Búvópatak és elefántcsonttorony

Búvópatak és elefántcsonttorony

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Nagy Zoltán
Nyáron a szokásos éves túrán jártunk az idei konfirmanduscsapat és a békéscsabai jaminai ifjúság tagjaival. A Káposztafalvi-karszt egy szurdokvölgyét jártuk be Szlovákiában. Az egyik fiatal egyszer csak szóvá tette – amit mindannyian észleltünk –, hogy tulajdonképpen egy patak medrében megyünk. A vízmosta, kisebb-nagyobb kövek és kavicsok jelentették az utat számunkra. Érdekes módon víz viszont nem volt. Pedig öt perccel azelőtt még a bővizű patak melletti úton kellett mennünk. Majd egyszer csak eltűnt. A vélhetően vastag kőréteg alatt azonban nyilvánvalóan ott folyt a víz. Előlünk elrejtetten, mit sem mutatva magából. Az úton a szurdokban föl a hegytetőig még többször játszotta velünk ezt a játékát a búvópatak. Olykor megmutatva, máskor elfedve előlünk folyását.

Egyházban élő, egyházi szolgálatban álló emberek életében is olykor búvópatakként van jelen Isten szeretete. Néhány, az evangélikusság felé távolabbról közeledő számára éppen az egyház szervezetével való közelebbi megismerkedés az a kavicsréteg, amely eltakarja előle a hömpölygő, életet adó vizet. Meglehetősen nagy felelősséget jelent, hogy mindannyiunk élete és szolgálata lehet ilyen kavics, amelyek összeadódva, hibáink és mulasztásaink hatványozódásával elrejthetik Isten szeretetének közvetlenségét és kegyelmének nagyságát sokak elől.

Vannak egyházunkban búvópatakként újra és újra előkerülő fontos kérdések is. Az új év küszöbén nagy reménységgel fogadjuk, hogy 2020 a Magyarországi Evangélikus Egyházban az úrvacsora éve lesz. Nagy örömmel tölt el, hogy újra előbukkant a gyermekúrvacsora kérdése. Nyilván nem kevés kérdést kell korrekt, biblikus és lutheri teológiai alapokon tisztázni. Hiszen ez a téma végre nem olyan, amelyet hajánál fogva kellett előrángatni. Ha feltesszük a kérdést, hogy mennyiben befolyásolja vagy segítheti egyházunkat, a gyülekezetek életét, arra egyértelmű a válasz, szemben más, sokat tárgyalt és sokszor mélyre eltűnő kérdésekkel. Ezzel ráadásul esélyt kapunk arra, hogy egészen transzparens módon mutassuk meg magunkat nemcsak egyházunk tagjai, hanem a bennünket közelebbről vagy távolabbról, de mindenképp kívülről figyelők számára.

Az esztendő végén, az új év kezdetén feladatunk a számvetés is. Számot vetni kapott lehetőségeinkkel és azok felhasználásával. Az ajándékokkal és a veszteségekkel. Az elvégzett és az elmulasztott szolgálatokkal. A megszólított emberekkel és azokkal, akiket nem sikerült megszólítani.

Korunk egyik legnagyobb kérdésének látom ez utóbbit. Miért nem értünk el sokakat? Hiszen az üzenet megvan. Azt tudjuk. Az emberek vágynak a meghallására, de szerencsétlen módon sokszor ezt a kettőt nem tudjuk összekapcsolni, bár erre igyekszünk. Programokat szervezünk, alkalmakat teremtünk. Aztán úgy érezzük, hogy a programok sűrű örvényei közül épp egy másik hatott nagyobb szívóerővel. Az ilyen kérdésekre való válaszkeresés nem történhet egy elefántcsonttorony távolságából.

A Luther Kiadó könyvestje nagyszerű kezdeményezés, amelynek éppen Békéscsabán zajlott a „tesztje” advent első hetében. A kiadó munkatársai színesen mutatták be munkájukat, és hozták közel a könyveket az érdeklődőkhöz. Gondosan, érzékeny figyelmességgel választottak könyvrészleteket, azokat érdeklődést felkeltően olvasták fel, ami azonnal kedvet teremtett a hallgatóknak ahhoz, hogy könyvet vásároljanak maguknak vagy akár másoknak karácsonyi ajándékként. Nem a kiadó elefántcsonttornyából várták, hogy a lelkészek propagálják az egyébként tartalmas és jó könyveket, hanem helybe jöttek. Megmutatták, hogy nyitottak a gyülekezetek felé, és találkozni akarnak a gyülekezeti tagokkal. Azon az adventi estén csabaiak, kondorosiak és medgyesegyháziak jutottak hozzá az evangélikus könyvkiadás lelki-szellemi épülést jelentő termékeihez, olyanok, akik közül sokaknak nem lett volna módjuk erre e nélkül az alkalom nélkül, internet ide vagy oda.

Lehetne ez jó példa arra, hogy a meghatározó egyházi döntések ne elefántcsonttoronyban szülessenek, hanem úgy, hogy a gyülekezetekben élő evangélikusságot meg tudják szólítani, és egyházi életükhöz releváns segítséggel szolgáljanak. Az elefántcsonttorony ugyanis mindig magányos hely – nekünk és a ránk bízottaknak pedig élő közösségre van szükségünk és igényünk. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 41–52. számában jelent meg 2019. december 29-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Nagy Zoltán - Égtájoló -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!