Emlékezés báró Radvánszky Kálmánra

Emlékezés báró Radvánszky Kálmánra

Share this content.

Szöveg: Solymár Gábor
Solymár Gábor nyugalmazott evangélikus lelkész osztotta meg báró Radvánszky Kálmánra emlékező gondolatait annak apropóján, hogy egyházunk ünnepélyes keretek között visszakapta a báró Radvánszky Kálmán által ajándékozott rendkívül értékes könyvtári anyagot az Országos Széchényi Könyvtártól (OSZK), amelyet 1950 óta letétként őriztek.

Néhány, báró Radvánszky Kálmánra emlékező gondolatot szeretnék megosztani. Nagyon örülök, hogy ünnepélyes körülmények között történik a báró Radvánszky Kálmán által ajándékozott rendkívül értékes könyvtári anyag visszaadása. Arra gondoltam, hogy fontos feljegyezni az utókor számára a vele kapcsolatos emlékeket. Hubert Gabriella részletes ismertetése sejtetni engedi azt a gazdagságot, melyet örökségként kapott, őrzött és az evangélikus egyházra hagyományozott. Az a társadalmi változás, amelynek részese lett, bizony nagy lelki próbatétel volt. 

Édesapám, Solymár András 1954 októberében lett sajókazai lelkész – ekkor költöztünk oda. Nyolcéves voltam ekkor. Kezdettől rendszeresen jött hozzánk. Meglehetősen kopottas ruhában járta a falut, mert látogatta egykori cselédeit, és ott ebédelt. Ezek közül többen keresztgyermekei is voltak. Úgy emlékszem, hogy több mint kilencven keresztgyermeket tartott számon. Már ekkor bottal közlekedett, kissé előre hajolt testtartással rótta az utcákat. Jellegzetes arca volt, amelyhez természetesen tartozott a nagy szakáll. (Télen egyik alkalommal mesélte: kocsisának alig fűthető fészerében lakva egeret fogott a szakállában.)

Kezdettől hozott magával néhány ezüsttárgyat ruhába csavarva, hogy édesapa vigye el Miskolcra a zaciba (zálogházba). Így biztosított magának némi anyagiakat. Állítólag arra az alkalomra, hogy Mária Terézia Sajókazán járt, címerrel ellátott ezüst étkészletet szereztek be. Édesapa nem nagyon beszélt előttünk a zálogházi utakról. Arra viszont jól emlékszem, hogy minden alkalommal feljegyzést készített az elvitt tárgyakról.

Úgy hallottam, hogy a szülei nem járultak hozzá, hogy színésznő legyen a felesége – ezért később sem házasodott meg. A gyermekeket nagyon szerette, segítette, támogatta. Állítólag az evangélikus iskola diákjainak Miskolcról banánt hozatott, és maga osztotta szét a tanulóknak. Hallottam történeteket a háború előtti világról. Arról, hogyan ragaszkodott az ősei által szerzett vagyonhoz. Voltak olyan földterületei, amelyeket nem használt, mert például árvízi területen voltak. Előfordult, hogy a cselédei közül valaki kihasított egy darabot, és művelni kezdte. Évekkel később ment a báróhoz a pénzzel, hogy ő megvásárolja a területet. Az illetőt ingerülten elzavarta, mondván az ősök vagyonából semmit sem herdál el. Az illető pedig tovább művelte mint sajátját. Több szénbányáját, nagy borászatát és a lovászatát is emlegették.

Ritkán láttam templomban. A papi paddal szemben volt a bárói család ülőhelye. Az ajtó fölött a családi címert helyezték el. Ha istentiszteleten volt, akkor nyitva hagyta a rácsozott ajtót. Valamikor örökös, tiszteletbeli gyülekezeti felügyelőnek választották, és ezt gyakran emlegette. Tudatosan nem hagyta el birtokát a második világháború alatt. Bízott abban, hogy ha ő nem bántotta az embereket, akkor a későbbiek során neki sem lesz bántódása. Sajnos tévedett, mert embertelen megaláztatásokon ment keresztül. Voltak értékei, amelyeket a háború előtt még elhelyezett az emberei lakásában. Egy nagy méretű festmény – feltételezhető, hogy nem talált megfelelő nagy falfelületet, ezért – a lelkészlakás nagyszobája falára került. Ez a kép a báró haláláig ott maradt. Ekkor egyik volt alkalmazottja jött hozzánk, hogy a képet a „Bauró úr” neki ajándékozta, és elvitte. Volt még egy érték a lelkészlakás pincéjében. Ide került az egyik Radvánszky-őstől származó pántos vashordó. Azt hallottam, hogy Rákóczi katonáinak ebben őrizték a zsoldot. Érdekes rejtett záron keresztül lehetett kinyitni. Amikor eljöttünk Sajókazáról, még ott volt.

Kész csoda, hogy könyvtárának értékei megmaradtak. Hallottam, hogy volt, amit a párnájába varratott, hogy megmaradjon, és azt is, hogy értékes könyvek lapjait használták az orosz katonák szalonnasütés kellékeinek. Tudtam, hogy teherautókkal vitték Budapestre a könyvei nagyobb hányadát. Valamennyit elhelyeztek a kazai templom bejárati ajtajánál kiképzett egykori magtárban. Ez be volt zárva. Gyerekként kíváncsian vártam, mit rejt a zárt ajtó. A '60-as évek közepén jöttek a még megmaradt könyvekért, akkor láttam, hogy az 1800-as évek második feléből származó, főként lovakkal kapcsolatos hazai és külföldi könyvek és folyóiratok sokaságát rejti az egykori magtár.

Az előzményekhez tartozik: 1926-ban tatarozták a kazai templomot, és újjáalakították a környezetét. Ez az akkori lelkész, Ligeti Ede és az akkori felügyelő, báró Radvánszky Kálmán közös munkája volt. Az ünnepség után Marcsek János tokaji lelkész az Evangélikusok Lapjában bővebben beszámolt az építkezés részleteiről. Kiderült, hogy másfél év gondos, átgondolt munkájának gyümölcse készült el ekkorra. Ebben közös teher hárult Ligeti Ede lelkészre és Radvánszky Kálmán felügyelőre, akik évtizedeken keresztül heti rendszerességgel találkoztak az aktuális feladatok megbeszélésére.

A következőkben az Evangélikusok Lapja hetilapból szó szerint idézem a megjelent cikket az 1926. 10. hó 31-én megjent lapszámból: „Hírek: Sajókara ünnepe. Hosszú előkészület, áldozatos és áhitatos, kitartó munka után befejezést nyert az a nagyszabású renoválás, amit az egyházközség templomán teljesített. Másfél esztendő gondos fáradozásának a koronája volt az a szép és felejthetetlen ünnep, amelynek október 17-én Sajókara a színhelye volt. E napon adta át újból az egyszerű, de finom ízléssel megújított templomot magasztos hivatásának Geduly Henrik püspök. Erről az ünnepről azonban nem egyszerű tudósítást akarok adni, hanem inkább odavezetem az olvasót, hogy próbáljon látni, tapasztalni és felbuzdulni. – 16-án délután érkeztünk Geduly Henrik püspök úrral, akinek oldalán ott volt a lelkesen egyházias kerületi felügyelő, dr. Zelenka Lajos kúriai bíró. Az állomáson várakozott az ev., a ref. és rk. egyház küldöttsége és a községi képviselőtestület, a különböző hivatalok vezetői. Díszes bandérium vezette a menetet a Radvánszky kastélyba, ahol a kerületi elnökség szives fogadtatásra talált. Az egyházközség áldozatos és lelkes vezetői báró Radvánszky Kálmán felügyelő és Ligeti Ede lelkész még ekkor se maradtak tartósan vendégeik társasagában: a dédelgetett művön, a templomon kellett nekik díszítéseket, simításokat végezni, mielőtt a püspök és kísérete megtekintené. A templom közelébe se szabad volt mennem a kitűzött idő előtt, felhasználva az időt a lelkészi irodába vonultam vissza. Feljegyzések készítése végett a lelkész asztalához ülve, szemembe tűnik a szemközti falon egy újonnan odahelyezett képsorozat egyforma keretekben. Közelebbről vizsgálat alá véve, látom, hogy itt egy érdekes, uj dolog köti le a figyelmet, sőt a hazai evang. egyház történetének egy darabja van előttünk: a magyar evang. egyház egyetemes felügyelőinek a képsorozata. Nem tudok róla, hogy valahol láthatók volnának igy szép együttesben ezek a régi és újabb képek. Értesülésem szerint sok gondos utánjárást igényelt ennek a megszerzése s most ott diszlik a 10 egyetemes felügyelő képe a sajókarai lelkészi hivatalban. Ha egyházi lapjaink képeket is hozhatnának, akkor hozniok kellene ezeket a képeket. Legalább a névsort mégis bemutatom. Bizonyosan sokan vannak, akik velem együtt nem restellik bevallani, hogy eddig nem tudták elsorolni egyházunk egyetemes felügyelőit. Íme a névsor: csömöri br. Zay Péter (1758-1788.), ócsai Balog Péter (1789–1818.), tótprónai br. Prónay Sándor (1818–1840.), gróf Zay Károly (1840–1861.), tótprónai és blatnicai br. Prónay Gábor (1861–1875.), lőcsei Zsedényi Ede (1875–1879.), radványi és sajókarai br. Radvánszky Antal (1879–1882.), tótprónai és blatnicai br. Prónay Dezső (1883–1917.), br. Solymossy Lajos (1917–1923.), radványi és sajókarai br. Radvánszky Albert (1923.) E kedves gondolatért és a kiállítás fáradtságáért őszinte elismerés illeti a lelkészt. – Ebből a történeti légkörből indultam a lelkészlak ápolt virágai között a templom felé. Vasráccsal körülzárt virágos kert választja el az utcától. Mielőtt a kertbe lépnénk, feltűnik a kapu fölötti köriven egy aranybetüs felirat: Istenfélelem, emberség, hazaszeretet. Valóban találó; a templom felé közeledő ember szivében ilyen érzelmek honolnak. Belépve a kapun, a templomelötti kertbe jutunk, amelyben lépcsők vezetnek felfelé a templomhoz. A lépcsők két oldalán az emelkedés szerint oszlopok s rajtuk két-két oldalon egy-egy márvány-tábla. A legelsőkön: Én vagyok az ut, az igazság és az élet; Én vagyok a feltámadás és az élet... 12 márványtábla, 12 evangéliumi mondás, mindegyik egy-egy kedves lélek adakozó készségét örökíti meg. A kert virágainál szebb evangéliumi virágok között jutunk fel a templom ajtajáig. Itt ismét felírás az ajtó fölött; köszönt a templom: Békesség néktek!

Néhány méterrel felette újból kellemes meglepetés: a kivilágított Luther-rózsa. Valami erősen evangélikus hangulatban lépjük át a templom küszöbét és szemben látjuk az egyszerűen díszes oltárt, melyen ott ragyog az irás: Erős vár a mi Istenünk. Az egész oltár, sőt a templom felett uralkodik az aranyozott kereszt, ez a tipikusan evangélikus jelvény. Jólesik a szemünknek megpihenni a gyönyörű üvegcsilláron, amelyen villany-gyertyák fénylenek. A nemes egyszerűséggel, de mégis sok munkával kidolgozott festés, az ornament-üveges ablakok, mind-mind azt éreztetik a szemlélővel, hogy evangélikus templomban van. A kórus felé fordulva egy hatalmas márványtáblát látunk, amelybe 1500 szóval van aranyozott betűkkel bevésve a nagymultu egyházközség története. Hosszúra nyúlna leírásom, ha végig méltatnám a vasárnapi felszentelő ünnepet. Csak annyit irok, hogy az ének, a beszéd, a hegedű, gordonka- és orgonaművészet magasztos harmóniába olvadva szállt-szállt az Egyház Urához és vitt minket is magával felfelé. Bejöttek az ünnepre a nagykiterjedésű szórványból, fiókegyházakból, ott voltak az egyházak és politikai hatóságok, gyártelepek képviselői. Ott volt a mi evangélikus egyházunk szeretetteljes tisztelettel övezett első embere: Radvánszky Albert báró, egyetemes felügyelő, őt a szép és nagy munka iránt való elismerés mellett elhozta az ősök kegyeletes tisztelete s azok a megszentelt családi hagyományok, melyek a szeretet elszakíthatatlan kötelékeivel fűzik egybe a Radvánszky-rokonságot. Evangélikus egyházunk közvéleménye a hittestvéri szeretet és örömteljes elismerés érzelmeivel fordulhat a renovált sajókazai templom felé, mely magyar evang. egyházunknak egyik értékes alkotása lett. Nyújtsuk az elismerés örökzöld koszorúját a fáradhatatlan lelkésznek, a nagybuzgalmu, áldozatoktól nem idegenkedő felügyelőnek, br. Radvánszky Kálmánnak, s köszöntsük meleg szeretettel a sajókarai egyházközség egész közösségét. Emléket állítottak a történelem útján. Marcsek János" (Sajtóhiba található a szövegben, mert Sajókazáról van szó!)

Néhány utólagos megjegyzés. Gyerekkoromból emlékezem arra, hogy a gyülekezeti levéltárban voltak képek, amelyek tusrajzszerű portrék voltak, felül a név és évszám, alul a nemesi család címere. Ezeket összeállítani, elkészíteni bizony nem lehetett egyszerű feladat! Mostani megemlékezésemben arra gondoltam, hogy ezekről a képekről is megemlékezem. Természetesen nem tudtam, hogy a tiszai egyházkerület felügyelői voltak. Nagy örömömre szolgált, hogy Marcsek János írása választ adott az emlékezés pontosítására – a fenti cikk alapján. 1926. október 31-én a Harangszó című dunántúli lapban névtelenül szintén irt valaki egy cikket a sajókazai ünnepségről. A cikk szerzője arról ír: „Hatalmas vaskapun keresztül jut az ember a templom előterére. A vaskapun három felírás ragyog: emberség, Istenfélelem, hazaszeretet.” Az itteni felsorolás más, mint a Marcsek János írásában szereplő sorrend. Szerintem a Harangszó cikkében található a helyes sorrend! Az 1936. március 1-jén megjelent Harangszóban hírként közlik az országgyűlési választás eredményét. Ekkor kétszáznegyvennégy képviselőt választottak, közülük százötvenhárom római katolikus, ötvenegy református, huszonöt evangélikus, három izraelita, két görögkatolikus, két felekezeten kívüli és egy unitárius vallású volt. Az evangélikusok között báró Radvánszky Kálmán is szerepel mint az edelényi kerület megválasztott képviselője. Gyerekkoromban hallottam, hogy hordószónokok – akik hordókra állva tartottak politikai beszédeket – segítették a báró megválasztását. A falvakban ételt osztottak, és hordókat vertek csapra, hogy eredményesebb legyen a választás. 1965 májusában az akkori Evangélikus Élet hírei között jelent meg a következő rövid tudósítás: „Radvánszky Kálmán, a sajókazai egyházközség több évtizeden át volt felügyelője és volt egyházmegyei felügyelő Sajókazán 78. életévében meghalt. Május 15.-én temették el nagy részvét mellett. Az igaznak emlékezete áldott.” Bizonyosan édesapám írta ezt a rövid feljegyzést – szerintem az eredetiben a név előtt ott szerepelhetett a bárói megjelölés, melyet természetesen az újság szerkesztői politikai okok miatt kihagytak. Emlékszem, hogy a családi kriptába helyezték el és édesapám temette.

Ezekkel a sorokkal, személyes emlékekkel, idézetekkel szeretnék hozzájárulni a Radvánszky Kálmán bárót méltán megillető megemlékezéshez.

A szerző nyugalmazott evangélikus lelkész.

 

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!