Boldog, sztoikus dal – Noteszlapok a KaleidoszPók Társulat lemezének hallgatása közben

Boldog, sztoikus dal – Noteszlapok a KaleidoszPók Társulat lemezének hallgatása közben

Share this content.

Szöveg: Papp Zoltán
Budapest – A KaleidoszPók Társulat Porondvágy című lemezének bemutatójára 2018. december 17-én, hétfőn 18 órakor kerül sor az Evangélikus Országos Múzeum pincéjében. A lemezről Papp Zoltán drámapedagógus, magyartanár, pécsi gyülekezeti tag írását adjuk közre.

A '80-as évek elején E. P. mester egyszer fogta magát, és rajongásig szeretett szerzőjének kulcsregényét, mind a négyszáz oldalnyi szöveget annak hetvenedik születésnapjára lemásolta egyetlen rajzlapra. A munka egy szinte egybefüggő feketés felületet eredményezett. Négy hónapig küzdött vele az alkalmi kódexmásoló, mint később nyilatkozta, írás közben rengeteget tanult a nyelvről, megtanult még jobban magyarul. 

A szokatlanul kifejezett tisztelet reprodukciója megjelent egy korabeli folyóirat mellékleteként, így került végzős koromban a kollégiumi szobám falára. Ha elkalandoztam pedagógiai stúdiumaimra készülve – ami, valljuk meg, gyakran megtörtént –, akkor szinte mindig az alkotás még olvasható első során időzött el szemem, mely így szólt: „Az értelmezés nehézségei...”

Ez a posztmodern gesztus ötlött fel bennem most, hogy a KaleidoszPók Társulat megjelenés előtt álló zenei anyagát hallgattam ÓZ (Ócsai Zoltán – a szerk.) jóvoltából, aki megtisztelt egy kiadás előtti munkapéldánnyal. Úgy jártam vele, mint annak idején a The Promise dalaival. Most autómban ülve hallgattam rojtosra a repertoárt egy sommelier eufóriájával, aki tudja, az igazán jó bor több helyen is hat: az első korty ízképe után az íz lecsengése következik, nem beszélve a mélybe leérő nedű közérzetjavító következményiről… (Jut eszembe, kortyolok egy kis Bodri-Kadarkát.) 

A dalokkal való első találkozásról leginkább a járókelők, a zebrán bámészkodók tudnának beszámolni, akik láttak egy magányos úrvezetőt kormányt csapkodni, teli szájjal kacarászni, kanyarodás közben csettinteni meg elrévedt arccal a pirosra, később a zöldre bambulni. A lehúzott ablakból hol egy harsány rock 'n' roll, hol egy eddig kiadatlan Pink Floyd-szám hallatszott a kétezres évekből, hol egy modern kuplé, hol meg egy bonus track szólt a Muzsikás Nem arról hajnallik… lemezéről. Biztos valami saját válogatás, gondolta egy területi képviselő, aki a szomszédos sávban velem araszolt a Rákóczi úton…

Az Ócsai–Smidéliusz-szövegek világleíró kísérletei görcstelen, természetes őszinteségű igazságkeresések. Szerzőjük az értelmezés nehézségeit ironikus szellemének szabadon engedésével küzdi le. Közlendőjét gazdag utalásrendszerrel köríti, ami az elmúlt évtizedek magyarországi túlélőiben, az illúziókat kergetőkben és azt elvesztőkben a nemzedéki otthonosság érzetét hívja elő. 

A szövegek többségének komponáltsága az én olvasatomban már versnek hat, ezért a lemez számai számomra megzenésített versek. Ezekből kihallatszik Hobo rekedt kántálása, Baksa–Soós virágéneke, a Bizottság kiskanala és kése, Menyhárt Jenő konok küldj egy jelet-üvöltése, de hallani vélem a na most akkort Erdős Virágtól vagy fiatal slammerek ritmusos élveboncolását. Ócsai versei elemeltek, kortalanok, kerülik az aktualizálást, sorok között olvasás olcsó felajánlkozásait, helyette a jelenséglényeg kapcsolódási lehetőségeinek zavarba ejtő változatosságát teremtik meg, amit megtold a zene és vers vibráló kontrasztjaival.

Az ironikus szövegek idézőjeleinek erejét a zenedramaturgia rendre megkettőzi. Minden szándékoltam egyszerűnek tűnik, amikor a dal a zene és a líra ősidőket idéző egységét felelevenítve a legelemibb műfaj köntösét ölti magára. Az első hallásra nevetésre ingerlő számok egyszerre gyomorszájra mért ütést is tartogatnak a gyanútlan hallgató számára. Ott van például a moldvai csángó népdal kulisszája, a népköltészet imitált poétikai kellékei között felharsanó nyers férfikar az alattomos korosodásról és a keszekusza világról szóló, végletekig feszített önirónia groteszkbe hajló, árulkodóan hetyke vallomásával. Szinte látjuk, ahogy a zenekar tagjai kaján vigyorral éneklik a stúdióban lemezre a Soha többé nem leszek én öreg létet kísértő, villoni incselkedéseit.

A dalok nem zsörtölődnek, nem füstölögnek, nem morognak, hanem tűnődnek, már majdnem olyan lassan, ahogy az ember a homokos, vizes síkra ér; harsány hurrával kitámadnak, mint a kieséses meccsen a faluválogatott. Mert szerzőik már sejtik, hogy az élet tűzfolyása csak a hulló szikra melege, ezért szembenevetik a világot, hogy ne legyen sötét, de leginkább magukon mulatnak önfeledten velünk együtt vagy akár helyettünk is…

Smidéliusz Gábor hangja és zenéje a 120 évszak óta beleégett a lelkembe, nélküle legalább félévente megmagyarázhatatlan hiányérzet fog el. Akkor elég egy Pécs–Miskolc hazaút, a Válogatott ígéretek, és lehet tovább élni…

Milyen jó, hogy felhúzhatom az ablakot, és feltekerhetem az autórádiót. Olyan cuki ez a lejtő, énekli Sziszüphosz a helyzetdalban. Hány sort írtam már le az én lapomra attól, akit tisztelek? Sziszifuszi munka? 

A területi képviselő indexel, letér a Mohácsi útra, és diszkrét dízelfüstöt eregetve eltűnik a hőerőmű terpeszkedő hűtőtornyai felé.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!