Az idő gyógyít?

Az idő gyógyít?

Share this content.

Forrás: Híd magazin, szöveg: Ribár János
A családtag elvesztése normális esetben nagy megrázkódtatás. Gyászolunk, és elsősorban a halálra asszociálunk. Elementáris erejű veszteség, jóvátehetetlen, de gyógyítható. Gyógyszere kizárólag az igaz, tiszta, szent reménység. Az a reménység, amely a temető kerítésénél távolabbra irányítja lelki figyelmünket. Az pedig nem a közhelyek egyik legnagyobbika, nem az idő.

Ha csak az idő a gyógyszer vagy a gyógymód a gyászra, akkor arra vágyunk, hogy múljon el a fájdalom „egészséges” gyógyulás nélkül. Csak a fájdalmas tünetek múljanak el. A híres jelszó: „majd az idő begyógyítja a sebeket”, hamis, álságos, ártalmas és veszélyes, mert ezzel a módszerrel az egészségünk (teljességünk) nem nyerhető vissza, azaz nem meggyógyulunk, csak a felszín alá gyömöszöljük – mélyre le – azt, amit látni sem szeretnénk. Nem tagadjuk, az „időnek” lehet némi szerepe a veszteség okozta rombolás átvészelésében, de nem az igazi, csak hazug kábítószer. Mint amikor operációt igénylő gyulladás lép fel a szervezetünkben, de a gyulladás múlása után a műtétet negligáljuk, mert a tünet elmúlt, ám a veszedelem forrása megmaradt, és idővel majd újra fellángol, veszedelmesebb módon, mint előzőleg. A gyász mint veszteség igazi ellenszere, gyógyszere az áldást adó, azaz gyógyító erejű, szent reménység. 

A kisfiú nagyon beteg volt. A lelkész meglátogatta a családot, a kisfiút, s fájó és megértő szívvel látta az elkeseredést az édesanya részéről, aki néma fájdalommal igazgatta gyermeke feje alatt a kispárnát. Az úgynevezett családfő ekkor már messze járt, nem volt ereje elviselni a veszteség terhét, elmenekült. Párszor még meglátogatta őket a lelkész, és megható volt számára a kisfiú fáradt, de bátor mosolya. S beszélt neki Jézusról, igyekezett színessé tenni a bibliai történeteket. A beteg kisfiúnak különösen tetszett az az eset, amikor Jézus kisgyermekeket ültetett az ölébe, a keményszívű tanítványai ellenkezésével nem törődve. Az édesanya némán, láthatóan érzéketlenül hallgatott. A lelkész úgy vélte, hogy ellenséges vele szemben, de megértette elkeseredettségét. Megtörtént a temetés, a vasárnapi istentiszteleten a megemlékezés is. A feketébe öltözött édesanyát a nővére támogatta, bár ő egyenesen tartotta magát, s mint aki spórol a könnyeivel, meredten nézett az oltár és a szószék felé. Ő volt a lelkész egyik tévedése, mert úgy vélte, soha többet nem látja ezt a gyászoló anyukát a templomfalakon belül. Nem így történt. Ettől kezdve nemcsak az istentiszteletek, hanem a bibliaórák kitartó látogatójává vált. Hónapok teltek el így, és ő még mindig ment, ott volt, még ha a ruhája nem is nagyon színesedett meg, bár a talpig feketétől lassan megszabadult. A lelkész látogatásakor hangzott el a részéről: megértettem, hogy el kellett engednem a kedves kisfiamat, mert Jézus mondta, hogy „engedjétek hozzám” őket. Nekem így kellett hozzá engednem őt. Fáj. Nagyon. De hiszem, hogy jobb helyen van nála, mint nálam. Ott már nem beteg. 

Igazán és valóságosan nem az idő gyógyít, hanem ez a megmagyarázhatatlanságában különleges csoda. Ennek a csodának hit a neve, melynek lényege a feltétel nélküli bizalom Jézus felé.

Az ifjú házaspár nagy szeretettel ápolta az idős, jóságos nagymamát, aki lehetővé tette számukra az élet megkezdését lakása jelentős részének átengedésével. Kedves, hívő néni volt, állandó helye volt a templomban. De jött a kor, a betegség, az utolsó küzdelem. A kórház kiadta, de az ifjú pár tudta szeretetből és hálából fakadó kötelességét. Már napok óta félig-meddig távol volt ettől a világtól a nagymama, de a végleges távozás késlekedett. A lelkész megérkezett az úrvacsorával. Utána még kicsit üldögélt a haldokló ágya mellett a fiatal pár társaságában. A nagymama egyszer csak mintegy utolsó erejével így szólt: most már hagyjatok pihenni (eddig sem zavarták, nem erre vonatkozott a kérés). Másnap korán reggel szólt a telefon és a hír, hogy a nagymama azon az éjjelen békésen elaludt, pihenni tért Jézus kebelén. Az ifjú pár attól kezdve, amikor csak tehette, ott ült a templomban a nagymama helyén. Kedvesen mondták, nekünk kell folytatnunk, amit a nagymama abbahagyott. Ez a mi utunk is. 

Nem az idő gyógyít! Ez csak egy rossz frázis, egy buta közhely, egy hitvány önbecsapás. Persze kell az idő a lelki dolgok beéréséhez. Az idő csak eszköz, módozat, hogy eljusson a gyászoló szívünkig az igaz, szent reménység akkor is, amikor drága családtagunkat veszítjük el. 

Meghatódva állapíthatjuk meg, hogy óriási a gyász irodalma. Ám hatalmas a halál birodalma. Ha egymagunkban szállunk szembe vele, vesztünk. Vereségre lennénk ítélve, ha csak egyedül, magányosan küzdenénk bűneink, mulasztásaink, megkötözöttségeink terhe alatt. Egyik fontos dolgunk ebben az életben arra hallgatni, aki bármilyen élethelyzetben azt mondja nekünk: Jöjjetek énhozzám… kiszabadítalak titeket! 

S nézzünk meg néhány igehelyet, amely leírja az élő reménység következményét, az üdvösség felé irányító gyógyulást:

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt 11,28)

„Ezenfelül tudjátok, hogy az idő sürget: ideje már az álomból felébrednetek, mert most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk.” (Róm 13,11)

„…hogy higgyenek, és megismerjék az igazságot az igazi kegyesség szerint az örök élet reménységére, amelyet Isten, aki nem hazudik, örök idők előtt megígért…” (Tit 1,1b–2)

A szerző evangélikus lelkész, tanatológus.

A cikk megjelent a Híd magazin 2018. III. számában.

Címkék: halál - gyász - reménység -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!