„Azt kapom a Jóistentől, amit nem lehet a Tescóban megvenni”

„Azt kapom a Jóistentől, amit nem lehet a Tescóban megvenni”

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Szeverényi János, fotó: Incze László
Nyolcéves volt Jeanne-Marie Wenckheim Dickens, amikor 1944-ben családjával szekéren menekült az oroszok elől a Békés megyei Doboz községből. Több országban élt, több nyelvet megtanult. Férjhez ment a nagy író, Charles Dickens ükunokájához. 1989-ben, a rendszerváltáskor meglátogatták gyermekkorának faluját. A dobozi erdőben egy vadászházban szálltak meg. Itt döntötte el – férjének tanácsára is –, hogy életének hátralévő idejére hazaköltözik. Egy szeptemberi vasárnapon együtt hallgattuk a dobozi kápolnában a misét, azután a plébánia konyhájában beszélgettünk kávé és sütemény mellett.

A Dobozról való meneküléssel lezárult életének védett, derűs korszaka. Először Bécsbe jutottak, ahol el kellett válnia a szüleitől. Az amerikaiak bombázták a várost. Apácákhoz került vidékre, később nagymamájához ment Algériába, majd Angliába, Kanadába, Argentínába. Miután hazaköltözött, rendbe hozatta az omladozó plébániát, püspöki engedéllyel beköltözött, és elkezdte szervezni az egyházközség életét a békéscsabai plébános segítségével. Hittanórák és más programok is indultak, rendszeressé lettek a misék. A grófnő sok családon is segített. Ma, nyolcvankét évesen is aktív. Alapítványt hozott létre, szívén viseli a gyermekek ügyét, jövőjét. Életének első nyolc évében Steib János plébános prédikációit, hittanóráit hallgatta. Egész életére elégséges lelki útravalót kapott tőle.

– Steib János plébános mit jelentett az ön számára, amikor gyerek volt?

– Gyakran jött hozzánk, és hittanórát tartott nekünk. Ez nekem nagyon fontos volt. Ültem mellette, amilyen közel csak lehetett, egy szót sem akartam elmulasztani abból, amit mond. Mindent tudni akartam a Jóistenről. Szavai a mai napig elkísérnek, akkor alapozódott meg a hitem.

– Részben az motiválta a hazatelepülésben, hogy mi lesz a mostani dobozi gyerekekkel, az új nemzedékkel. Ezért szervezte a hitoktatást?

– Igen, pontosan. Misszionárius lettem. Kerestem egy feladatot, azt, hogy mi a célja az ittlétemnek. Nem volt egyszerű, mert nem mindenki vette jó néven a kezdeményezést. A községházán akkor olyanok ültek, akik nem örültek. Volt olyan is, aki betörte az ablakot, vagy ráköpött. Amikor először találkoztam a polgármester úrral, megjegyeztem neki, hogy milyen gondozatlan a liget, amely valaha a miénk volt, most pedig a községé. Kérdeztem, nem lehetne-e legalább füvet nyírni. Azt mondta, nincs fűnyíró, erre vettem egyet. Kis traktort, mert vagy öthektárnyi területről van szó. Így kezdődött, hogy nekik is segítettem valamit. Később támogattam családokat is, de ez a fűnyíró sokat segített az ügynek. Az emberek csak rosszat hallottak a Wenckheimekről, sok hazugságot, és amikor visszajöttem, tudtam, hogy csak úgy tudok valamit elérni, ha példát adok. Nehéz helyzetekben segítettem az embereknek – most van, hogy ők segítenek nekem. Ez nem mindig a pénzről szól.

– Sok országot ismer, hogyan látja az egyház helyzetét Magyarországon és Európában?

– Angliában a legnagyobb számban a katolikusok járnak templomba. Az anglikánok kevesebben. Valahogy nem divat ma templomba járni. Itt, Dobozon is volt az elmúlt években legalább kétszáz-kétszázötven gyerek, akik tízéves koruk előtt jöttek a hittanórákra, és most nincsenek sehol. Ha a szülők nem mennek templomba, akkor a gyerek sem megy. Én mindig vittem a két lányomat. Nekik sem volt mindig kedvük hozzá. Hány óra van egy héten, ebből nem tudunk egy órát Istennek adni? – kérdeztem tőlük. A lányaim még ma is járnak templomba. Az unokám most lesz tizennégy éves, ő is jár, mert ezt a példát látta. Egyszer Ausztriába, családokhoz vittem hat dobozi gyereket, abba a faluba, ahol magam gyerekként éltem. Mondtam az osztrákoknak: vasárnap van, hozzák a gyerekeket a templomba. Azt sem tudták, hánykor van a mise. Azt mondták, hogy nekik rendben van az életük, nincs szükségük templomra. Hát ez a baj. Az életünket kell Istennek szentelni és tudatosítani, hogy mindent tőle kapunk. Ebben a házban minden, amit lát, Istené, én csak kölcsönkaptam tőle. Ha meghalok, mindenem itt marad. Ha most megint jönne valaki, aki mindent elvesz, engem már nem tud bántani.

– Ahogyan látom, Isten iránti hálával éli a napjait…

– Nem mondhatom, hogy nem fogom szeretni a Jóistent, mert annak idején mindent elvettek tőlem. Megköszönöm mindennap Istennek, hogy egészséges vagyok, és amit csinálok, neki csinálom. Az első Isten, aztán a családom, majd az emberek, akik körülöttem élnek, és segítem őket. De segíteni is okosan kell, mert ha csak úgy ad az ember, akkor itt állnak sorban, és rosszat teszek velük, mint egy gazdag szülő, aki elkényezteti a gyerekeit. A gyerekek miért akarnának dolgozni, ha úgyis mindent megkapnak a szüleiktől?

– Van is egy ilyen mondás, hogy nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani az embereket halászni.

– Jött hozzám egy fiatalember, és hosszasan sorolta, hogy milyen nehéz helyzetben van. Korábban vettem egy hintót, ez nála van, mert vannak lovai, és tudja használni esküvők és egyéb rendezvények alkalmával. Azt mondtam neki, hogy jó, add el a hintómat, ami nálad van, és annak az árával tudok rajtad segíteni. Végül nem adta el, gondolkodott, és megoldotta a problémáit.

– Úgy tudom, alapítványokat is hozott létre különböző célokra. Egy időben a Pető-intézetet is segítette.

– Tizennégy évesen Istennek ajánlottam az életemet. Miután férjhez mentem, 1977-ben létrehoztam egy alapítványt sérült gyerekek számára. Ez volt az első. Angliában hozzánk közel volt lehetőség lovagoltatásra. A sérült gyerekeknek nagy öröm a pónilovaglás, és nagyon jót is tesz nekik. Tizennégy évig vezettem ezt a szolgálatot, aztán átadtam valaki másnak. Nem kell azt gondolni, hogy nélkülem nem működik, mert ha így van, akkor valamit nem jól csinálok. De amíg én vezettem, mindig arra gondoltam lovaglás közben, hogy Istenem, én ezt neked csinálom!

– Ahogy telnek az évek, egyre többet gondolunk vissza a gyerekkorunkra. Mit kapott a szüleitől?

– Azért nagyon hálás vagyok, hogy fontosnak tartották, hogy hittanórák legyenek az otthonunkban. De jó példát is mutattak. Karácsony előtt édesanyám azt mondta, megyünk meglátogatni a családokat. Ők is visznek ajándékot, és mi is szedjünk össze jó, használható játékokat a sajátjaink közül. Volt egy nagyon szép babám, amit nagyon szerettem, de eldöntöttem, hogy továbbadom egy kislánynak, akinek nincs babája. Az egyik családnál volt egy kislány, öt-hat év körüli, mint én. Odamentem hozzá, és nekiadtam a babát. Ma is emlékszem arra, ahogy néztem az örömöt az arcán, és megéreztem, hogy milyen jó adni. Ez a babaemlék mindig velem marad.

– Az egész beszélgetésünk témája az emberi élet értelme és tartalma. Ha most egy gyerek megkérdezné, hogy miért élünk a földön, mit mondana neki?

– Hát hogy a mennyországba jussunk! Nekem nagyon fontos, hogy nem ragaszkodom semmihez. Persze, szükséges a pénz, segíteni sem tudnék, ha nem lenne, de nem az a legfontosabb. Minden, amim van, Istené, a pénz is az övé. A pénz felelősség, jól kell bánni vele. Hit nélkül nem is lennék itt.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 43–44. számában jelent meg 2018. november 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!