Ameddig a takaród ér…

Ameddig a takaród ér…

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea, rajz: Lente István
Három gyerekkel elég komoly gondjaink lettek a takarókkal. A lányaink ugyanis rászoktak, hogy éjszaka „anya, félek!” szöveggel átzarándokolnak a mi ágyunkba. Nos, bár ez a természetes születésszabályozás tökéletes módszere volt, járt némi kényelmetlenséggel. Fekhelyünk ugyanis nem növekedett együtt a kicsinyekkel. Így egyre többször fordult elő, hogy ötünk alatt már siralmasan nyöszörögtek a rugók, a széleken le-legurult valamelyikünk, a takarókon meg valahogy nem tudtunk jól megosztozni az alvó csemetékkel.

Ilyenkor a férjem többször átvonult a gyerekszobába, és az egyik ágyban az ovis takaró alatt próbált menedéket találni éjszakára. Az ő százkilencven centijével bizony nem volt ez valami kellemes. Úgyhogy összedugtuk a fejünket, hogy cselhez folyamodjunk.

– A szavak hatalma – magyarázta a férjem. – Az Úr is a puszta szavával hívta elő a teremtményeket, és azok meglettek. És lőn világosság!

Na, ettől a teológiai igazságtól jutottunk el odáig, hogy nagylányavatót fogunk tartani. Egy nyolc-, egy hat- és egy majdnem négyéves már benne van a korban. Simán lehetnek nagylányok. Az különben is menő dolog.

Le is ültettük őket egy este a nagy bejelentéssel. Új korszak következik: mától maguk díszíthetik a szobájukat. Lesz mindenkinek olvasólámpa az ágya mellett, valamint saját polcai a szekrényben. És természetesen senki nem vándorol át a mi ágyunkba éjszaka, mert az nagyon cikis és kislányos dolog.

A bejelentést pillanatnyi csend követte, aztán kitört az ováció.

– Éljen! Nagyok lettünk! Ez az!

– Férjhez is mehetek? – kérdezte a legkisebb, de a többiek vigyorgásából megértette, hogy ez még azért nem aktuális.

És lőn este, és lőn éjszaka az első nap. És senki nem zavarta meg az alvásunkat, csak én néztem meg két-három óránként, hogy „juj, csak nem lett valami bajuk ezeknek a lurkóknak ott a messzi távolban (= a másik szobában)?”.

Reggel hálát adtunk a tágas ágyunkért és az elég hosszú takarónkért, majd derűsen indultunk régi parasztház alaprajzú otthonunk konyhája felé. Azaz csak indultunk volna, az út ugyanis a lányok birodalmán keresztül vezetett. Úgy értem, eddig. Mert az az ajtó most kulcsra zárva, sőt elbarikádozva fogadott bennünket.

– Hahó! Átmehetünk? – kérdeztük gyanútlanul.

– Dehogy mehettek! – szólt a kicsi. – Még nem öltöztünk fel. Nagylányok nem mutatkoznak mások előtt hálóruhában!

(Egek, hát ezt meg kitől hallhatta?)

– De hát nekünk a konyhába kellene mennünk reggelit készíteni, tízórait csomagolni… – érveltem.

– Semmi akadálya – szólt ki kegyesen a nagy. – Ha elkészültünk, már mehettek is.

– Bár kicsit furcsa, hogy nagylányok szobáján mások átvonulnak. Ez szerintem nem szokás – tette hozzá a középső.

Leforrázva álltunk, míg le nem telt a várakozási idő. Aznap reggel kapkodva készültünk, magunkban szitkozódva sóhajtoztunk és morgolódtunk. És alig vártuk, hogy új ülést tarthassunk este a téma megoldására.

– Lányok, ez a reggeli várakozás az ajtótok előtt nem fog menni – vezette fel a férjem.

– Igen, mi is ezen gondolkodtunk – kezdte ragyogó szemmel a kicsi.

– És arra jutottunk, hogy ha már nagylányok vagyunk, lehetne külön szobánk. Ahol ti aludtatok eddig, meg ez meg a félszoba. Majd összébb húzódzkodik, akinek az jut – magyarázta a középső.

– Akkor nem is zavarnátok bennünket a reggeli szöszmötölésetekkel – tette hozzá a harmadik, néhány napja még éjjel rémüldöző gyerek.

– És mi hol aludjunk? – néztünk hol egymásra, hol meg rájuk döbbenten.

– Hát, választhattok. Vagy a spájzban, vagy a garázsban. Látszott, hogy alaposan, az utolsó részletig megvitatták már ők is a problémát. 

Lelki szemeim előtt megjelent a csöppet sem hálószobának való keskeny, sötét és fűtetlen helyiség. Aztán a másik választható szálláshelyünk, a huzatos, egér járta garázs. Ez már majdnem istálló. Jézusom!

Kezdtünk kompromisszumokat keresgélni. Jó lenne nyújtózkodni, de eddig ér a parókia, akarom mondani, a takarónk. Megbeszéltük, hogy most bizony ekkora területtel gazdálkodunk, nincs mit tenni. És a nagylányok akkor háromfelé osztották egyetlen szobájukat, ami persze számos perlekedés forrása lett. Így tanulták a másokkal való együttélést.

Végül isteni segítségnek éltük meg, amikor nyelvzseni férjem alkalmi munkákat kezdett kapni a közeli nagyvállalatok egyikénél. Az ő pluszkeresetéből pedig szép lassan – évek alatt – kezdett gyűlni a pénz egy tágasabb házra, ahol majd mindenki nyújtózkodhat egy kicsit. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 27–28. számában jelent meg 2019. június 14-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!