PÁL LEVELE A GALATÁKHOZ – Luther magyarázata 1519-ből – Hetedik rész

PÁL LEVELE A GALATÁKHOZ – Luther magyarázata 1519-ből – Hetedik rész

Share this content.

Pápa – A Pápai Evangélikus Egyházközségben Pál apostol Galatákhoz írt levelének, Luther Márton által 1519-ben készített magyarázatait veszik sorra bibliaóra keretében. Az egyes alkalmakat Weltler Sándor nyugalmazott evangélikus lelkész szervezi. Az előadások szövegét hozzájárulásával közöljük honlapunkon. Hetedik rész. Szöveg: Weltler Sándor

3.4.3. Ábrahám áldásában a gyermekei is részesülnek

Gal 3,8: „Mivel az Írás előre látta, hogy az Isten a pogányokat hit által igazítja meg, előre hirdette ezt az evangéliumot Ábrahámnak: »általad nyer áldást a föld minden népe«.”

Előre látta, ami azt jelenti, hogy már jóval előbb látta. Az Írás, ami azt jelenti, hogy a Lélek az Írásokban. Ha mi az itt idézett igéhez tartjuk magunkat: általad nyer áldást a föld minden népe, ahogyan ez 1Móz 12,3 szerint megíratott, úgy az apostol nehéz feladat elé állít bennünket. És nemcsak azon nehézség elé, amellyel Jeromos is fáradozik, hogy az apostol tágabb értelmet tulajdonít ezen igehelynek, mint amennyi a gondolatmenetéből következik. Sokkal nagyobb nehézség, hogy ebben az időben Ábrahám még nem kapta meg az ígéretet egy fiú születéséről, de még maga Ábrahám sem nyert dicséretet a hitéért. Mindez először 1Móz 15,4–6 szerint hangzik el. Jeromos ehhez kapcsolja 1Móz 22,18-at, ahol Ábrahám próbatétele után ezt mondja: „a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra”. Az apostol azonban itt nem azt mondja, hogy a „te magod (utódod) által”, hanem ezt: „általad”, ahogyan 1Móz 12,3 szerint hangzik. Én is Jeromoshoz csatlakozom azon véleményemmel, hogy az apostol „a te magod (utódod) által” részt kihagyta, hogy rövidítsen. Hogy ennek tudatában volt, bizonyítja, mert mindjárt a következőkben (Gal 3,16) e kettőt egymás mellé állítja. S bizony így az ígéret Ábrahámnak és a te utódodnak. És így a helyes: mindkettőjüknek, Ábrahámnak és utódjának adatott az ígéret. Nem azon múlik, hogy a kettő közül itt éppen melyiket említi.

3.4.4. Mégiscsak Ábrahám lelki gyermekeit érti alatta

Ez az ige tehát Ábrahámra irányul, de nem egy tetszés vagy test szerinti Ábrahámra, hanem arra az Ábrahámra, aki közben a hitben engedelmes, lelki, aki egy tökéletesen más ember, röviden, aki az ígéretet elfogadta. Ebből következik, hogy az Írás minket tanítani akar: Ábrahám gyermekei egyedül azok, akik ilyen értelemben Ábrahám gyermekei és utódai. Egészen odáig menően, hogy azok is az ő gyermekei, akik test szerint nem az ő gyermekei: a pogányok! Itt tehát azt mondja az apostol, hogy Isten a pogányokat hit által igazítja meg, ahogyan azt az Írás előre látta és Ábrahámnak kijelentette. Tehát Ábrahámban áldattunk meg, de melyik Ábrahámban? Minden kétséget kizárólag abban az Ábrahámban, amelyik hitt! Amennyiben ugyanis Ábrahámon kívüliek vagyunk, sokkal inkább átokban részesülünk, még ha test szerint Ábrahám gyermekei volnánk is, mivel a test szerinti Ábrahámról az Írás nem akar tudni. Tehát azok Ábrahám gyermekei, akik Istenben hisznek, ahogyan Ábrahám.

Gal 3,9: „Eszerint a hitből élők nyernek áldást a hívő Ábrahámmal.”

Figyeld meg a hívő melléknevet, amely Ábrahám jelzője. Azok áldatnak meg Ábrahámmal, akik hisznek, nem azzal az Ábrahámmal, aki test szerint nemz vagy valami mást cselekszik. Mert az Írás csak a hívő Ábrahámnak tulajdonít gyermeket, utódot. Akik viszont hit nélküliek, apjuk képével és örökségével nem rendelkeznek, akik ezért nem is a gyermekei, legföljebb házasságon kívüliek.   

3.4.5. Ábrahám gyermekeinek a hite kiválasztáson alapszik

Valamely különös szőrszálhasogató itt még mindig a következő ellenvetést teheti: „Így sem tartható a végkövetkeztetés (Gal 3,6–7) módozata: »Ábrahám hitt, tehát a hitből valók az Ábrahám fiai.« Mivel Ábrahámnak hit által valóban fiai és utódai születtek, ebből azonban nem következik, hogy e gyermekeinek hívőknek is kell lennie. Mert így valamennyinek hívővé kellett volna lennie, akik az ő hite által születtek; vagy nem lehetnének Ábrahám gyermekei. Így aztán nagyon gyorsan szükségessé válna, hogy Kánaán országának hitre jutását óhajtsuk. (Vö. Zsid 11,8k) Tehát kellően pontos a mondat: »Ábrahám hitt, és így gyermekeket örökölt«; azonban ebből még nem következik, hogy a gyermekeinek is hívőknek kell lenniük.”

Erre a felelet: mindenekelőtt az apostol a galaták gyenge felfogóképességéhez mérten adja tudtukra, hogy nem lehetnek Ábrahám gyermekei, hacsak nem hozzá hasonlóak. E titok mélyebb indoklását, amit Róm 9,6kk alapján részletesen kifejt, itt nyilvánvalóan elhagyja. Mert az igazság az, hogy csak az ígéret gyermekei az Ábrahám gyermekei. És mivel itt az isteni ígéret és előrelátás nem hazudhat, ebből magától értődően és hibátlan következtetéssel következik, hogy az ígéret gyermekei valamennyien hívők is. Tehát az ígéret hite nem azon áll vagy bukik, hogy akár a cselekedetnek, akár a hitnek a maga részét illetően adottnak kell lennie, hanem Isten elhívásának bizonyosságán (Róm 9,11k). E helyen az apostol megelégszik azzal, hogy Ábrahám utódait magasztalja. Itt nincsen szüksége arra, hogy az ígéret és az eleve elrendelés nagyszerűségét részletesen tárgyalja.

A helyzet ezért így áll: a végkövetkeztetés, hogy „Ábrahám hitt, tehát a gyermekei is hisznek”, csak abban az esetben tartható, amennyiben az ígéret gyermekeire vonatkoztatjuk. (Ezeket sem önmaguk alapján, sem Ábrahám igazsága alapján nem lehet megerősíteni, hanem csakis Isten kiválasztása alapján. És ők nem azért lesznek hívők, mert Ábrahám gyermekei, hanem azért lesznek Ábrahám gyermekei, mert egészen bizonyosan hitre fognak jutni. Mert ők Istentől, aki nem tesz hazug ígéreteket, Ábrahámnak ajándékoztattak.) Azonban ez a mondat mégis minden esetben érvényes: „Ábrahám hitt, tehát a gyermekeinek is hívőnek kell lenniük, amennyiben az ő gyermekei akarnak lenni.” Ez, mondom én, elég az „esztelen galatáknak” (Gal 3,1); viszont az „okos rómaiaknak” azért még valami mást is előad. Ezért tehát mindenki Ábrahám gyermeke, aki hisz, egyébként senki sem az.

3.5. Az Ábrahám-áldás fölment a törvény átka alól

3.5.1. A törvény szerinti élet átok alatt van

Gal 3,10: „Mert a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, amint meg van írva (5Móz 27,26): »Átkozott mindenki, aki nem marad meg mindabban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni.«”

Pál éppen most jelentette ki, hogy azok az áldottak, akik hitből élnek. Most a másik, ellenkező irányból következtet: átok alatt levőknek nevezi azokat, akik a cselekedeteikkel fáradoznak. És most lásd azt a sajátos következtetést, amit az apostol ebből levon! 5Móz 27,26 alapján azt mondja, hogy átok alatt vannak, akik nem a törvény könyvében előírtak szerint cselekszenek. E nemleges mondatból egy igenlő mondatot formál, nevezetesen így: átkozott, aki a törvény előírásait cselekszi. Nem igenli-e ezzel azt, amire Mózes nemlegesen válaszolt? S hogy az ellentmondás még nagyobb legyen: az igenlő mondatát éppen Mózes nemleges igéjével bizonyítja!

Itt Fesztusz helytartó ismét mondhatná: „Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz.” (ApCsel 26,24) Mit mondjunk hát mindehhez? Ezek szerint azok az áldottak, akik a törvény előírását nem cselekszik, mivel ezt egy olyan nagy apostol tanítja? Mindenesetre Mózes azokat nevezi átkozottaknak, akik nem cselekszik! Így csak az marad hátra, amiről fentebb már szóltunk, hogy mindenki, aki a hiten kívül áll, még ha a törvényt cselekszi is, nem tartja meg a törvényt. Mert a törvénycselekedetek képmutató cselekedetek; ahogyan alább az apostol mondja (Gal 6,13): „mert akiket körülmetélnek, azok sem tartják meg a törvényt”. Aztán Gal 5,3: „De ismét bizonyságot teszek minden embernek, hogy akit körülmetélnek, köteles az egész törvényt megtartani.”

Lásd: azzal, hogy valakit körülmetélnek, semmiképpen nem tartja meg a törvény egészét; még akkor sem, ha különben a törvény néhány rendelkezését megtartja. Ennek következtében Mózes eme igéje által (5Móz 27,26) minden embert átok alá kényszerít. És amikor így szól: „Átkozott mindenki stb.”, ezzel ugyanazt akarja mondani: „Egyetlen ember sem tudja megtenni, ami meg van írva. Tehát mindenki átok alatt van, és Krisztus megváltására szorul.” Ezért nem enged meg az apostol semmiféle ingadozást – mert mögötte az igazság a maga teljességében áll –: aki a törvény előírását teljesíti, nem tartja meg a törvényt, mert aki cselekszi, nem cselekszi, hasonlóan ahhoz, ahogyan Krisztus beszélt olyan emberekről, akik látván nem látnak és hallván nem hallanak (Mt 13,13). Ők ugyan abban mesterkednek, hogy a törvényt megtartsák és a törvény előírásait cselekedjék, valójában azonban valamennyien képmutatók. Mert kegyelem nélkül sem testben, sem lélekben nem lehetnek tiszták. Nekünk pedig meg kell maradnunk ebben: „a hitetlennek semmi sem tiszta” (Tit 1,15).

Nos, gondolom én, ez az igehely a kedves „semlegeseimnek” már kellőképpen feltárt, akik egy bizonyos semleges és a maguk „általánosító módján” erkölcsi jó véghezvitelét kitalálták. Az apostol azonban itt a törvény cselekedeteit átkozza meg, éspedig hangsúlyozottan az Isten törvényének a cselekedeteit. Pedig ezek még mindig jobbak azoknál, amelyek az emberi természet adottságaiból fakadnak. És éppen ők azok az emberek, akik eleddig annyira unalmasak voltak, és biztonságban ringatóztak. Most azonban azt mondják, hogy az apostol csak a szertartásos cselekedetekről beszél, amelyek (Krisztus eljövetele óta) halált hozóak. Azonban éppen ennek az ellenkezője az igaz: a szertartásos törvények nincsenek és nem is voltak soha elvetendők, csak a bennük való bizodalom, ahogyan Ágoston tanítja. Hogy pedig az apostol itt a törvény egészéről beszél, a továbbiakban abból derül ki, hogy az 5Móz 27,26 szerint idézettekhez: „nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében”, azaz Mózes szavaihoz hozzáteszi (még ha Jeromos emiatt neheztel is rá): mindenki és mindabban. A legnyomósabb érv azonban a hamarosan következő mondatban következik (Gal 3,13): „Krisztus megváltott minket a törvény átkától.” A pogányok azonban soha nem voltak a törvény szertartásos cselekedeteinek átka alatt. Ezért hát mindenkinek, akit megváltott, a törvény átka alatt kellett lennie. Ahogy azt már korábban is mondtam, kevésre tartanánk Krisztust, ha csak a körülmetélés, a szombat, a ruhákra, ételekre és tisztálkodásra vonatkozó előírások alól szabadíthatott volna meg, nem pedig sokkal inkább a legsúlyosabb vétkektől, amelyek a törvény által belénk égtek, nevezetesen a gonosz kívánságoktól, az érzéki vágytól, a haragtól és az istentelenségtől. Mert így nem a lelkek, hanem a testek üdvözítője volna, mert ezek mind (amiket a törvény szertartásos cselekedetek közé sorol) a testiek közé tartoznak. Ezért aztán a törvény bármely cselekedete, bármit is akar, bűn és átkozott, amennyiben hit nélkül, vagyis a szív tisztasága, ártatlansága és igazsága nélkül cselekszi.

Most Pál ezt mondja: „mert a törvény cselekedeteiben bízók”; Mózesnál azonban ez a kifejezés hangzik: „aki nem marad meg abban” (vagy ahogyan a héberben hangzik: aki nem erősíti meg mindazt) stb., „hogy azt cselekedni kell”. Hogy ez a kettő ugyanazt jelenti-e, vagy itt valami mással állunk szemben, annak megítélését az olvasóra hagyom. Lehet, hogy „a törvény rendelkezéseit cselekedni” mást jelent, mint „tenni, ami megíratott”. Akkor „tenni, ami megíratott” annyit jelentene, mint „megtartani”; és „a törvény rendelkezéseit cselekedni” annyi, mint „a beteljesítését bizonyos külsődleges cselekedetekkel színlelni”. Ahogyan Krisztus mondja (Lk 6,46): „Miért mondjátok nekem: Uram, Uram, ha nem teszitek, amit mondok?” Vagy ahogyan Róm 2,13-ban hangzik: „hiszen nem a törvény hallgatói, hanem megtartói fognak megigazulni”. Bizonyos, hogy az átok mindkét esete érvényben marad, azokon, akik nem teszik, amit Mózes mond, és azokon is, akik a törvény cselekedeteiben bíznak, amint azt az apostol tanítja. Tehát, ahogyan már mondtam, Pálnál általános apostoli beszédmód, hogy azok, akik a törvény cselekedeteit teljesítik, nem „cselekszik, amit a törvényben megíratott”. Mert ami a „törvényben áll”, kétséget kizárva a hitnek „íratott meg”. Egyedül ő tesz mindent, amit a törvény előír.

3.5.2. Isten előtt nem a törvény, hanem a hit tesz igazzá

Gal 3,11: „Az pedig, hogy a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt, világos, mert »az igaz ember hitből fog élni«.”

Ez a vége annak, amit Pál Mózes idézett igéjéből ki akart fejteni. Mintha ezt akarta volna mondani: „Mózesből meghallod, hogy átkozott, aki nem cselekszi, amit megírt. Én pedig a magam számára ezt úgy értelmeztem és mondtam, hogy ez azokra az emberekre vonatkozik, akik a cselekedetekben bíznak.” Hogy pedig mindkettő igaz, bizonyítja a mondat: a törvény által senki sem igazul meg Isten előtt. Mert ha nem lesz igaz Isten előtt, még nem cselekszi, ami meg van írva. Amennyiben ez így van, igazságosan kerül átok alá. Mert csakis akik teszik, ami megíratott, azok lehetnek igazakká. Idáig azonban a törvény „cselekvője” a maga „tetteivel” nem juttat el. Mindezt pedig teljes bizonyossággal igazolja a mondat: az igaz ember hitből fog élni (Hab 2,4). Ha az Írás itt igazságot szól, ami nem is lehet más, úgy minden kétséget kizáróan a törvény cselekedetei halottak, mivel hit nélküliek, ezért aki cselekszi, csakis nem igaz lehet. Ha pedig nem igaz, úgy nem is cselekszi, ami megíratott.  

Gal 3,12a: „A törvény pedig nem hitből van.”

Ez az, amit az imént éppen mondtam: a törvény által azért nem igazulhat meg, mert az igaz egyedül a hit által igazulhat meg. Igen ám, de a törvény és a hit nem ugyanaz. Sem maga a törvény, sem a cselekedete nem „hitből van”, mégis együtt járnak a hittel. Ezért aki a törvény rendeléseit cselekszi, bizonnyal igaz az emberek előtt, de nem az Isten előtt, ahogyan ezt a következőkben megmutatjuk.

Gal 3,12b: „…aki cselekszi, fog emberként élni általa”.

Ezt az igét 3Móz 18,5-ből idézi az apostol Róm 10,5 szerint is. Ezt akarja vele mondani: „A törvény nem tesz élővé és igazzá Isten előtt. Aki azonban cselekszi, amit a törvény követel, mint ember élni fog általa, ami azt jelenti, hogy a törvény büntetésétől megmenekül, és a törvény jutalmát elnyeri, de így még nem fog Istenben élni, s nem Ábrahám gyermekeként.” Vizsgáljuk meg hát e szavak súlyát! Mint ember élni fog a törvény cselekedetei által, de ezzel együtt Isten előtt még halott. Hangsúlyozzuk, „emberként”, nem mint igaz; hangsúlyozzuk, nem „cselekedetei által”, csak önmaga által fog élni. Ez nem biztosíték arra, hogy a törvény ítélete ne ölje meg. Mivel „mint igaz, ezáltal nem fog élni”, sokkal inkább, „mint igaz, hit által fog élni”.

Arra kell magadat e helyütt emlékeztetned, hogy az apostoltól megtanulhattad, a törvény cselekedetei olyan tettek, amelyek által az emberek előtt igazakként, a törvény vizsgálójaként jelenünk meg, belülről azonban, mivel a hit hiányzik, semmiképpen nem igazként. Ezért a törvény az emberekből csak képmutatókat farag, meszelt sírokat, „amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival” (Mt 23,27). Senki sincsen, aki a hitet megelőzően igaz volna (a cselekedetek okán); sokkal inkább ingyen lesz igazzá, így részesül jóban a rosszért. Az apostol ugyanis ezt gondolja: „mint ember élek” egy a törvényből élők közül az emberek előtt, igaz emberként azonban hitből élek az Isten előtt. Vagyis az ember Isten előtti igazságának, életének és üdvösségének hitből valónak kell lennie; nem olyan igazságból valónak, amely a hitnek elébe vág, azt megelőzi, hanem egy olyan igazságnak és életnek, amely először a hit által jön létre. 

3.5.3. Krisztus hordozta értünk a törvény átkát

Gal 3,13–14: „Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: »Átkozott, aki fán függ!« –, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányokhoz eljusson, és hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk.”

Először azokkal vitatkozom, akik nincsenek a törvény átka alatt, s így a Krisztus szabadítására sincs szükségük. Ők azok az emberek, akik különbséget tesznek a törvénnyel szembeni mulasztás és a törvény akaratával szembeni mulasztás között, mondván: „Aki a törvénybe ütközik, vétkezik; aki azonban a törvény akaratába ütközik, nem vétkezik, hanem csak kitér a jó elől.” Ki képes egy ekkora adag mérget bevenni? De hallgasd csak, milyen bizonyítékkal támasztják ezt alá! „A »törvény akaratának« azt nevezik, hogy Isten a törvény cselekedeteit szeretetben igényli. Ha mármost az ember, mondják, meg tudná tartani, hogy a »törvény akaratát« betöltse, akkor ő – ez lenne a következménye – mindaddig, amíg a kegyelmen kívül áll, szüntelenül csak vétkezik azáltal, hogy az ölést, házasságtörést, lopást stb. mellőzi.” Erre válaszolom: nem azzal vétkezik, hogy az ölést stb. mellőzi; hanem azzal vétkezik, hogy a bensőjében gyűlöletet, gonosz kívánságot, vágyakozást táplál titokban, s ha felingerlik, nyíltan. Mert a szív és a test eme titkolt tisztátalansága alól egyedül a Krisztus kegyelmébe vetett hit oldozhat fel. Ezért a „törvény akarata” nem az, hogy a kegyelmi állapotot megszakítja, mintha a kegyelem hajcsártermészetű volna. Hanem a „törvény akarása”, hogy megtartjuk; megtartani pedig kegyelem nélkül nem lehetséges, ezért kényszerül a kegyelem keresésére. Így tehát mindenki a törvény átka alatt van, mindaddig, amíg a hit kegyelme nélkül él, amit most már eléggé ismertettünk. Mert az igaz egyedül hitből él. Ebből következik, hogy mindazok, akik nem hisznek, a törvény átka alatt vannak. Különben Krisztus megváltását érvénytelenné tennénk, vagy pedig csupán a szertartásjellegűekre vonatkoztatnánk. Ámde akkor ezekből egy ember is megválthatna. Egyszóval (röviden): akkor a törvény cselekedeteit a saját erőnkből is megcselekedhetnénk. Így csak az marad hátra, hogy Krisztus megszabadított minket a haragtól, az istentelen létformától, a gonosz kívánságtól és minden mástól, ahogy azok Ádám és Éva óta a szívünkbe ültettettek. Ezáltal valamennyien tisztátalanná lettünk, csak adóssággal terhelt igazságcselekedeteket hozunk létre, és ilyen módon semmit nem tartunk meg a törvényből. Ezért rendeltetett nekünk teljes joggal átok és kárhozat. Így a törvényből nem kapunk segítséget, mert az csupán egy eszköz, hogy bűnösségünket megmutassa és dorgálja. Ahogyan azonban az apostol (2Kor 5,21) mondja, hogy „mert Krisztust bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne, amely Isten előtt érvényes”, úgy mondja itt, hogy „átokká lett értünk azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányokhoz eljuthasson”. Teljesen hasonló módon mondható: azt a halált szenvedte el, amellyel nekünk életet szerezhetett; olyan szégyent tűrt el, amely által dicsőséget nyerhetünk őbenne; mindenné lett értünk, hogy mi őbenne mindenné lehessünk. Ami pedig ezt jelenti: amennyiben őbenne hiszünk, a törvény betöltőinek bizonyulunk, megszabadítván a törvény átkától. Mert azt, amit érdemeltünk, átkot és kárhozatot, ő magára vette és megfizetett érte.

Jeromos itt érthetetlenül azért fáradozik, hogy ne kelljen elfogadnia: Krisztus Isten átka alatt áll.

Ezzel szemben az apostol szövege egyértelmű: Krisztus „átokká lett”, nem azért, mintha olyasmit cselekedett volna, amiért átkot érdemelne, hanem mert a Szentírás egy általánosan érvényes mondata, hogy „Átkozott, aki fán függ”. (5Móz 21,23) Ezért az apostol, talán, mert olyan szörnyen hangzik, hogy Krisztust átok alatt lévőnek nevezte, rögtön enyhíteni is igyekszik azáltal, hogy az Írás igazolását igénybe veszi. Tehát nem azért, amiért Jeromos ezt az igét nem akarja Krisztusra vonatkoztatni. Mert az apostol ezzel éppen azt akarta, hogy egy általánosan ismert és érvényes igemondattal ezt a Krisztusról tett kijelentését igazolja. Ha maga Krisztus Lk 22,37 szerint Ézsaiás igéjét idézi, hogy őt „a bűnösök közé sorolják” (Ézs 53,12), miért kell olyan szörnyűnek tartani, ha őt átkozottként átok alatt levőnek nevezzük? Ha őt „a bűnösök közé sorolják”, úgy neki a gonosztevők nevét kell viselni és az ő szenvedésükben részesülni.

Ahogyan azonban az ember kettős, egy belső és egy külső, éppúgy az áldás és az átok is kettős. A belső áldás a kegyelem és igazság a Szentlélekben; ez az áldás a leglényegesebb ismertetőjegye az ígéretnek, amely Ábrahámnak a Krisztusban adatott. A belső átok a bűn és az istentelen lét, ahogyan Zsolt 119,21 szerint hangzik: „átkozott kevélyek, akik eltérnek parancsolataidtól”. És Mt 25,41: „Menjetek előlem, átkozottak stb.” Aztán (Jer 48,10): „Átkozott, aki az Úr dolgát hanyagul végzi.” Ugyanígy (Jer 17,5): „Átkozott az a férfi, aki emberben bízik.” A külső áldás a testi javak túláradása; ezek az áldások az ószövetségi törvény jelentős ismertetőjegyeiként adattak. A külső átok a nélkülözés; ahogyan Mal 3,9 mondja: „Átok sújtson benneteket, hogy nélkülözzetek.” (A latin szöveg alapján.) Ugyanígy átkozta meg Krisztus a fügefát, amely elszáradt (Mt 21,19); hasonlóan átkozta meg Elizeus a fiúkat Bételben (2Kir 2,23k). Ezért egyáltalán nem szabad megütközni azon, ha Krisztus valamennyi szentjével együtt külső átokkal megátkoztatott. Ámde egy belső áldással mégis megáldatott, ahogyan Zsolt 109,28 szerint hangzik: „ha ők átkoznak is, te megáldasz”. Ugyanígy nem rettenetes, hogy Krisztus meghalt, szenvedett és megfeszítették; nem, mert „boldogok”, mondja Mt 5,11 szerint, „ha énmiattam üldöznek és gyaláznak titeket”. Ámde te erre ezt fogod mondani: „Ezzel még nem bizonyítottad be nekem, hogy az Istentől átkoztatott el; mert ez az, ami Jeromosnak oly nagy gondot okozott.” Erre így válaszolok: az emberi ócsárolás csak akkor érhet el bárkit is, ha az Isten azt elrendeli. Így 2Sám 16,10 szerint: „az Úr mondta neki, hogy ócsárolja Dávidot”. És ugyanezen a helyen: „Hagyjátok, hadd ócsároljon, hiszen az Úr mondta neki.” Így tehát Isten nem parancsolta Simeinek, hogy ócsároljon; mivel azonban Simei ezúttal tele volt indulattal, Isten, hogy a gonoszságát jó szolgálattá tegye, azt kívánta, hogy ócsárlását Dávidra zúdítsa.

Amikor tehát Jeromos nagy merészen hangsúlyozza, nem található az Írásban, hogy Isten valakit megátkozna, és Isten neve sehol sem áll összefüggésben az átokkal, akkor engem csodálattal tölt el, hogy értelmezhető, hogy 1Móz 3,14.17 szerint Isten a kígyót és a földet megátkozta Ádám miatt. Aztán Kaint is megátkozta Isten (1Móz 4,11). Hasonlóan tett Elízeus is a fiúkkal Bételben (2Kir 2,24), akiket Isten nevében átkozott meg. És Hab 3,14 szerint hangzik: „megátkoztad kormánypálcáját”. Végül Mal 2,2: „akkor átkot bocsátok rátok, átokká változtatom a nektek adott áldásokat.” […]

3.5.4. Aki Krisztusban hisz, Ábrahám ígéretében részesül

Térjünk azonban vissza az apostolhoz: „azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a pogányokhoz eljusson.” Ez azt jelenti, hogy az áldás, amely Ábrahámnak ígértetett meg, a „sok nép atyjává teszlek” (1Móz 17,5) ige általi hitben teljesedett be. Ez az a hit, mondom én, amely az áldásban megígértetett. Tehát az apostol itt immár másodszor röviden és burkoltan aláhúzza (a kiválasztás gondolatmenetét): a pogány népek Ábrahám gyermekei lesznek, nem azért, mert őt követik, hanem mert neki megígértetett. Mivel ők csak azért követhetik őt, mert mint leendő gyermekei az ígéret alapján és Isten beteljesítő munkája által bizonyosságot nyertek, nem a saját cselekedetük és követésük alapján. Nem a követés tette őket Ábrahám gyermekeivé, hanem a gyermekségbe való behelyeztetésük által lettek követőivé. „Krisztusban” – teszi hozzá az apostol, nehogy gondolatmenetének alapvető vonalától eltérjen. Mert a pogány népek nem a saját érdemük által, de nem is ám valamilyen más úton lettek Ábrahám gyermekeivé, hanem egyedül Krisztus által. Ez az ő érdeme, amit az ő javukra írt, és az is ő, aki hitben befogadta őket. Ezért következik mindjárt: „hogy a Lélek ígéretét” – ami azt jelenti: adatni fog nekik a Szentlélek – „hit által nyerjék el”. Mert azzal, hogy Ábrahámnak a hit áldása megígértetett, a Szentlélek ígérete is az övé lett. Mert a hitet is a Szentlélek ajándékozta Krisztusban, az ige, az evangélium hallása által.

3.6. Pál az Isten végrendeletképét használja

3.6.1. Ezzel a képpel a törvény minden igazságát megakadályozza

Gal 3,15: „Testvéreim, emberi módon szólok: a megerősített végrendeletet, még ha emberé is, senki nem teheti érvénytelenné, vagy nem toldhatja meg.”

Az apostol gondolatmenete itt megtörik. Nevezetesen e kiegészítés elhagyása miatt: „tehát még kevésbe teheti bárki is Isten megerősített végrendeletét érvénytelenné, vagy tehet hozzá valamit”.

Ő mondja: emberi módon; Jeromos véleménye szerint így akarja a galaták Isten cselekvésével kapcsolatos értetlenségét megtörni és egy emberi életből vett példával velük megértetni. Az én véleményem szerint azonban egyetlen ember sem annyira nagykorú, hogy ilyen példázatra ne szorulna rá, aki Krisztust szeretné megismerni. Igen, ez a példa különösen is szükséges, különben a gondolatmenet megértése még nehezebb volna, mint Róm 4 szerint, ahol ugyanezt tárgyalja ilyen példa nélkül. Eddig még nem találtam olyat, aki ennek a példázatnak helyes magyarázatát adta volna.

Állítsuk szemünk elé mindkettőt, a hasonlatot és a mögötte lévő témát. Máris látni fogjuk, milyen meggyőző bizonyítékkal győzedelmeskedik ismét a törvény igazságán. Ő azonban itt eltekint attól, hogy a végkövetkeztést levonja: ha az igazságot mi a törvény cselekedetei által magunktól is elérhetjük, akkor szükségtelen, hogy az Ábrahámnak adott áldás ígéretében részesüljünk, mert így nélküle, a törvény eszközével is elnyerhetjük az igazságot. Vagy legalábbis egyedül nem elégséges a megigazuláshoz, amennyiben ráadásul még a törvény igazságának is hozzá kell kapcsolódnia. És ezzel Isten testamentuma és ígérete vagy fölösleges, vagy elégtelen, úgyhogy szükség volna ahhoz nekem „valamit hozzátenni”. Mindkettő a legnagyobb mértékben átkot érdemlő, ha valaki azt így gondolja. Mivel éppen az ellenkezője az igaz: a törvény igazsága sem nem szükséges, sem nem elégséges. Itt a legmeggyőzőbb és legerősebb bizonyítékod!

Nézzük hát közelebbről: minden végrendelet ahhoz tartozik, aki készítette. Utána ahhoz, akire a végrendelet vonatkozik. Utána maga a végrendelet, és végül annak a tartalma, amiről a végrendelet vagy hagyaték szól. Úgy itt is Isten a testamentum szerzője. Aztán ő az is, aki ígéretet tesz, és a hagyatékot örökül hagyja. Ábrahám és utóda az, aki a hagyatékot kapja Istentől, az adományozótól kilátásba helyezett örökségként. A testamentum maga az ígéret: 1Móz 12,1kk és 17,1kk. A végrendeletben átruházott kincs nem más, mint hogy ők az örökösök, ami azt jelenti, hogy a hitben nekik adatott kegyelem és igazság, vagyis a pogányok megáldatása Ábrahám utódában. Most azért az ígéret kegyelme és Isten igazságossága Krisztus által kiszolgáltatott, és ezzel Isten testamentuma a saját halála által megerősítést nyert, igen, foganatosíttatott és kiosztatott. Ha pedig mindez nem elegendő, olyannyira, hogy még a törvény igazságossága is szükségeltetik, hogy ahhoz valamit „hozzátegyen”, vajon nem teszi ez érvénytelenné az Isten testamentumát, amely nemcsak megállapítást nyert, hanem megerősíttetett és beteljesíttetett? Ez azonban még egy ember végrendeletével sem történhetik meg. Mert ha a kegyelem elég, és az Isten testamentuma érvényes, akkor teljesen világos, hogy a törvény igazságosságának a keresésére nincsen szükség. Ezért mondja Róm 4,14: „hiszen ha a törvény emberei az örökösök, akkor üressé lett a hit, és valóra válthatatlan az ígéret.” Mert akkor a hit és az Ábrahámnak ígért kegyelem szükségtelen volna, amennyiben a törvény igazságossága elégséges.

Beláthatod tehát, milyen találóan foglalkozik az apostol az Írásokkal, azért, hogy mennyire lehetetlen azokat megértenie annak, aki úgy véli, hogy ő itt csak a szertartásos törvényekről beszél. Mert a bizonyítás végkövetkeztetésének a hegye éppen a Tízparancsolat igazságossága ellen irányul: mert ha mi a cselekedetek által megigazulhatunk, a hit és az áldás, amelynek a pogányokra való kiáradása Ábrahámnak megígértetett, teljesen hiábavaló. Hiszen akkor amúgy is, e hit és áldás nélkül is megigazulhatunk.

3.6.2. Ez a kép a Krisztusban való hitigazságról tanúskodik

Gal 3,16a: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak, és az ő utódának.”

Ami azt jelenti, hogy Isten testamentuma Ábrahámra vonatkozik. Pál itt „ígéretnek” nevezi, azonban röviddel ezután (Gal 3,17) már „testamentumnak”. Figyeld meg tehát, ahogyan ezt a példát alkalmazza, amit „testamentumnak” nevez: az ígéret – mondja – adatott, ez az átruházott kincs, a testamentum. Mi is azonban ez a kincs? A pogányok megáldása az utódban, vagy más szavakkal: a hit által megkapott kegyelem a Krisztusban. Erre következik most:

Gal 3,16b: „Nem így mondja az Írás: »és az ő utódainak«, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: »és a te utódodnak«, aki a Krisztus.”

Lásd, ahogyan itt az apostol Krisztusra mint az Ábrahámnak megígért utódra utal. Tehát a zsidók nem dicsekedhetnek azzal, hogy ők azok, akikben a pogányok áldást nyernek. Hiszen olyan sokan vannak, hogy soha nem lehetnénk bizonyosak, hogy most éppen melyikük az, aki eleget tesz ennek az ígéretnek, és megfordítva: ki az, aki ezt az ígéretet veszélyezteti, és Isten testamentumának érvényesítését akadályozza. Ezért tehát az ígéret végrehajtására egyetlenegy utód neveztetik meg, nemcsak azért, hogy bizonyosak legyünk felőle, hanem Isten népének egységére való tekintettel, óvakodva a szektáktól.

Megvan a végrendelet adományozója, maga a végrendelet, a testamentum által átruházott kincs, és azok is, akikre mindez vonatkozik. Már csak egy van hátra, hogy megerősíttessék, és ha megerősíttetett, a nyilvánosságra hozása és kiosztása, azaz hogy a pogányok ezt az örökséget a Krisztusban megkapják.

Gal 3,17a: „Ezt pedig így értem.”

Vagyis: most megmondom, hova akartam kilyukadni, most megmagyarázom és alkalmazom.

Gal 3,17b: „A szövetség, amelyet korábban megerősített az Isten, Krisztusban bízva.”

(„Krisztusban bízva” – csak néhány kéziratában olvasható.) Ami azt jelenti, hogy Krisztus halála által kell jogerőre emelkedni – „Krisztusban bízva”. Vagyis a pogányok is részesülnek benne, hogy nekik is ugyanúgy a Krisztusban helyeztetett letétbe. Mert az Isten szövetsége Krisztus által, Krisztusban bízva teljesedik be. A Krisztus halálával ugyanis nem úgy van, mintha a kegyelem általa áradna a hitre, amivel aztán egy másik is Krisztusban hívővé lehet. Nem, az egy Krisztus által vezet hitre!

3.6.3. Ez a kép az ígéretet a törvény elé helyezi

Gal 3,17c: „…a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet.”

Buzgalmában az apostol nem világosan, inkább nagyon összekuszáltan beszél. „Az Isten szövetségét – mondja –, amit Krisztus megerősített, nem teszi érvénytelenné a törvény” és annak igazsága. A szövetség azonban érvénytelen volna, és az ígéret miatt teljesen „eltörölt”, amennyiben a törvény cselekedete az igazághoz szükséges volna; ezzel együtt az ígéret kegyelme nem elégséges vagy alkalmatlan, hogy minket megigazítson.

Azonban Pál hozzáteszi: „a négyszázharminc év múlva keletkezett”, látszólag azért, hogy ezzel a törvényt kisebbítse. Mintha csak ezt akarná mondani: „Ha az ígéret csak a törvény után adatott volna, ebből arra lehetne következtetni, hogy a törvény igazsága által megszolgáltan lehetne azt elnyerni. Így azonban a kegyelem és az igazság elnyerése annyira nem függ a törvény cselekedetétől, hogy annyira sok évvel a törvény és annak igazsága előtt ígértetett meg. Senki nem szolgált rá, senki nem kereste, hanem egyedül Isten irgalmassága ígérte meg kegyelmének szabad akaratából. Miért is semmisítené meg a kegyelem ígéretét és annak beteljesedését, ha a kettő közül egyikhez sem szükséges a törvény erőfeszítése?” És Róm 3,21 szerint ezt mondja: „Most pedig törvény nélkül jelent meg Isten igazsága.” Igen, a törvény éppen ez ellen munkálkodik, miközben „csak büntetést eredményez” (Róm 4,15) és akadályoz. Ezért hát legyen vége annak, hogy a megigazulást törvénnyel és cselekedeteinkkel támasszuk alá – nem, mert bizony csak egy van, amivel azt alá lehet támasztani: Isten leghűségesebb ígérete, amely akkor sem hazudik, ha mi a törvény szolgálatában állva méltatlanabb bűnösökké válnánk.

Gal 3,18a: „Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján.”

Amennyiben az igazság, amelyet Ábrahámnak megígértetett, a törvény cselekedetéből és önmagunktól való volna, úgy az ígéret megsemmisült, fölösleges. Mert nem lehetséges, hogy valami (nevezetesen az igazság) egyszerre tőlünk és Istentől származzék. Hiszen „ő igaz, mi pedig hazugok” (Róm 3,4). Pál e mondat szövegén (Róm 3,18a) méri le annak a helyességét, amit az imént (Róm 3,17) megállapított, nevezetesen hogy az ígéretet a törvény semmiképpen nem tehette semmissé. Mert amennyiben az örökség törvény által örökölhető, úgy éppen a törvény által tenné az „ígéretet érvénytelenné”. Így is mondja (Róm 4,14): „Ha a törvény emberei az örökösök, akkor valóra válthatatlan az ígéret.” Továbbá fentebb már kellő mértékben feltártam az apostol szóhasználatát: „törvény”, „törvény cselekedete” és „törvény igazsága” – ezek nála mind egy és ugyanarra a lapra tartoznak. Éspedig azért, mert az ilyen „igazság” soha nem lehet a mi jóakaratunk gyümölcse, hanem kizárólag a törvény erőszakot gyakorló követelésének az eredménye. Teológusaink ezen a helyen természetszerűleg olyan kifejezésekkel hozakodnak elő, mint „önmagunktól”, „a magunk erejéből”, „tisztán a természetünkből adódóan”. Ezért aztán nincsenek is abban a helyzetben, hogy Pált megértsék, aki ennyire nyilvánvaló módon a törvény vádlójaként lép föl.

Gal 3,18b: „Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt az Isten.”

Nem a törvény által részesült benne, hanem a neki megígért kegyelemben ajándékozta azt neki, amikor a törvény még egyáltalán nem is volt jelen; annál kevésbé teljesülhetett be az ígéret a törvény megérkezése által. Ezzel zárul az apostol bizonyságtétele…

3.6.4. Ez a kép Krisztus halálát hirdeti

Jegyezd meg jól azt is, hogy az apostol Isten ígéretét „testamentumnak” nevezi. Ez a név az Írás más igehelyein is megtalálható. Így akarja nagyon bizalmasan a tudtunkra adni, ami történni fog: hogy Isten meg fog halni, és hogy az Isten ígéretéből – éppen úgy, mint egy végrendelet megállapításának tényéből – egyszerre mindkettő kikövetkeztethető: Isten megtestesülése és kereszthalála! Zsid 9,17 szerint így hangzik: „mert a végrendelet csak halál esetén érvényes”. Ezért Isten testamentuma sem léphet másképpen hatályba, mint Isten halála által. Így hangzik ugyanezen a helyen (Zsid 9,15) Krisztusról: „Így tehát új szövetség közbenjárója lett, mert meghalt […], hogy az elhívottak elnyerjék az örökség ígéretét.” Ez az a bizonyos „Krisztus napja”, amelyet Ábrahám (Jn 8,56 szerint) Isten ígérete által „látta, és örült is” neki. És ezzel összhangba lehet hozni (Jeromos állítása szerint), hogy a héberben inkább „szövetségről”, mint „testamentumról” van szó. „Szövetséget” köt, aki életben marad, „testamentumot” készít, aki a halálba készül. Így Jézus Krisztus „szövetséget” kötött mint halhatatlan Isten. Ugyanez a Jézus Krisztus ezzel együtt testamentumot készít, mert halandó emberré kellett lennie. Ahogyan egy és ugyanaz Isten és ember, ugyanígy a „szövetség” és „testamentum” is egy és ugyanaz.

Megbeszélendő témák:

1. Két Ábrahám: a test szerinti és az ígéret szerinti

2. A törvény és a törvény akarata – helytelen megkülönböztetés

3. Átkozott mindenki, aki nem cselekszi a törvényt

4. Először volt az ígéret, majd négyszázharminc év múlva a törvény

5. Törvény és ígéret szerinti megigazulás és igazság 

6. Amit a végrendeletről tudni kell

7. Krisztus szövetség is, testamentum is

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!