Gyermeklélekkel, gyerekszájjal

Gyermeklélekkel, gyerekszájjal

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya
Keresztfiacskám nyelvújításnak beillő édes, humoros elszólásai jutottak eszembe, ahogy Kertész Eszternek a gyermekek spontán megnyilvánulásaiból remekül összeállított kis kötetét olvastam. Jót lehet derülni Az Isten palota – Hittanos gyerekszájtörténetek című könyv olvastán is: van benne félreértés, félrehallás – „a páska egy bogár, erről van elnevezve a páskajárás” –, gyermeki lelemény, a kisemberekre jellemző ösztönös bölcsesség, eredeti humor, itt-ott összegubancolódott szálak és nem csak a kicsikre jellemző bibliai belezavarodások. De persze mindezeknél többről van szó. A Luther Kiadó gondozásában nemrég megjelent kötet szerkesztőjével beszélgettünk.

– Hogyan állt össze a könyv anyaga, s kik a tulajdonképpeni szerzői?

– Örömmel figyeltem tavaly a reformáció indulására emlékező, emelkedett, ünnepi eseménysort, a megmozdulásokat, de úgy éreztem, szükség lenne mindezek mellé odatenni valami életszagút, valami gyermekit. Ez volt a vágyam ezzel a kötettel. Az ötlet valószínűleg valamelyik hittanórán született egy aranyköpés nyomán. Társakat kerestem hozzá a hitoktatók levelezőlistáján, s elkezdtek érkezni a történetek evangélikus gyülekezeteinkből. A kötet szerzői nemcsak a gyermekek, hanem mindazok a hitoktatók és lelkészek, akik jól tudnak kérdezni és meghallgatni. Ezt a két dolgot nagyon fontosnak tartom.

– Hittanárszokás gyerekektől aranyköpéseket gyűjteni?

– Én mindig fel szoktam írni őket, sok évre visszamenőleg megvannak, de például a kecskeméti gyülekezetben is rendszeresen gyűjtik a történeteket – onnan egy egész kollekciót kaptam. S van, aki most, a felhívás hatására kezdte el gyűjteni.

– Kinek szól ez a könyv? Gyerekeknek? Szülőknek? A szakmabelieknek?

– Elsősorban a felnőtteket szeretném vele megszólítani. Egy kicsit ébresztgetni a figyelmet, amivel a gyermekek mellett jelen kellene lennünk. De biztos vagyok benne, hogy a gyerekek is élvezni fogják. Szülők, hitoktatók, de talán még az egyházon kívüliek is találnak benne megszólító mondatokat.

– Milyen lenyomata ez a gyűjtemény a mai gyermekek gondolkodásának, a felnőttekről alkotott képüknek s a világnak, amelyben élnek? S mennyiben időtlen, általános?

– Az emberi lélek nem változik. Az ószövetségi történeteket olvasva azt látjuk: a hitnek ugyanazokat a hullámvölgyeit és -hegyeit járjuk. Ugyanazok az érzések és indulatok munkálnak bennünk, mint az ókori emberben. A gyermeklélek sem változik az évszázadok során, csak kismértékben. Másrészt az is igaz, hogy a gyermek erősen tükrözi a világot. Utánozza a felnőttet. Minden, ami történik vele, lenyomatot hagy benne. Ő az első, aki a világ bajainak tüneteit megmutatja. Az a nagy kérdés, hogy hagyjuk-e őket gyermeknek lenni. Korunk nagyon nehézzé teszi, hogy lehetőségük legyen a dolgokban elmélyedni, a világot felfedezni…

– A bájosabb részei a könyvnek azok, amelyekből kiderül, hogy a gyerek nem ért egy kifejezést, egy bibliai történetet, vagy félreérti, de töri a fejét, és kispekulálja, megmagyarázza. Vagy ha nem megy, akkor odaáll a hittanár elé, és kérdez. Vajon mi, felnőttek, akik szintén oly sok mindent nem értünk a Szentírásból, a dogmáinkból, egyebekből, merünk-e még kérdezni?

– Nagyon fontos, hogy merjünk kérdezni! A hit élő dolog. Ha nincsenek kérdéseink, akkor hogyan változik, nő, hogyan virágzik ki? Hiszen a kérdések mentén tudnak ezek a változások megtörténni. Kérdések nélkül élettelenné válik az ember hite, és ha figyelünk a világban, akkor eleve rengeteg kérdést kapunk. A világ változásai is jócskán hoznak elénk kérdéseket. Ezekre nem biztos, hogy jó a néhány száz évvel ezelőtti válasz. A dogmák pedig a hit mellett inkább támasztékot, karót jelentenek. Van erről egy haikum, az a címe, hogy Dogma. „Facsemetémnek szüksége van karóra. Átmenetileg.” Hittanárként alapnak tekintem, hogy a gyerekek kérdezhessenek az órán. Bármiről. Hogy olyan légkör alakuljon ki körülöttük, amelyben nem kell szorongani, félni, amelyben kíváncsi rájuk a felnőtt, hiszen a felnőtt itt már az Isten kíváncsiságát és szeretetét közvetíti feléjük. Előfordulhat, hogy valamire nem tudok válaszolni. Akkor megmondom, hogy „ennek utána kell néznem”. Ez is része a történetnek: az őszinteség.

– Melyek a kedvenc részei a könyvből?

– Például egy másodikos kisfiúnak a kérdése. A hitoktató Bibliát vitt be az órára. Alex megszólalt: „Te hol tartasz?” A másik pedig egy saját történetem: kilencedikes kislány válasza arra a kérdésre, hogy mi jut eszébe a kereszt formájáról. Azt felelte: „Aki kitárja a karját, annak kereszt alakja lesz.”

– A kérdés adja magát: mit tanulhatunk a gyerekektől?

– Az egyik a kérdező bátorság: a gyermekek ki merik mondani még, ami bennük van – ha nem rontjuk el őket. A másik az élő nyelv használata. Ne valami megmerevedett, egyházias „papi beszédet” erőltessünk rájuk, hanem hagyjuk a saját kifejezésmódjukat virágozni. A harmadik az őszinteség és a jelenlét.

– A kötet „apropóján”, de kicsit továbblépve, érdekelne a véleménye mint tapasztalt hittanárnak: mi a hitoktatás igazi célja?

– Elsőrendűen az evangélium továbbadása, az Isten szeretetének vonzásába kerülés a gyermekekkel együtt. Fontosnak tartom, hogy nem az egyháznak akarunk megnyerni lelkeket, hanem Jézushoz szeretnénk őket terelgetni. Az nagy ajándék, ha mindez az egyházon belül tud történni. Úgy gondolom, nem a tudáson van a hangsúly, hanem a találkozáson, az érintettségen. S azon, hogy a hitoktató tudja: ez a találkozás megtörténhet általa – tehát Isten szeretete medrének kell lennünk.

– Szabad-e, kell-e a tanárnak, hitoktatónak bizonyságot tennie a személyes hitéről?

– A kulcsszó számomra itt a hitelesség. Nem prédikálunk a gyerekeknek, hanem az egész viselkedésünkkel és a lényünkkel viszünk közéjük valamit. Itt nagyon fontos a gyermekek kora. Másképp lehetünk az isteni szeretet csatornája a legkisebbeknek, mint például a kamaszoknak. A lényeg, hogy ne prédikáljak az Isten irgalmáról, hanem én magam legyek velük irgalmas, elfogadó, legyek nagyon kíváncsi rájuk, hogy mindig meghallgassam őket. Ezzel a figyelemmel az imádságra vezetem rá őket: rajtunk keresztül érzik meg, hogy amit mondanak, az fontos. Nagyon nagy feladatunk van: a mennyei Atyát kell képviselnünk közöttük. Ha kérdeznek, akkor kimondom a saját hitem szavait. De ez soha ne legyen prédikáció, az órák légköre legyen olyan szeretetteljes és szorongásmentes, hogy mindez természetesen történhessen meg. A nagyobb gyerekek pedig már egyre bátrabban, mélyebben kérdeznek: akkor ott nagyon fontos, hogy személyes választ adjunk, a saját hitünkön átszűrve. Igyekszem tiszteletben tartani a gyermekek hitét, gondolatait akkor is, ha távol vannak az egyház tanításától, hiszen igencsak különböző háttérből érkeznek a hittanórákra. Mindenféle bizonyságtételnek és hitoktatásnak óriási tapintattal, szelíden kell történnie.

– Ezek olyan egyszerű, „ősi”, emberi eszközök: figyelni, játszani, meghallgatni, megválaszolni… De vannak új, modern hitoktatási módszerek is, és ma már, ugye, mindenre létezik egy „app”, minden „okos” és digitális.

– Több mint húsz éve vagyok hitoktató. Ma is azt gondolom: a hit hallásból van, ezért az első eszközünk a szó kell hogy legyen. Húsz éve egy bibliai történettel még le tudtam bilincselni a gyerekeket. Ma nagyon könnyen azt mondják: „Ez unalmas!” Ez jelzi: rossz irányba halad a világ a gyerekek körül. A rengeteg képernyőhasználat miatt elveszítik a szóra való nyitottságnak, a történet hatására megszülető képek alkotásának, a „belső mozinak” a képességét. Egyre több a figyelemzavaros, tanulási nehézséggel küzdő gyerek. Közben pedig a világ elvárja, hogy használjunk digitális eszközöket. Riadtan olvasom: már az óvodában is ez az elvárás! Biztos vagyok benne, hogy ez árt a gyerekeknek. Jó szívvel ajánlom elolvasásra szülőknek és pedagógusoknak Nicholas Kardaras professzornak A képernyő rabjai – Avagy hogyan rabolja el gyermekeinket a képernyő, és hogyan törhetjük meg a varázslatot című könyvét [Jaffa Kiadó, Budapest, 2017 – A szerk.]. Az amerikai szerző a szenvedélybetegségek szakértője, és hihetetlen hozzáértéssel elemzi, milyen függőséget okoz a gyermekeknek a képernyő. Nyilvánvaló: a világ nem állítható meg, a digitalizáció része az életünknek, csak nagyon nem mindegy, hogy öt-hat évesen vagy tizenhárom-tizennégy évesen kezd el ezzel barátkozni egy gyerek. Ebben az értelemben is meg kellene tartanunk a gyermekeinket egy paradicsomi állapotban.

– A személyes hitét hogyan formálja a gyermekek között végzett szolgálat?

– A gyerekek tükröt tartanak. Azonnal jelzik, ha „hamis” vagyok, vagy ha nem találom meg a hozzájuk vezető utat. Nem figyelnek, nem értik, nem érdekli őket. Leginkább folyamatos megújulásra késztetik az embert, ez persze nem mindig sikerül. De azt váltják ki belőlem, hogy újra és újra átvizsgáljam magamat, a felkészültségemet, a hitemet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2018. június 3-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Kertész Eszter -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!