Mindvégig velem volt az Úr! – Gáncs­ Ala­dár­né­, Hybl Klárára emlékezünk

Mindvégig velem volt az Úr! – Gáncs­ Ala­dár­né­, Hybl Klárára emlékezünk

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Boda Zsuzsa, fotó: Gáncs Péter, Boda Zsuzsa
Még 2015-ben, az Evangélikus Élet 80. születésnapján készült egy interjú özvegy Gáncs­ Ala­dár­né­, Hybl Klárával a hűvösvölgyi lelkészotthonban. Klára néni életének 92. esztendejében 2020. április 16-án hazatért Urához. Áldott, ajándékozó életéért szűk családi körben adnak hálát 2020. május 16-án a kelenföldi evangélikus templomban, (Budapest XI. Bocskai út 10), ahol hitvese mellett várja majd a feltámadás kürtszavát az urnatemetőben. Életére ezzel az archív cikkel emlékezünk most.

– Klárika néni, Aladár bácsi kettős kötődésű ember volt: Lutherteológiájának elkötelezett híveként a tiszta evangéliumot hirdető lelkész, ugyanakkor vérbeli egyházzenész is – orgonista, zenetanár és Bach-kutató. Hogyan lett emellett az Evangélikus Életnek több évtizeden át hűséges munkatársa és szerkesztőbizottsági tagja?

– Eleinte főleg egyházzenei témájú cikkeket éstudósításokat írt. Nagy rajongója volt Bachnak, így az evangélikus zeneszerző évfordulóihoz kapcsolódva issorra jelentek meg cikkei. Később olyan hitébresztő lelki útravalókatisírt, amelyek az újság Élő víz című rovatában jelentek meg. Ezeket mindig nagy szeretettel készítette.

– 2005-ben, négy évvel halála előtt a Luther Kiadó meg is jelentetett ezekből egy válogatáskötetet. Élő víz volt a címe, akárcsak a rovatnak. Ez akkor már nem az első könyve volt…

– Az 1985-ös Bach-jubileumkor Az ötödik evangélista? címmel írt Bachról.

– Luther Márton úgy fogalmazott: „Isten a zene által is hirdeti az evangéliumot.” Akik annak idején hallották Gáncs Aladárt orgonálni, azokban megerősödhetett e gondolat igazsága. Honnan jött szenvedélyes zeneszeretete?

– Aladár lelkészcsaládba született, és már gyermekkorában megtanult orgonálni – nem is olyan rosszul. A Deák téri gyülekezet főorgonistája – 1923-tól1959-ben kekövetkezett haláláig – Zalánfy Aladár orgonaművész volt, a Zeneművészeti Főiskola tanára. Nagy dolog volt, hogy ez a művész, példakép néhányszor megengedte, hogy az akkor tizenöt éves Aladár orgonálhasson a reggeli istentiszteleten. Amikor férjem Sopronban, az evangélikus hittudományi karon lelkésznek tanult, a kedvenc tantárgya a liturgika volt. Nyíregyházára is úgy kerültünk 1951-ben, hogy megürült a Nagytemplom főorgonista-állása. Itt később minden hónap első hétfőjén félórás hangversenyeket adott. Ezekre az estékre főleg főiskolások jártak, de természetesen nem csak ők. Anynyira népszerűek lettek ezek az esték, hogy a kezdeti 15-20 fős hallgatóság létszáma a későbbiekben többszöris elérte az ezer főt; a Kelet-Magyarország című megyei napilap pedig rendszeresen hírt adott róluk. Élete végéig meghatározó volt a számára az orgona. Nemcsak a szolgálati helyeinek templomaiban játszott, hanem nagyon sok gyülekezetben adott koncertet.

– Klárika néniék hatvanegy évig éltek boldog házasságban. 1949-ben – mai szóhasználattal élve – nem volt „rizikós” egy lelkészhez menni feleségül? Mit szóltak otthon ehhez a döntéséhez?

– Én anyai ágon evangélikus vagyok, a Deák téri evangélikus gimnáziumban tanultam. Érettségi után én is Sopronba, a teológiára jelentkeztem, ahol egy évet el is végeztem…

– …pedig nem lelkészcsaládból származik.

– Nem. Édesapám, Hybl József szobrászművész volt, édesanyám pedig iparművész szakon végzett a Képzőművészeti Főiskolán. Itt is találkoztak. Barátságukból később házasság lett, majd nyolcvanhét évvel ezelőtt megszülettem én. Édesanyám sajnos meghalt a szüléskor, és a másfél évvel idősebb nővére lett az anyukám. Ő hegedűművész volt, és Norvégiából – gyűrűs vőlegényét otthagyva – költözött haza, hogy engem fölneveljen. A regénybe illő történet része az is, hogy édesapámmal úgy megszerették egymást, hogy két évvel később össze is házasodtak.

– Édesapjának még ma is több köztéri szobra áll az országban.

– Főleg első világháborús emlékművei és Kossuth-szobrai láthatók Nagykanizsán, Garán, Ráckevén, Bonyhádon, valamint szűkebb hazájában, Kispesten, amelynek 2005-ben díszpolgára is lett. Édesanyám a kispesti temetőben van eltemetve. Sírkövét, amelyen egy bölcső szélén egy angyal ül, és egy kisbabát tart a karjaiban, szintén édesapám készítette. – Gondolom, egy ilyen családba születve Klárika néniben is megvolt a művészi hajlam. Elárulja, hogy milyen vonalon? – Nagyon szerettem rajzolni. Gyerekkori vágyam az volt, hogy én is a Képzőművészeti Főiskolára járhassak, de az élet másként hozta.

– Akik személyesen ismerik Önt, tudják, hogy egész életében szerényen hátrahúzódva biztosított férjének, majd fiának, Péternek – egyházunk jelenlegi elnök-püspökének – olyan szeretetteljes, biztos hátteret, amelyben ők a saját hivatásukban kiteljesedhettek, illetve elindulhattak. Ha visszatekint az életére és az Istennel való kapcsolatára, mit emelne ki?

– Elmondhatom, hogy mindvégig velem volt az Úr. Nagyon sok örömben volt részem, a próbatételeknél pedig megtapasztalhattam azt a segítséget, amit csak fentről kaphat meg az ember.

A cikk az Evangélikus Élet 80. évfolyam, 18. számában jelent meg, 2015. május 3-án.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!