Egyházunk története – A Magyarországi Evangélikus Egyház törvényhozó zsinatának megnyitása 1991. 06. 08-án

Máté 9, 1-8:

„Jézus hajóra szállva átkelt és elment a maga városába. És íme vittek hozzá egy bénát, aki ágyban feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: ’Bízzál fiam, megbocsáttattak bűneid’. Ekkor néhány írástudó így szölt magában: ’Ez Istent káromolja’ Jézus pedig, mivel ismerte gondolataikat, ezt mondta: ’Miért gondoltok gonoszt szívetekben? Ugyan mi könnyebb, ezt mondani, megbocsáttattak bűneid, vagy ezt mondani, kelj fel és járj. Hogy pedig megtudjátok, hogy van hatalma az Emberfiának megbocsátani a bűnöket a földön  – Kelj fel – így szólt ekkor a bénához  – vedd az ágyadat és menj haza! Az pedig felkelt és hazament. Amikor a sokaság ezt meglátta, félelem fogta el őket és dicsőítették az Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.” 

Testvéreim!

Törvényhozó zsinatunk megnyitására jöttünk. Huszonöt év után ma valami újat szeretnénk kezdeni egyházunk életében. A régi egyházi kereteket, törvényeket nem toldozni-foldozni akarjuk, hanem gyökeres megújulásra szántuk el magunkat. 

Hol is kezdjük a rengeteg feladat megoldását?  Száz és száz téma van előttünk az egyháztagság mai meghatározásától kezdve új egyházi iskoláink rendjének szabályozásáig. Állam és egyház viszonya, különös tekintettel az államosított egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvénytervezetre, ugyanúgy a napirendünkre került, mint az ifjúsági szervezetek, a gyülekezeti és országos egyesületek vagy a női lelkészek kérdése. Menekültügy és az időskorűak vagy a szenvedélybetegek gondozása, teológiai és hitoktatói képzés, a lelkésuzi, esperesi, püspöki és presbiteri, felügyelői szolgálat mind előkerül majd a zsinaton. Száz és száz téma – vajon hol is kezdjük? 

Az evangéliumi elbeszélésből a Jézus elé került béna helyzete illik reánk. Egyházunk, régi streuktúráink megbénultak az elműlt kerek negyven év alatt. Intézményeinket, egyesületeinket, iskoláinkat elvették. Az egyházi aktivitást jobbára a templomfalak közé szorították és kijelölt keskeny ösvényeken kellett körüludvarolni a hol sötétebb, hol pedig világosabb vörösbe forduló hatalmat. A vulgármaterialista koponyazsugorító időket ugyan fölváltotta az állam kultuszt-igénylő politikája, most azonban, amikor szabadon léphetnénk, érezzük gúzsbakötött kezünk-lábunk zsibbadását. Botladozunk és beletévedünk a régi kerékvágásokba. 

Az evangéliumi képben maradva azonban nem voltunk és nem vagyunk reménytelen helyzetben. Hiszen Jézus az, aki odalép hozzánk. Voltak és vannak, akik odavisznek a Mesterhez. Mulasztanánk, ha most nem adnánk hálát azokért, akik a múlt nehézségei és üldözései, megpróbáltatások és hátrányos megkülönböztetések között is megálltak hűségesen és prédikálták az evangéliumot, tanítottak és látogattak, vígasztaltak és bátorítottak. 

Coram Deo  –  Isten színe előtt vagyunk, Jézus szavára figyelünk, aki nem azzal kezdi, hogy „Kelj fel, vedd az ágyadat és menj haza!”, hanem így szólít meg:  „Bízzál fiam, megbocsáttattak bűneid!” Hol is kezdjük tehát a múlttal? Mit is kell először tennünk a zsinaton?  Melyik az első kérdés az egyházban? 

„Bízzál fiam, megbocsáttattak a bűneid!” – a személyes hang passzív fogalmazása mögött a kegyelmes Isten húzódik. Nem statáriális bíróság, bosszú és vérbosszú, elmarasztalás, a hibák és mulasztások felhánytorgatása, védőbeszédek, önmentés és magyarázgatás, hanem bűnbocsánat.

Hangsúlyáthelyezés a külső körülményekről arra, ami az egyház propriuma, sajátos mondanivalója, amitől egyház az egyház. Isten színe előtt a „mysterium tremendum”,  a félelmetes titok éppen az, hogy az ember érzi bűnösségét, távolságát az Istentől. 

Ha pedig a jézusi evangélium személyes hangja számunkra bocsánatot kínál, hogyne kötelezne ez arra, hogy mi is megbocsássunk. Ahogyan a Miatyánk kérésében is imádkozzuk: „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. 

„Bízzál fiam”....  – ez a személyes hang kizár mindenféle kollektív felelősségre vonást és kollektív megbocsátást. Kiki maga tudja és Isten is tudja, mit kell személyesen elszámolni a műlt terheiből.  Zsinatunkat bűnvallással, gyónással kezdjük, de nem a másikra mutogatva vagy kikerülve a dolgot, hogy „..voltak egyesek, akik...”, „...vannak egyesek, vannak ma is sokan, akik”... A péddázatbeli imádság itt a helyénvaló: „Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!” 

Megdöbbentő az evangéliumi elbeszélésben, hogyan értik félre Jézus szavát és magatartását az írástudók: „Ez Istent káromolja!”  Ők nem ismerték föl Jézus küldetését és hatalmát és bár bizonyára tudtak az isteni bocsánatról, azt feltételekhez kötötték. Ahol azonban megjelenik a Szabadító, ott lehullanak a bilincsek, mert hatalma van és ennek a megújító hatalomnak az ígéretében élünk: „Kelj fel...!” És indulj! Bénaságból győgyulj, mozdulatlanságból lépj tovább, te Magyarországi Evangélikus Egyház! Lehet újat kezdenünk, mert Jézus látja azok hitét, akik a bénát hozzá viszik és bocsánatot hirdet. 

Törvényhozó zsinat megnyitására jöttünk, huszonöt év után. Az elmúlt kerek negyven esztendőt túléltük és most valami újat szeretnénk kezdeni egyházunk életében. Toldozás-foldozás helyett kezdhetünk újat! „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid!” A kegyelmes Isten Jézusban küldte el hozzánk bűnbocsánatát. Nem a magabiztos hívő vagy egyház a példa, hanem a „Krisztusban-biztos” hívő és egyház. Azzal a biztatással indulhatunk a törvényalkotás, a struktúra-teremtés útjának, hogy Urunk velünk van és bocsánata kötelez. Ha tökéletes törvénykönyvet, tökéletes egyházi struktúrát nem is tudunk alkotni, a jelenleginél kevésbé rosszat, valamivel jobbat bizonyára tudunk. 

Bizonyos vagyok abban, hogy a mai magyar társadalomban szükség van múltra és jelenre tekintve a bocsánatra, a bűnvallásból és Isten színe előtt való bűnfelismerésből elinduló megújulásra. Adja Isten, hogy egyházunk járni tudja Jézus Krisztus útját és zsinati törvényalkotásunkkal erre az útra induljunk.   Ámen.

*****

Zsinati megnyitó istentisztelet, úrvacsorai liturgia, dr. Harmati Béla püspök szavai a bűnvalló imádság előtt: 

Isten színe előtt ma folytathatjuk azt a bűnvallást, ami elhangzott 1956. december 13-án Budapesten tartott országos lelkészértekezleten (Scholz László, lásd: Ordass, Önéletrajzi Írások (folytatás), EPMSZ Bern, 1987. 929. lp.)

Akinek van megbánni valója, menjen oda a társához vagy a püspökéhez, vagy álljon a lelkészi közösség elé és könnyítsen a lelkén. Visszatekintve az elmúlt 30-40 évre, ilyesféle vallomásoknak kell elhangozniuk: „Besúgó voltam, följelentettem lelkésztársaimat, befeketítettem őket: bánom.” „Pozíciót, hatalmat szereztem,  kihasználva a konjunktúrát: bánom” „Fiatalon egy-két év alatt karriert futottam, mert csak a vonalba kellett beállnom, de a feladatokkal megbirkózni tehetségemen felül való volt: nem tenném többé.”  „Jól éltem, anyagi előnyökre tettem szert ügyes helyezkedésemmel: bánom.” „Cikkeket írtam, amik látom, nem állhatnak meg az ige mérlegén: visszavonom őket, bánom, hogy a nevem örökre alattuk áll.” „Teológiailag támogattam olyan cselekedeteket, amik nem Isten igéjéből születtek, s ezzel azt a látszatot keltettem, mintha Isten akarata volna: bánom.” „Nem mondtam igazat és tudtam, hogy nem mondok igazat, de nem mertem máskép szólni: bánom.” „Többször is megforgattam a köpönyegemet, ahogyan az érdek újra meg újra kívánta: felettébb bánom.” „Még jó időben leszakadtam a tévúton járóktól, de ennyi és ennyi évig én is toltam a szekeret: bánom.”
Vallom előtted, szent és igaz Isten…