Égtájoló

Talpra, Luther!

A kép Luther szülővárosában, Eislebenben készült. A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára felújították a belvárost, és ennek keretében Luther szobrát is elvitték egy időre. Jó ügy érdekében cselekedtek. Őszintén szólva azért nem szép látvány a reformátor nyakára vetett kötél. Ez a magyar közterekről eltávolított Lenin-szobrok esetében sem tetszett.

Egy reménykeltő zsinati határozat

A jó hír az igazán fontos hír, de sajnos napjainkban főleg csak a rossz hírekre figyelünk, és azokat adjuk tovább. Lapunk december 4-i számában zsinati tudósítást olvashattunk arról, hogy a novemberi ülésen az Északi Egyházkerület közgyűlésének kezdeményezésére gyülekezetplántálási program elindításáról született döntés. Nem tudom, hányan kapták fel a fejüket erre a hírre, és hányan osztottuk meg ezt másokkal…

Jubileumi hiányérzet – Szemerei János püspök a január 6-i reformációi emlékév megnyitójáról

Biztos vagyok abban, hogy a jubileumi év nagyon sok kincset és értéket fog még elénk tárni, mint ahogy felütésként ízelítőt kaphattunk ebből a Müpában is. Ugyanakkor lelki szemeimmel látom, hogy a vártnál több hiányt is a felszínre fog hozni.

Mindenkor dicsérünk?!

A pásztorok élete nem változott látványosan. Bár úgy tűnt, csodálatos élményeik voltak. Angyalt láttak, és találtak egy kedves kis gyermeket is Betlehem szélén, egy poros istállóban. Fény és szeretet hatotta át az ártatlan csecsemő környezetét. Jó volt ott bóbiskolni, de utána hazamentek. Nem lettek mindentudó menedzserei és kiváltságokban részesített kegyeltjei a szent családnak. Visszamentek a nyájhoz, a sokszor hűvös pusztára, a nyirkos hajnalokhoz, az üres fazekakhoz. „A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik.” (Lk 2,20) Visszatértek, de dicsőítéssel és magasztalással a szívükben.

Communio 2.0

Abban a történelmi folyamatban, amelyet egyháztörténelemnek nevezünk, és amelyben a felekezetek is kialakultak, jó látni Isten és Jézus Krisztus helyes követésének szenvedélyes szándékát, az igazságkeresést. Szembetűnő azonban az is, hogy a teológiai vitákba és egyházi küzdelmekbe félreértések, tévedések, hibák, hatalmi és emberi játszmák is belekeveredtek. Mindez olyan szervesen össze van fonódva, hogy utólag sem lehet mindenhol szétválasztani a jót és a rosszat, az igazat és a hamisat és eljutni a hőn áhított közös nevezőre. Mai írásomban ezt a fontos, izgalmas, de egyben kényesnek is nevezhető témát járom körbe.

Reformációtól rehabilitációig

Októberben, a reformáció hónapjában két sajátos rétegprogramot hirdettünk meg a Déli Egyházkerület lelkészeinek. Féléves ritmusban immár hetedszer szerveztünk missziói konzultációt a püspöki hivatalban, valamint hatodik alkalommal hívtunk meg ordinációs jubilánsokat Piliscsabára huszonnégy órás „lelkigyakorlatra”. A két találkozón mintegy negyven lelkészünk fordult meg, és a végére, legalábbis bennem, egyre erősebben összekapcsolódott két jól ismert, de együtt ritkán használt latin szó: a reformáció és a rehabilitáció.

AJÁNLÓ: Sótartóból sószóró

A júliusi hónapot evangélikus fesztiválok ölelésében élhetjük át. Az első héten „A föld sója” közép-európai keresztény találkozó gazdag ízvilágába kóstolhattunk bele, az utolsó héten pedig az immár 11. Szélrózsa országos evangélikus ifjúsági találkozón frissülhetünk, töltekezhetünk fel a Mátrában.

Kiskőrös–Budapest egy-kettő-három

Első látásra talán érthetetlen című írásommal egyházunk két kiemelt fontosságú, missziói szempontból is nagyon értékesnek ígérkező programjára hívom fel a kedves olvasók figyelmét.

Feltámadhatnak-e gyülekezeteink?

Lajta Gábor Az emmausi vacsora című oltárképét 2014 pünkösdjén szentelhettem fel a dombóvári templomban. A kortárs festőművész remekül fogta meg a témát, és hála Istennek, a bibliai történet is megfogta őt. Lassan már két éve rendszeresen találkozunk, hogy képileg is továbbgondoljuk ezt a zseniális evangéliumi történetet, az utolsó utáni vacsora üzenetét. Ennek gyümölcse a szomszédos oldalon látható vizuális tanulmány, amely a feltámadott Jézus eltűnésének drámai pillanatát ragadja meg.

Ki lakik a Szentháromság szívében?

Úgy illik, hogy a megújult Evangélikus Élet magazinba írott első Égtájoló-cikkemet az ősi liturgikus invokációval kezdjem: az Atya, Fiú, Szentlélek nevében. De mit is jelent ez a megszokott mondat, amelyre igazán talán már oda sem figyelünk? „Isten nevének segítségül hívása” – olvassuk a Liturgikus könyvben a klasszikus definíciót. Nem varázsige, hanem kicsit profánabbul fogalmazva, mai hasonlattal: az invokáció olyan, mint egy jelszó (password, PIN-kód), amely megnyitja a kapcsolat lehetőségét, esélyt kínál a kommunikációra Isten és ember között. Ha nem figyelünk rá, ha elfelejtjük, lefagy a rendszer, nem jön létre az élő és éltető kapcsolat.

Oldalak

Feliratkozás RSS - Égtájoló csatornájára