Márikántye

Márikántye

Share this content.

Szöveg: Győri András Timótheus
Agárdi Márika még szinte csecsemő volt, amikor édesapja tüdővészben elhunyt. Az elözvegyült Kati néni visszaköltözött a családi házhoz, hogy félárvája mellett az öreg, már beteges édesapját is ápolja, ellássa.

Márika vézna, nagyon sírós baba volt. Sztehlo Gábor, az akkori nagytarcsai lelkész felajánlotta, hogy autójával elviszi a legközelebbi gyerekorvoshoz Rákoskeresztúrra. Márika később büszkén mesélte, hogy ő már pólyáskorában autózott, és mivel az orvos megállapította, hogy édesanyjának elapadt a teje, tápszeren nőtt fel, ami abban az időben szintén igencsak kivételes dolog volt. 

Így azután szépen gyarapodott, és meg is erősödött. Édesapja helyett a nagyapa volt az egyetlen férfi a háznál, aki számára útmutató tekintély lett. Az 1874-es születésű Fényes István pedig parasztember létére író-olvasó ember volt. Élő hitű evangélikusként leginkább a Bibliát forgatta. Példamutató életével hét gyermekét is így nevelte. Unokái a mai napig emlegetik, hogy amikor lovaskocsiján a messzi, látó-hegyi háztájijába ment, a bakon ülve is a Bibliáját olvasta. Márika is így cseperedett fel. Nap mint nap látta az almárium üvege mögötti, virágmintás fajanszbögréknek támasztott, néhány fakó, fekete-fehér régi fotó között azt az elsárgult képet, melyen nagyapja a gangon ülve a Bibliát olvassa.

Fényes nagypapa

A második világháború után a lelkészeknek megtiltották, hogy kisgyermekekkel foglalkozzanak, ezért édesapám, Győri János az ifjúsági bibliakör tagjaiból kiválasztott néhány laikus vezetőt. Gyermek-bibliaórásként így ismerkedett Márika az evangéliummal Kis Pista, Fényes Erzsi és Szalkai Kató csoportjában. Az iskolai hitoktatást és a konfirmációt már édesapám, a lelkész végezte, és Márika, mint minden leánytársa, az első úrvacsoravételkor már pigjuvankát viselt. Ezt az alsószoknyát csak a konfirmált nagylányok hordhatták, s mivel nem volt látható, voltak, akik büszkén dicsekedtek: „Nekem már van pigjuvankám!!!”

GYBO 1958 – Márikántye a középső sor jobb szélén

A konfirmáció után az ifjúsági körbe járhattak a fiatalok, és a lányok számára a másik nagy megtiszteltetés az volt, hogy oltárlányok lehettek egészen addig, amíg férjhez nem mentek. Ők takaríthatták a templomot, feldíszíthették az oltárt, és az istentisztelet alatt az oltártérben végigállhatták a szertartást a liturgiának megfelelő színű, szép népviseletbe öltözve.

A jó hangú Márika és özvegy édesanyja énekkaros is volt, én pedig a próbák alatt gyakran sündörögtem a bőszoknyások között, ezért azután szorosabb lett a kapcsolatunk. Ez csak fokozódott, mert nyaranta a tsz-ben dolgoztam, és mindennemű földművelő munkát szívesen végeztem. Ekkor jelentette ki Agárdi néni, hogy: „Hiába, no. Bándika a legnagyobb paraszt a családban!”

Oltárlányok – Márikántye a lelkész mellett jobbra látható

Amikor édesapám nyugdíjba készülve családi ház építésébe fogott, kertszomszédok lettünk. A kukoricasorok közt kapáló Márika és édesanyja vigyázó tekintetével raktuk le leendő otthonunk alapjait. Amikor a megkötött betonról a zsaluzást leszedtük, szemet szúrt a szomszédságnak a lépcsőlejáró kiálló platója. Agárdi néni magához intett, s tudakolta, hogy mi lesz az. Gondoltam, megtréfálom. „Tetszik tudni, az egy szószék lesz. Ha apu nyugdíjba megy, és kedve támadna, akkor ide kijön, és itten fog prédikálni.” Kati néni meghatódva válaszolt: „De jó lesz! Akkor az igét is halljuk, és a munka is megy!”

Pár év múlva Gábor bátyám házassága révén rokonok lettünk, s nem sokkal utána Márika édesanyja is távozott a minden halandók útján. Ekkor kezdett még szorosabbá válni a kapcsolatunk. Márika első helyen szerepelt családom „prozelita” tagjai között. Ezért is engedhettem meg magamnak, hogy tótosan Márikántyénak hívjam. Végigkövette gyermekeim, unokáim születését, ezzel minden örömünk és bánatunk részesévé vált. Hol spenóttal, hol cukkínivel, céklával és egyéb zöldséggel járult hozzá nagy családom egészséges táplálkozásához. Eljegyzések, esküvők, keresztelők ünnepi asztalára rendesen elhozta a maga készítette, méltán híres nagytarcsai diósbatyut. Tehát benne volt a családi életünkben, ünnepeinkben, hétköznapjainkban.

A szentesti istentisztelet után a már elfeledett szokást mi még sokáig tartottuk. Elmentünk az ablaka alá, hogy a régi szarvasi énekeskönyv énekeit elénekeljük, és köszöntsük őt. Forgatásaimra is gyakran vittem magammal. Amikor Dombóvárra, Nyíregyházára vagy épp Békéscsabára menve korahajnalban indultunk, ő már kinn, a kapuban magát kicsinosítva várt, és az úton végig szóval tartott. Elképedtem, mennyire naprakész, hogy mi történt a világban és evangélikus egyházunkban. 

Márikántye nagyon jószívű volt. Kiterjedt rokonságán túl sok-sok falubeli és az országban szerte lévő ismerősével tartotta a kapcsolatot a hitetlen katonatisztektől a katolikus hívekig. Amíg nem volt ez a rengeteg médium, faluhelyen közvetlen beszéd útján terjedtek az információk. Sokan a rosszízű „pletykázás” szóval illették e folyamatot. Az igazat megvallva én is többször láttam asszonyokat, így Márikántyét is, amint a határból vagy a faluból jövet meg-megállva, kerékpárja kormányát szorongatva ezzel-azzal váltott néhány szót, hűségesen éltetve ezt a hagyományt. Nagy figyelemmel, teljes orcával szívta magába az újságot, melyet azután továbbközvetített. No de ez nem pletyka! Ez csak szubjektív hírtovábbítás! 

A rendszerváltás után, amikor már nemcsak a párttagok kiváltsága volt a telefon, Márikántye is hamarosan szert tett egy készülékre. A híráram így hatékonyabb lett, és felgyorsult. Napjában többeket és több ízben is el tudott érni. Magamban el is neveztem „Nagytarcsai Mária Rádiónak”. Ám ő nem akármilyen híreket közölt! Már előzőleg is, de később, amikor a betegsége révén ágyba kényszerült, reggeltől estig végigkövette a vallási rádió- és tévéadásokat. Kiváltképpen az evangélikus műsorokat! Nyomban riasztotta is ismerőseit és barátait, hogy gyorsan kapcsolják be a tévét vagy rádiót, mert éppen valami nagytarcsai vonatkozású vagy általa nagyon fontosnak ítélt evangélikus műsor megy. Az Evangélikus Élet magazint, amint megkapta, az első betűtől az utolsóig kiolvasta. Minden ismerőse figyelmét felhívta, mit olvasson el feltétlenül. Hetente csörgetett engem is, és megtartotta félórás sajtótájékoztatóját, melyben elmondta, mit és hol olvasott, hallott, látott. Sok mindennek örült, és lelkesen be is számolt róla, de kritikai véleményét sem hallgatta el.

A minapában búcsúztunk el tőle. Ki fog eztán felhívni, megkérdezni, kivel mi történt a családomban? Ki fog tájékoztatni úgy, mint ő, hogy mi van a nagyvilágban, az evangélikus egyházban és a falunkban? Ki fog számonkérni, kritizálni, lelkesíteni? Ki fog???

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!