A Fasori Evangélikus Gimnázium jeles tanárának kálváriája az ötvenes években

A Fasori Evangélikus Gimnázium jeles tanárának kálváriája az ötvenes években

Share this content.

Szöveg: Zsugyel János
A kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából fejet hajtunk azok emléke előtt, akik életüket áldozták ezekben az években, de illő azok emlékét is felidézni, akiknek élete nem folyhatott tovább a szokott mederben, munkahelyük elvesztésével évekig a társadalom peremén tengődtek. Jánossy István latin–történelem szakos tanár szomorú sorsát fia, Jánosy [sic!] István evangélikus lelkész, költő és műfordító Kabdebó Lóránt professzorral folytatott, könyv alakban is megjelent (Kabdebó Lóránt: Jánosy István, Életünk Kiadó, Szombathely, é.n.) beszélgetéseiből ismerhetjük meg.

Jánossy István Eötvös-kollégistaként végezett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd Besztercebányán vállalt tanári állást. A trianoni országvesztést követően azonban az időközben családot alapított tanár visszatelepült Magyarországra, ahol az első időben vagonlakóként, majd később szűkös lakásviszonyok között éltek.

„A fordulat után már apám nem taníthatott tovább a besztercebányai gimnáziumban. Dunántúli születésű lévén, no meg a tannyelv is megváltozott. Szerencsére rögtön kapott állást a pesti Erzsébet Nőiskola tanárképző főiskolai tagozatán. Hamarosan mi is utánaköltöztünk. Hetekre vagonlakóvá lettem, mert a bútorainkkal megrakott teherkocsit igen vontatottan továbbították, és anyámmal együtt ott laktunk. […] Így egyszeriben földönfutókká lettünk, és be kellett érnünk  egy kétszobás lakással először az Attila utcában, nem sokkal utóbb a Fény utcában.”

Jánossy István utóbb a fasori gimnáziumban kapott állást, ahol két évtizedig taníthatott. Erre az időre így emlékszik vissza fia:

„Igen, ez volt az a gimnázium, és hát én is oda jártam. Igen ám, de mert a villamos drága volt, apám biciklin karikázott oda, ott evickéit hóban, lucsokban a Margit-hídon a számtalan villamos, autó, lovaskocsi közt, csúszkált a jeges úttesten. Erre engem még alkalmatlannak ítéltek, közelebb kellett költözni a gimnáziumhoz. A Damjanich utcába költöztünk, négyszobás lakásba, ahol már elhelyezhettük a közben megérkezett besztercebányai bútorainkat.”

A fasori évek napi rutinját így mutatta be:

„Tudóskodó ember volt, a csöndet kívánta, semmi keresnivalója nem volt a kétszobás tömegszálláson. A gimnázium tanári könyvtárában volt a főhadiszállása, délelőtt leadta óráit, a lyukasórákban tudományos kutatásaival babrált, aztán elment a Király utcai Síposba ebédelni, vissza a könyvtárba, ott aztán egy kicsit szunyókált a kanapén, aztán következtek magántanítvány-órái egész estig, majd még egy kicsit olvasott a könyvtárban. […] De most, hogy apám nagy, önálló szobához jutott, amelyben függetleníthette magát a család nyüzsgésétől, többet volt otthon. Különben is latintanárom lett az iskolában, mindennap egy órán át együtt voltunk. Egyszeriben óriássá nőtt előttem. […] Nagyon szigorú volt, a fiúk mégis szerették, mert nagyon világosan magyarázott, és volt humora, amellyel még a legkínosabb ügynek is ki tudta húzni a méregfogát. A latin tanulás mégsem volt terhes, ugyan keményen meg kellett tanulni a nyelvtant és a szavakat, a többi ment magától, mert minden olyan értelmes, világos volt. És otthon együtt ebédeltünk, vacsoráztunk vele.”

A kezdeti nehézségek után kialakított bensőséges családi életnek a háború, majd a német megszállás vetett véget. Az Egy tanár emléke című versének részletében Jánosy István így emlékszik édesapja helytállásáról:

„De ő a Kossuth-napon,
hogy itt dübörgött teutoni tank dühe,
s országuton vonultak árnyak,
s dőlt el a gyönge: megálljt kiáltott,

mert a kimarjult, sanda, kaméleon-
korban komolyra vette az ős Ne ölj-,
Ne árts-parancsot egyszerűen,
mint a nap egyszerűen sugárzott.”

A német megszállás ideje alatti helytállás azonban nem mentesítette a fordulat éve utáni bosszú alól, amelyről így szól a visszaemlékezés:

„Újabb szerencsétlenség: atyám nyugdíját megvonták. Dezséry püspök anélkül, hogy a telekkönyvi kivonatokat és a gyámügyi iratokat megtekintette volna, puszta hallomás alapján apámat kinevezte földbirtokosnak és mint ilyet, jelentette az állami hatóságnak. Pedig apámnak és anyámnak soha nem volt még egy sírhelynyi saját földje sem. Politikai kifogás sem merült fel ellene az igazoltatásnál, hiszen az antivilágban a Fasorban közismerten ő volt a legdemokratikusabb tanár. Nem számított. A püspök szerint ő földbirtokos, és ugrott a nyugdíj. Darab ideig hiába szaladgált állás után. Aztán valaki ajánlatára felvették a Fellten és Guillaure gyárba portásnak a hátsó kapuhoz. Ez ellen az állás ellen nem is lehetett panasza: nem volt terhes. Ideje javát olvasással és kedélyes beszélgetéssel töltötte. Télen barátságos dobkályhában villogott a tűz, a pihenő munkások ide jártak melegedni, akkor vidáman folyt a szó. A gyár ekkor az oroszok kezében volt. 1952-ben azonban átvette a magyar állam. Az új vezérigazgató soknak találta a létszámot, szerinte a hátsó kapuhoz nem kell portás, kérjék el a kulcsot az első portáról. Elbocsátották. Kihez menjen? Egyetlen reménye még a főmérnök, az üzem általános irányítója. Régi ember, talán megérti. – Nem tudom alkalmazni, sajnálom – mondta szigorúan. Az öreg végignézett a mérnökön, az megérezte, mert enyhébben hozzátette: menjen a szomszédba, ott keresnek embert.

Otthon csak az örökös veszekedés várta. Anyám dúltan ordítozott vele: trottli, élhetetlen alak! Már mindenki visszakapta a nyugdíját, mert utánajárt. Menj el a volt tanítványaidhoz, akik magas pozícióban vannak, kérd meg őket, járjanak közbe. – Nem megyek, inkább éhen halok. Én nem kilincselek, nem kunyerálok. Hogy aztán ajtót mutassanak? Ők jöjjenek rá, mit tettek velem. Velem, aki… – Eszébe jutott az emlékezetes Kossuth-nap, amelynek előestéjén a tankok dübörögtek be a városba. A gimnáziumban ő volt az ünnepi szónok. Azt mondta: »Vége az ország függetlenségének. Ide vezetett, hogy az ország urai semmibe vették Kossuth intelmeit. Hány százezer magyart áldoztunk föl a Molochnak esztelenül, és még hányat fogunk? Aztán bukunk a vesztes oldalán. Vae victis!« Csoda, hogy életben maradt. És most ez a hála. Másnap ott állt a szomszéd gyár művezetője előtt. – Mi kell? – Előadja higgadtan. – Van munka, de még ezek sem bírják. Mázsás terheket kocsiba rakni nem játék. – Letörten kóválygott haza. Egyszer csak ráköszön valaki, Kovács, az építők diszpécsere: – No mi az, miért lógatjuk az orrunkat? –

Miután az öreg elmondta, Kovács elgondolkozott. – Várjon. Jöjjön velem. Majd kitalálunk valamit. Vissza a gyárba, egész a jól ismert bódé közelébe. Kovács odalép az egyik kőműveshez, az öreg régi ismerőse, hiszen ez is odajárt melegedni a portásfülkébe. Hallgatag ember, mégis annyit tudott róla, hogy van egy ötéves fia, és ez a fiú és az asszony a mindene. Amikor egyszer arról folyt a szó, dolgozzék az asszony vagy se, Nagy Jóska megjegyezte: én nem engedem dolgozni az asszonyt. Megkeresek annyit, hogy ne kelljen dolgoznia. – Na, Jóska, itt az új talicskás, meglátjuk, bírja-e. A kőműves csak vállat vont. Körülbelül 100 méterről kellett odatalicskázni a téglát, meszet, homokot. Elsőre jól megrakta a talicskát. Belefeküdt, hórukk! A kerék meg se moccant. És mintha lenn, a hasfalában valami megszakadt volna, mint láda alatt a feslett gurtni. – Ne rakjon annyit! – mordult rá a kőműves. Rakott feleannyit. A felázott agyag így is visszafogta. Rémülettel látta, mint tűnik el rögtön a kőműves keze alatt az a pár tégla, amit hozott. Már sejti: a kőműves nem lesz ki a normával és őt innen kiteszik. A kőműves ott állt előtte: pihenjen. És megtolta a talicskát, pillanat alatt fordult kétszer annyi téglával. Hazafelé hasfala úgy szúrt, alig bírt lépni. Az esthomályban suhogott az eső. A csatakos úttesten tűzfehér, önnön farkukba harapó kígyók s fények. Pocsolyák villogása autógumik alatt. Ilyen időben ütötte el a fiát egy autó. A villogó fények elkápráztatták, akkor vette észre az autót, amikor már a két lámpa között volt. Istenem, ha most… az megoldana mindent. Azaz, nem oldana meg semmit, de legalább nem őt nyomná a gond. Már az ötödik villamos ment el az orra előtt, az emberek fürtökben lógtak rajt. Üresebb villamosra várni reménytelen. Végre egynek megfogta a kapaszkodórúdját és fölugrott a lépcsőre. A sín a pocsolyába merült, a kerekek után suhogott a víz. Egy előtte lógó hájas alak megfészkelődött és kinyomta őt. Ujjai elernyedtek, érezte, hogy sorra szakadnak le a kapaszkodóról. Szerencsére a villamos annyira tömve volt, hogy kifelé esett és nem a kerekek alá. De ruhája teljesen átázott, összeszakadt. – Holnap? Holnap újra? – Másnap reggel jóval korábban jött, mint a kőműves, úgyhogy amikor az a vakolást kezdte, már vagy nyolcfordulónyi téglát odahordott neki. A maltert is kikeverte. Igyekezett okosan rakodni és tempósan járni a fordulókat. Pár óra múlva így is kifulladt. Rémülten gondolt rá, hogy a kőműves elveszti a türelmét és túlad rajta. Elvégre a keresetéről van szó. – Tata, mi volt maga azelőtt? – kérdezte váratlanul a kőműves. – Gimnáziumi tanár. – És mit tanított? – Történelmet. – No, arra taníthat engem is! Ez mentette meg az állását. A kőművest szenvedélyesen érdekelte a magyar történelem. Minduntalan kérdezgette az Árpád-házi királyokról, Mátyásról, Rákócziról, a szabadságharcról. Ő csak mesélt. Ilyenkor a kőműves megfordult néhány rakománnyal. Különösen az ebédszünetekben folyt a szó. Ilyenkor mindketten letelepedtek egy felfordított talicskára. No, majd lesz mit mesélni a gyerekeknek, ha már nagyobbacska lesz. Jó néhány hónapig, majd egy évig ment az így. Hanem a sérve egyszer kiugrott, alig lehetett visszatuszkolni, így a talicskázást nem folytathatta tovább. A kőműves szólt a szállítmányozóknak, nem vennék-e át kocsikísérőnek. Hát csak úgy pro forma. Egyszer, amikor hazajött, anyámat nem találta otthon. Elvitték a mentők. Elvágódott, úgy találtak rá. Féloldalára megbénult. Agyi érgörcs. A hórukkbrigád apámmal együtt három tagból állott. A főnök volt a sofőr, egy nagytermetű tahó, az ántivilágban önálló pékmester volt, híres a kiváló minőségű és sokféle kenyereiről és süteményeiről. Elve volt, két óra után nincs munka, ilyenkor lődörögni kellett, de úgy, hogy az serény tevékenységnek lássék, vagy lebonyolítottak egy-két feketefuvart, amire apámat nem vitték el, de szigorúan meghagyták, jól rejtőzzék el a telep területén. A brigád második tagja, egy notórius borissza, sovány volt, mint a kóró, mégis olyan erős, egy fél marhát becipelt a hátán egymaga. Sohasem engedte nagyot emelni az apámat, a nagyobb súlyokat mindig maga emelte vagy ketten a sofőrrel.

Megható volt, hogy vigyáztak apám egészségére. A derék borissza minden elsején és tizenötödikén önkényes szabadnapot tartott, a fizetését különben a felesége vette fel. Amikor éppen rakodtak, az utcán szembejött vele Eötvös-kollégiumi konskolárisa, akkor egyetemi tanár, rendkívül megdöbbent, amikor apámat rakodni látta. Ezt a munkát sem folytathatta a végtelenségig, kizáródott a sérve. Sebésznek kellett visszaügyeskednie, hová menjen, ahol még fölhasználhatják ilyen rokkantan? Szerencsére a metróépítkezésen, a Déli vasútnál kerestek szerszámkiadót, akinek alig kellett fizikai munkát végeznie. Beállt oda. Főnöke hamarosan megkedvelte, mert az anyagfelhasználásnál sokat kellett köbözni, és ezt apám jobban és gyorsabban csinálta, mint ő, hiszen a számtant még a bencésektől tanulta. Közben anyám is munkába állt a közeli jelmezkölcsönzőbe varrónőnek. Néha rosszul lett, összeesett. Anginás roham. A műhely levegőtlensége sem tett jót neki. Apám sohasem panaszkodott a sorsa miatt. Este vidáman mesélte napi kalandjait. És nem győzte dicsérni a munkásokat. Hogy milyen derék, becsületes, tisztességes emberek, mennyire önzetlenül segítik a gyöngét, nyíltak, őszinték, nem érdekli őket a politika, szidják a kurzust kutyául. A földalattinál még együttérző barátra is talált: együtt dolgozott egy széparcú, kedves fiatalasszonnyal, a Bethesda lelkész lánya volt. Egyetemi diplomát szerzett, de apja és férje miatt nem vették föl, csak segédmunkásnak, annak is csak a metrónál. Férje katonatiszt volt, a háborúban repesz érte a fejét. Ha pár milliméterrel mélyebbre hatolt volna az agyban, már nem élne, de így is alig tudták megmenteni. A kórházban esküdtek össze, utóbb a férfi még sokáig feküdt otthon, majd a malomhoz került segédmunkásnak. Egyszer csak szól a telefon, anyám hív: azonnal keressem fel őket. Rohanok. Elmondja, a házmestertől megtudta, hogy ők rajta vannak a kitelepítendők listáján. Azt ajánlotta, költözzék be hozzájuk valaki egész közeli családtag, például a gyermekük, aki nincs kompromittálva és állásban is van. De nem elég, ha csak bejelentkezik, náluk is kell laknia. Elmondtam Évának, rendkívül megdöbbent, és kijelentette: ha én tőlük elköltözöm, még ha átmenetileg is, akkor kapcsolatunkat befejezettnek tekinti. Elválunk. – Most mit csináljak? Életem legnehezebb döntése. Évát, ha lehet, még jobban szerettem, mint az első időben, el se tudom képzelni, hogy még valakivel kapcsolatba legyek testileg, akár lelkileg. Ugyanakkor, ha szüleimet elviszik és ott bajuk lesz, esetleg meghalnak, sohasem fogom megbocsátani tudni magamnak, hogy nem segítettem rajtuk. Végül mégis úgy döntöttem, elköltözöm. Éva, ha most nem, egyszer majd csak megérti, és ha elvonult a veszély, újra összeköltözhetünk. De ő komolyan vette, amit mondott, ettől kezdve mindenféle közeledésemet ridegen elhárította és bizonyos idő múlva beadta a válókeresetet.”

A visszaemlékezés nem szól Jánossy István további sorsáról. A hatvanas évek végéről származó fényképen még látható családja körében a megtört öregember a gyenesdiási evangélikus otthon melletti telken. Pályája zenitjén kettétört élete emlékeztesse az utókort a vészterhes időkre.

Címkék: Jánossy István -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!