben, Dr. Fry az ALC elnöke, az LVSz és EVT elnöke, Dr. Hans Lilje hannoveri püspök, majd LVSz elnök, Dr. Dietzfelbinger bajor evangélikus püspök, Niemöller elnök, Hanselmann bajor püspök. Svéd érsekek: Ruben Josefson, Olof Sundby, Bertil Werkström, Henrik Svenungson külügyi titkárként majd stockholmi püspökként, Martin Lind linköpingi püspök több ízben a déli kerületi püspökségi csere keretében, JohnVikström finn érsek (aki svédül prédikált, anyanyelvén), a Párizs- Mont- pelier Evangélikus Egyház elnöke és a strasbourgi Elzász Lotharingiai Államegyház elnöke André Appel, egykori főtitkár, Ting kinai püspök és delegációja, May osztrák püspök és két szuperintendens, etióp delegáció Tasfay lelkész vezetésével, Dr. Payne libériai püspök stb., srtb. Tudnunk kell, hogy az AEH-ban nem értették ugyan, hogyan lehet ilyen nagy külföldi, többféle felekezetű reprezentánst fogadni, de püspökünknek is megbecsült szerepet jelentett a Deák tér kivételes külföldi vendéglátása. Dezséry, Ordass, Káldy, Harmati mind ugyanígy értékelték ezt. A közegyháznak nem került a vendéglátás kiadásba, mert házigazdaként ebédet-vacsorát, kínálást a paróchus (HK) család végezte. Gyakorlatban a feleségem. 

Noha tudtunk nemet mondani saját véleményünk kifejezéseként, több vonatkozásban is (hangversenyek, templomtatarozás, presbitériumunk összetétele), önálló hangunkat többször tisztelettel fogadták püspökeink. Ez mind Dezséryre, Ordassra, Káldyra, Harmatira érvényes. Biztosak voltak ugyanis abban, hogy a Deák tértől nem kell félteni a külföldieket, sőt egy bizonyos értelemben belföldön és külföldön egyaránt a Magyarországi Evangélikus Egyházat a Deák tér miatt ismerték és szerették… 

Hogyan maradtam itt többszöri püspökváltás, csere után, ez sokak fejében kérdőjeleket jelentett. Voltak ugyan kísérletek elhelyezésemre (ellentétes vélemény esetén Káldy püspök úr Battonyára való áthelyezéssel fenyegetett, Grünvalszky Károly főtitkár nem biztosított védelmet Ting kínai püspök és református kísérője feljelentése után azzal, hogy magánemberként szolgáltam, illetve a Magyar Ökumenikus Tanács megbízásaként. Vető püspök úr Grnák Károllyal együtt állandóan fenyegetésképpen emlegette ifjúsági munkámat, kirándulásainkat, táborozásainkat (Gyenesdiás, Gézaháza, Nagybörzsöny stb.). Máskor a római katolikus egy nyitott egyházközségével (Csaba u. 5.) bibliaórák közös tartása volt a feljelentés oka. Máskor a Római Katolikus Egyház és LVSz közötti 11 éves szolgálatom Vatikán és Magyarország diplomáciai munkaként feltüntetett Vatikán-LVSz párbeszéd néven jutott a közvélemény elé, minden tiltakozásom ellenére. 

Deák téri szolgálatom összegzésére ez a válaszom: a Gondviselés tartó ereje mellett szekuláris oldalról, de nem függetlenül az előbbitől két nyelvi tényezőt tudok megemlíteni. Amerikából hazajövet 1949-től angol nyelvű szolgálatomat vették igénybe, mivel nem volt beszélő, tolmácsoló evangélikus lelkészünk (Jegyzet 15.), másodszor 1969 után már nem volt csak nagyon idős skandinávul tudó lelkésztársunk. Bizonyos szerepet játszhatott a baptista központi gyülekezetben végzett többrendbeli tolmács-szolgálatom is (Nap u.3.). Abban az időben a baptista prédikátorok még nem tudtak angolul tolmácsolni. Talán az is jelentett valamit, hogy a Svéd Követség úgy tartott számon, mint a svéd-magyar kapcsolatok egyik résztvevőjét, rendszeresen meghívtak a követség fogadásaira, számon tartottak istentiszteleti szolgálatra (Ádvent l. vasárnap), majd ehhez már nyugdíjazásom után történt, a Déli Kerület és Linköpingi Egyházkerület csereprogramjának megszervezése miatt. Hadd álljon itt egy magyarra fordított svéd köszöntés, ami a 2000-es kiadású új fordítású svéd Biblia átadásakor hangzott el, majd írásban is formát kapott: „Jeremiás 29,11: Hálát adok Istennek az Ön hídépítéséért, Hafenscher dr. úr, aki országaink, Magyarország és Svédország, valamint egyházaink között hídépítőnek találtatott, és mint aki bizonyára folytatója lesz közeli és távol jövőben és az örökkévalóságban.” Aláírás: Kristina F. Holmeberg. Ugyancsak jelentős szolgálatnak tekintem, hogy norvég és dán egyházi küldöttségeket, laikusokat és lelkészeket rendszeresen tájékoztattam szórvány egyházunk helyzetéről és a gettó közelségében mindig meglátogattuk a Zsinagógát, a Múzeumot és kóser éttermeket. Említésre méltó, hogy a Zsidó Múzeum igazgatónője az ostrom idején a Jó Pásztor Szolgálat, majd a Gaudiopolisz megmentettje volt. Ezt a Múzeum bemutatása után mindig megemlítette csoportomnak és ez mindennél nagyobb hatást keltett és a fényképfelvételek özönébe került. Erről norvég újság is tájékoztatott (Jegyzet 16.). Idetartozik kétszeri jeruzsálemi látogatásom mint norvég ösztöndíjas és mint egy ökumenikus delegáció résztvevője. Összesen egy hónapot és 10 napot töltöttem a Szentföldön. Közben a Caspari Centerben fél napot dolgoztam, a nap további része szabad programként telt el. Lemásoltam az úgynevezett Grey Book angol nyelvű szövegét, ami itthon csupán a Zsidó Főiskolán, ill. ma az Egyetemen ismerős. A tartalma az úgynevezett Soáról szólt, a kelet-európai övezetről. 

Sohasem gondoltam volna, hogy a középiskolában nehezen tanult nyelvek után (görög, latin, német) és a Teológián kétévi angol tanulás után ennyi hasznát veszem, sőt életemet és állásomat is megmenti a nyelvek ismerete. Volt ugyan, amikor csődbe kerültem egy-egy új nyelvvel (eszpereantó és kiszuahéli), de nemcsak saját magamat, hanem gyülekezeti szolgálatomat is segítette a nyelvismeret. Amerikában hatszor jártam, majd Skandináviában és Finnországban, de voltam Németországban VLKD évi közgyűlésén küldöttként vagy nemzetközi Bonhoeffer konferencián Nyugat Berlinben és Lengyelországban az EVT kelet-európai kongresszusán (Gawra) és itt, ezeken a helyeken németül kellett szólnom. Hollandiában, Frieslandban (Plattdeutsch) is ez segített. Rómában latin nyelvű tolmácsolásban hallgattam a franciául beszélő domonkos tudóst, Monseigneur Moeller-t, Izraelben a norvég-dán csoportba osztottak be, amikor a Beer Seba-i Egyetemen tettünk háromnapos látogatást vagy hollandul európai útleírást fordítottam, aminek már sajtóvisszhangja is támadt. Végül megemlítem, hogy svéd högmessa-t tartottam skandinávoknak először a Deák, téren, majd sorozatban a Budavárban Ádvent első vasárnapján. Yüvesküle-ben Vajta Vilmossal tartottunk együtt angol nyelvű előadást, ő az északi egyházakat ismertette, én a kelet-európai egyházakat. Szünetekben magyarul beszéltünk, s ezt a jelenlevők közül csak a finnek méltatták, a többiek „titkos nyelven” beszélés emlegettek, ami az amerikai magyar Nobel-díjasokra is érvényes volt. Mindez nem maradt gyülekezetünktől függetlenné. 

Végül hadd álljon még itt két bibliai idézet, az 1. Kor. 4, 1-14 és az evangélikus etika alapja, a hatásos kegyelem klasszikus textusa: Róma 12. Néhány mondatot idézek a két igeszakaszból. 

1.     Úgy tekintsen minket minden ember mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak sáfárait… A sáfároktól azt követelik, hogy mindegyikük hűségesnek bizonyuljon… Én a legkevésbé sem törődöm azzal, hogy ti hogyan ítélkeztek felettem, vagy más emberek hogyan ítélkeznek egy napon… Sőt magam sem ítélkezem önmagam felett… mert aki felettem ítélkezik, az Úr az… Úgy gondolom, Isten minket apostolokat utolsókul állított, mint akiket halálra szánnak… Látványosságává lettünk a világnak mi erőtelenek, ti erősek, megbecsültek, mi pedig megvetettek..

2.     Az Isten irgalmára kérlek titeket, hogy okos istentiszteletként áldozatul adjátok oda testeteket. Ítéljétek meg, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, mi neki tetsző és tökéletes. A kegyelem szerint különböző ajándékai vannak, eszerint szolgálunk is a hit szabálya szerint. Végül a képmutatás nélküli szeretet részletezése fejezi be Róma 12, 9-21-ig terjedő szakasz, évi igénkkel: Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a Jóval. 

Ezzel igyekeztem hozzájárulni a Deák téri 200 éves gyülekezet története egy szakaszához, hitem szerint valami megvalósult a svéd lelkésznő Jeremiás próféta idézetéből (Jer 29, 10-11). 

D. Dr. Hafenscher Károly

ny. ev. lelkész, a MEE ökumenikus tanácsadója 

Számozott jegyzetek

1.     Figyelembe veendő az ún. fúzióelmélet Ady nyomán, Teller Ede Nobel-díjas gondolata. Az ellentétek találkozásából nem a kioltás, hanem a felszabadult energiák jelentik a lényeget (atomelmélet szociológiai vonatkozása).

2.     TFB Mirák Katalin és HK levelezése négy dossziéban 2005-től 2010-ig. Rendelkezésre áll.

3.     A Háló c. kiadvány 229 kk oldalak: Ittzés Ádám kecskeméti presbiter, világszervezeteinkben elfoglalt szerepünkről, félreérthető, dezavuáló, egész egyházunk számára megtévesztő, érthetetlen, kommentár nélküli írása. Válaszoltam erre. Sajtóetika szerint legalább a volt külügyi titkárokat mint szakértőket kérdezhette volna meg: Dr. Szentpétery, dr. Reuss, dr. Harmati. Esetleg Csepregi András minisztériumi titkár vagy a mai Külügyi Osztályt vezető dr. Tarr Klára is szóba jöhetett volna. Mai szemmel a 2010-es államtitkárt is véleményeztetni lehetne. Ebben a formában azt jelenti Ittzés Ádám írása, hogy igenli a Háló előző kormányhoz igazodó felfogását mindenben.

4.     A Jeremiás idézet nem aranymondás. Kiegészítve Jeremiás 30 és 31. fejezetével, ami Karner professzor szerint Jézus jaj-mondásainak alapja lehetett és Túróczy Zoltán püspök elmondott és könyvben megjelent híres sorozata: „én a prófétákra támadok”. Ez az irat ébredési körökben mindenütt ismerős, egyháztörténeti emlék. Gyenesdiási, fóti, barátújfalui körökben gyakran visszhangra talált. Hivatkoztak rá. A református Bereczky sokat idézett szakasza 1945 után.

5.     Beiktatási igehirdetésem (1956. december 30.) megjelent a Lelkipásztor 1957-es évfolyamában. Nemcsak Ordass és Keken tetszésével találkozott, hanem Veöreös Imre LP szerkesztő egy bekezdés kihagyásával, amit veszélyesnek tartott, példaként közölte a beiktatási igehirdetésekhez.

6.     A héber szöveg szerint is a mondat értelme nem kijelentő, hanem kérdő! A hivatalos zsidó fordítás Raj Tamás új kiadásában (1886-os kiadás reprintje, 1994-ben jelent meg.). Az első mondat tehát kérdőjeles és egyértelműen a válasz „nem”, ti. „nem a hegyek felől, hanem az Örökkévalótól jön a segítségem.”

7.     A két ill. három református testvérgyülekezettel együtt sírtunk és együtt nevettünk. Mindhárom gyülekezetben szószék- és úrvacsora közösség természetes volt. Ezekben a gyülekezetekben rendszeresen szolgáltam én is igehirdető vagy előadó minőségben. A Gyulai Pál utcai gyülekezet olyan vonzó volt, hogy egyik presbiterünk abba épült be. Hangszalagról levett Farkas József igehirdetéseket másoltak és terjesztettek nálunk is. Ugyanúgy, mint Cseri Kálmán pasaréti lelkész prédikációit nálunk is osztogatták gépelt példányokban.

8.     Kikről van szó név szerint?: Zay László segédlelkészről, Süle Károly hitoktató lelkészről, dr. H. Gaudy Lászlóról, volt hitoktatási igazgatóról, Grűnvalszky Károly VIII. kerületi lelkészről, Gyimesi Károly nyugdíjasról, aki a püspöki hivatalban dolgozott. Néha előfordult dr. Halász Kálmán, egykor római katolikus lelkész, aki élete utolsó napján rekatolizált. Valamennyi szolgatársról elmondhatjuk, hogy a Deák téri Gyülekezet egyiket sem fogadta be!

9.     Az elhanyagoltság a leginkább alkalmas szó, amit értelmező jelzőnek használhatok. Benne foglalandó az árvaság, a szétszóratás, a pásztor nélküli nyáj siralmas állapota… Az egyetlen kivétel a Lutheránia folyamatos szolgálata volt.

10. A német és szlovák (szláv) anyakönyveket részben másolatban, részben eredetiben továbbítottuk. Bizonyos anyagok a mi anyakönyveinkben is megtalálhatók. A konfirmandus anyakönyv nem okmányszerű.

11. Az udvar alatti ősi pesti vízvezetékhez tartozó szakaszt felfedezték vízügyi szakemberek. Majd patkányirtás után köztisztasági szakértők igazolásával jelentették, és kapunkban kifüggesztették a táblát: patkánymentes ház. Innen ered a kifejezés, amit gyakran rosszindulatúan használtak kívülállók, hogy a parókia egy része is „patkányfészek”. A háború miatt fel nem állított Luther szobor maradványa udvarunkra került Lux művész által formált Kuti püspök úr arcát ábrázoló műről részletesen az ETA Könyvtárában olvashatunk, amikor a szobrot restaurálták és a Teológia kertjében elhelyezték.

12.  A társbérletről nem kívánok részletekbe bocsátkozni. Kemény Lajosnéval jó barátságban voltunk. Az ő ajándéka, a Luther-szobor tudtommal egyetlen makettje, amit nekem ajándékozott. Sajnos élete végén szenvedélybeteg lett, én temettem, néhány volt fasori egyháztag jelenlétében. Ő házassága előtt a római katolikus felekezetből tért be. Egyik szeretett fiúk a háborúban hősi halált halt, a másik fiúk emigrált Ausztráliába.

13.  A pénztár jelenléte sokszor zavaró körülmény volt, a „Kirchenkasse”, nehezen illeszkedett be az új Deák téri szituációba.

14.  Kufsteinről bővebben az egyik volt Deák téri tanárnő (Dr. Martos Józsefné Sztókay Piroska), az iskola volt tanárnője könyvet írt: Kufsteini emléktáblánk. Az 1952. június havában megszüntetett Budapesti Deák téri Evangélikus Leánygimnázium 1937. július 10-én Kufstein várában elhelyezett márvány emléktáblájának története. Kiadta: Fébé, 2002, Piliscsaba. Felelős kiadó: Dr. Gadó Pál. Támogatta az Evangélikus Leánygimnázium Alapítványa. A szerző szeretettel ajánlotta, dedikálta a könyvet nekem: „A visszaemlékezésben nyújtott segítségért, megköszönve hittestvéri szeretettel. 2003. márciusa A tábla fa másolatát ugyanis sekrestyénkben helyeztük el. Megtalálható nálam is. Hálásan említik a mentésben való segítséget.

15.  Az Élő Víz Könyvtár illegális jellegű, be nem jelentett könyvtára volt egyházunknak értékes anyagával, Dezséry László és Csepregi Béla kérésére. Később visszaszolgáltattuk az Országos Központba.

16.  Az AEH sofőrjének lakásügye sok pletykára adott okot. Alapjában pénzhiány szülte a megoldást: beázás veszély, elektromos zárlat, fűtés berendezések, kötelező gázfűtés bevezetése stb. indokolták a megegyezést, valamint a templomtető tarthatatlan állapota, aminek javítási költségét a Főváros vállalta.

17.  A vétójog említése számomra először érthetetlen volt, később a gyakorlat megértette velem, hogy egy bizonyos írásban nem foglalt megegyezés kifejezése ez.

18.  A METROBER felelőssége vitathatatlan volt, ezért döntöttünk peres eljárás megkezdésére a presbitérium javaslatára.

19.  A lassú növekedésről és újjáéledésről tudnunk kell, hogy ez nem ment egyik napról a másikra. „A gonosz mostoha által elaltatott gyülekezeti éle felébredt csipkerózsika álmából” – egy presbiterünk szavai szerint.

20.  Munkatársakkal kapcsolatban újdonság lehet olvasók számára Dezséry püspök intézkedése Dóka Zoltán áthelyezése dolgában. Az akkori úzus szerint Dezséryhez tartozott a belső ügyek intézése, a külügyeket Vető Lajos irányította. Bővebben a Tükörképek c. (Budapest, 1998, magánkiadás, 60 éves szolgálat, szerkesztette: Tóth-Szöllős Mihály) kiadványban szólalnak meg volt munkatársaim, tanítványaim, barátaim, püspökeink. Nevezetesen: Gémes István, Harmati Béla, Madocsai Miklós, Pintér Károly, Sárkány Tiborné, Reuss András, Sólyom Jenő, Pátkai Róbert, D. Szebik Imre, Szirmai Zoltánné. A reformátusok közül dr. Szűcs Ferenc, dr. Tóth Károly, római katolikusok közül dr. Várszegi Asztrik, dr. Korzenszky Richárd, dr. Nemeshegyi Péter; atyai jó barátom id. Benczúr László és fia, dr. Tarr Klára külügyi osztályvezető dr. Fabiny Tamás, Gryllus Vilmos, Lengyel Anna, Lukács László, lelkészek közül Franko Mátyás, Győri János Sámuel, dr. Bácskai Károly, Nagy László…

21.  Egy csoportba vettem készülésünket, gyermek- és ifjúsági munkánkat, lelkészi eskü szövegeit, bibliaórákat, diakóniai szolgálat és segélymunkám részletezését. Külön szívügyem volt az érett ifjúsággal való foglalkozás, ami azt jelentette, hogy az értelmiségi réteget fel kellett készítenem a közvetlen és távolabbi jövőre. Nyugdíjba vonulásom után az Értelmiségi Műhely színhelye a Deák téri iskola díszterme lett, ahol esetenként 80-120 ember foglalt helyet, katolikusok, reformátusok és kívülálló érdeklődők. Ugyanezt a célt szolgálta a Lelkipásztor szerkesztése, majd a CREDO szerkesztésének kézbevétele, kitűnő munkatársi gárdával. Sajnálatos módon, amikor átadtam a vezetést dr. Reuss András professzornak, az Értelmiségi Műhely színhelyét visszahelyezték a Deák téri Gyülekezeti Terembe, és munkaerő hiányában ez a szolgálat megszűnt, és Budapesten megmaradt a Budahegyvidéki Gyülekezet gondozásában egy értelmiségi alkalom, amely erősen politikai jellegű volt Takács József vezetésével.

22.  Az istentisztelet és benne az igehirdetés központi volta homiletikai disszertációm alapkérdése volt, egyben gyülekezeti és közegyházi szolgálatom centruma.

23.  Gyakran kaptunk kritikát és próbáltunk válaszolni is erre. Lelkésztársaktól, nemcsak Budapestről hallottunk ilyet, vád hangzott, hogy minden fontos esemény, úgy látszik, csak a fővárosban zajlik és sajtónkban prioritást élvez Budapest mind az Evangélikus Életben, mind az Evangélikus Naptárban. A budapesti vezetők és püspökök naplójának is tekinthetők sajtótermékeink. Szólt a kritika, nem is egészen jogtalanul.

24.  Trajtler Gábor orgonatervezése, építése és ellenőrzése részleteit lásd a mellékelt dolgozatában Trajtler Gábor írása szerint.

25.  Presbitériumunk névsora nem teljes, rendszeresen szabályszerűen voltak ciklusok végén új választások is.

26.  Ökumenikus kapcsolataink bel- és külföldön lásd Harmati Béla kiegészítő jegyzetét. Az 1984-es LVSZ Világgyűlés páratlan lehetőséget nyújtott a Deák térnek is. Ez az alkalom sem 1984 előtt, sem 1984 után nem képzelhető el. Politikailag csak az 1975-ös helsinki-i európai értekezlet után vált lehetővé, miután az ún.„harmadik kosár” aláírása is megtörtént.

27.  Teológiai és szekuláris magyarázatom a különböző olvasók számára segíthet. A két oldal, a Gondviselés és a nyelvek említése nem egyenrangú, de két oldalról megvilágított vallomásom.