Hazaseb és hazaszeretet – Hogyan teremt békét magában az, aki nincs otthon?

Hazaseb és hazaszeretet – Hogyan teremt békét magában az, aki nincs otthon?

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Laborczi Dóra
A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett újságíró-diplomával és a hazai médiapiacon gyűjtött néhány évnyi tapasztalattal 2008-ban kiment New Yorkba szerencsét próbálni. A Columbia és a New York Egyetemen tanult újságírást, majd munkát kapott a Reuters hírügynökségnél. Az amerikai álom összejött, csakhogy az nem az ő álma volt. Az elérhetetlennek tűnő, a maga módján mégis kegyetlen várossal folytatott küzdelméről, az oda- és visszavezető utakról írta 2017 novemberében megjelent első könyvét Mások álma címmel. New Yorkról, lelkészgyereksorsról, zsidóságról és evangélikusságról, útkeresésről és kihívásokról, saját álmairól is beszélgettünk Donáth Mirjammal.

– Mivel tudom, milyen lelkészgyerekként az élet, pláne ha az ember édesapja a közéletben is aktív szereplő, bátorkodom megkérdezni: azért indult el, hogy kipróbálja magát olyan helyzetben, ahol a neve senkinek nem mond semmit?

– Azért indultam el, mert a nemzetközi újságírás legjobbjaitól akartam írni tanulni. És ki akartam próbálni, mit érek egy szál magamban. Itthon sosem tudhatod, nem azért találsz-e zárt ajtókra, mert ki nem állhatják az apádat, vagy ha elismerik a munkádat, az ténylegesen neked szól-e vagy inkább annak, hogy kik voltak a nagyszüleid vagy a szüleid. Magyarországon tartozol valahová vagy valakihez. Kimész New Yorkba, és a város rögvest kíméletlenül megmutatja, ki is vagy valójában hazai kereteid nélkül. Első körben kiderül, hogy egy nagy nulla. Amit tudsz, az semmire sem elég. Ha minden napba száz százalékot teszel bele, akkor elindulhatsz valahová. New York egy nagy teljesítménygyár, ahol állandóan bizonyítanod kell – elsősorban magadnak. Először neked kell elhinned, hogy te vagy a legjobb, hogy meg tudod csinálni. De az önmarketing kényelmetlen számomra.

– Mitől az álmok városa New York? Vagy csak messziről tűnik annak?

– Mindenki, aki ott él, elhiszi, hogy neki sikerülhet elérni az álmait, és ez fantasztikus energiát ad: az emberek egymást nyomják előre, mert pörgeti őket a félelem attól, hogy lemaradnak, és kiesnek a játékból. A másikból áradó energia átsugárzik rám, hogy nekem is sikerülhet az, amit akarok. Én pedig továbbadom a másiknak, és előbb-utóbb ő is elhiszi, hogy a maga területén ő lehet a legsikeresebb. Ez nem abszolút garancia a sikerre, de ebben nagyok az amerikaiak: elhiszik, hogy meg tudják csinálni, s ezt hitetik el mindenkivel, esélyt kapnak, nekigyürkőznek, véghezviszik.

– Gyakran kérdezik, hogy miért nem jött rögtön vissza, ha nem érezte otthon magát? 

– Igen, és az a válaszom, hogy azért, mert fantasztikus lehetőségeket kaptam. Átvettem én is a mantrát, hogy nekem sikerülhet. Biztos felvesznek a Reutershez. Nem tudom, hogy ezért sikerült-e, de sikerült. A nagyszerű lehetőségek miatt minden nehézség háttérbe szorult. Mindig azt mondtam magamnak: ne viccelj már, lehet, hogy most egy egérlyukban kell laknod havonta több ezer dollárért, de azért megéri, nem? Olyan az a város, mint a drog: elképzelhetetlen dolgokkal ajándékoz meg, egyre többre és többre vágysz belőle, és elfeledteti veled, hogy emellett az életminőséged millió egyéb szempontból gyatra és egyre romló. Magányosabb vagy, mert senkinek nincs igazán ideje a másikra, nehéz párkapcsolatot kiépíteni, nincs védőhálód, amely körülvesz, s ettől keserűvé válik az élet annak, aki hozzám hasonlóan a családtagjain kívül nehezen kér mástól segítséget. A minőség, akár lakhatásban, akár az élelmiszerek vagy a szolgáltatások terén iszonyú összegekbe kerül. Pénz híján pedig rettentő energiába és időbe.

– A problémák, amelyeket a Mások álmában leír – hogy nehéz lakást találni, vagy hogy nincs mosógép –, valamennyire ismertek az amerikai sorozatokból. Mire számított, és mi volt a legnehezebb?

– Ezek a példák inkább életképek a könyvben. Az albérleti hacacárék elég rémesek voltak, de engem kevésbé zavart az, hogy meg kell találnom az ehető kenyeret vagy a helyet, ahol moshatok, mint a városnak az a hihetetlen brutalitása, hogy tényleg csak az érvényesül, aki önérvényesít, és csak ezt ismerik el teljesítményként. Természeti törvények érvényesülnek, az erősebb győz. És aki gyenge, az nem egyszerűen kiesik a versenyből, hanem lenézik. Eleinte például illedelmesen jelentkeztem az egyetemen, amikor szerettem volna hozzászólni valamihez. Hamar rájöttem, hogy nem szabad jelentkezni, mert nevetségessé válok – senki nem jelentkezik, mindenki a másik szavába vág. Nem jelentkezhettem, de nem is tudtam a másik szavába vágni, mert otthonról nem ezt hoztam magammal. De ha ezt nem csinálom, akkor nem egyszerűen az történik, hogy nem vesznek észre, hanem azt a következtetést vonják le, hogy ennek az embernek nincsenek gondolatai. Ha valaki nem akar érvényesülni, az csak azért lehet, mert nincs mivel érvényesülnie. Ez New York igazsága. Ilyen egyszerű. Nincs sem idejük, sem energiájuk arra, hogy felkutassák, ki vagy te, és megismerjék az értékeidet. Vagy felteszed magad a porondra, és akkor észrevesznek, vagy nincs semmi. És otthagyod az egészet.

– Ezért jött haza?

– A „miért jössz haza?” kérdésre nagyon egyszerű válasza van annak, akinek erősek a gyökerei. Gondoljon a jegesmedvére. Különböző állatkertekbe telepítik őket, ahol megpróbálják létrehozni a legideálisabb körülményeket számukra, de még akkor is, ha vödrökben hozzák nekik a finomabbnál finomabb halakat, kipusztulhatnak, mert ahol vannak, az nem az Északi-sark. Persze nem elhanyagolható kérdés, hogy ma már az Északi-sarkon is kipusztulhatnak. A vándormadarak ellenben kiválóan megélnek több országban is. Amíg hagyják őket szabadon felkerekedni.

– A közösség, az önhöz közel álló értékek vagy a megértés hiánya vezetett oda, hogy New Yorkban elkezdjen a zsidó gyökereivel komolyabban foglalkozni?

– A túlélést tekintve az a legfontosabb New Yorkban, hogy ki-ki megtalálja a saját kis közösségét, mert a nagy egészhez nem tud tartozni, annyira sokszínű. Én a zsidóknál találtam meg azt a vallási közösséget, amely talán pótolta a hiányzó burkot, amelyet itthon a családom – és részben az evangélikus közösség is – jelentett. Nem tartoztam közéjük teljes joggal, mert nem vagyok kóser, de találtam egy közösséget, ahol szeretettel fogadtak, amikor elmondtam, hogy az ükszüleim között még ortodox zsidók is voltak. 

– Hogyan lettek a nagyszülei evangélikusok?

– Mindkét oldalról evangélikus a család. Apai ágon a nagymamám [Bozóky Éva újságíró – a szerk.] hozta az evangélikusságot, akinek édesanyja Brassóban született szász evangélikus paplány volt, édesapja pedig régi római katolikus kisnemesi családból származó katonatiszt, a két nagy háború között Zalaegerszeg, majd Eger, végül Pápa városparancsnoka. Ő, bár haláláig napi miselátogató volt, mivel evangélikus lelkész apósának reverzálist adott, nem áldozhatott. Nagyapám, Donáth Ferenc a harmincas évek elejétől elhagyta nagy tekintélyű, jászárokszállási ügyvéd apjának a kúriáját, jogász és lapszerkesztő lett, a horthysta rendőrség által már 1932-ben üldözött kommunista politikus, aki a negyvenes évek elejétől illegalitásban élt. 1945 őszétől a Nagy Imre vezette Földművelésügyi Minisztérium politikai államtitkáraként 1947-ig első számú irányítója volt a földosztásnak. Azt hiszem, nagymamámat azért is vette feleségül, mert ez a szerelem abszolút meghaladta mindazt, ami a dialektikus és történelmi materializmus által elgondolható volt. Hatéves voltam, amikor meghalt, s bár még akkor is politizált mint a demokratikus ellenzék mindenki által elfogadott és tisztelt nagy öregje, de ha kimondta a nevem, apjának az első felesége, a tizennyolc éves korában gyermekszülésbe belehalt Mirjam is megelevenedett. Anyai ágon is evangélikus a család: Muntag Andor nagyapám lassan tizennyolc éve halott, de még mindenki tudja, ki volt ő, s mit köszönhet neki a hazai evangélikus egyház. Felvidéki cipszerek vidám lelkű, nagy műveltségű és elképesztő munkabírású gyermeke volt, akinek még kevesebb rokona maradt meg, mint a másik nagyapámnak. Testvérei ötvenhatban emigráltak Amerikába, de rajtunk kívül a poprádi Strázsahegyen ma is él néhány távoli atyafi, ők szlovákul beszélnek egymással, de édesanyámmal őseink nyelvén: németül. Anyai nagyanyám [dr. Muntag Andorné Bartucz Judit lelkész – a szerk.] szintén felvidéki evangélikus családból származik. Édesapja, Bartucz Lajos antropológus ugyan katolikus volt, de az akkori vallásgyakorlat szerint a vegyes házasságokban a lányok az anyjuk, a fiúk az apjuk vallását követték. Így aztán én determinálva vagyok arra, hogy evangélikus legyek. New Yorkban mégis inkább a zsidóság foglalkoztatott. Persze ott könnyebb is volt a zsidókhoz visszakanyarodni, viccesen úgy is hívják, hogy Jew York [zsidó York – a szerk.]. Az is beleütközik a zsidó közösségekbe, aki nem keresi őket, mint ahogy én. 

– Viszont önt annyira érdekelte, hogy aztán a szakdolgozatát is az ortodox zsidónegyedről, Borough Parkról írta.

– Foglalkoztatott ez a világ már korábban is, hiszen úgy neveltek otthon, hogy tisztában legyünk a zsidó gyökereinkkel is. Édesapám a szószéken a názáreti Jézus evangéliumát hirdeti. Azt, hogy ki volt Jézus, és ki az ő számára. Hogyan kell megérteni a példázatokat, a Hegyi beszédet, a passiótörténetet. Úgy neveltek, hogy a zsidó ünnepeket is ismerjük, otthon legyünk ebben a tradícióban is. Egyetlen identitásunk van, de ehhez nemcsak az Ószövetség tartozik hozzá, hanem mindazok is, akik ennek igézetében éltek s haltak. Gyerekkorom óta izgatott ez a világ, hogyan élik a vallásos zsidók a mindennapi életüket. Amikor 2008. július 31-én először felszálltam Ferihegyen a New York felé induló repülőgépre, találkoztam egy magyar ortodox zsidó emberrel. Túlfoglalás történt, őrült szerencsével az első osztályon ültettek le, de én végig ott álldogáltam vele hátul, és hallgattam, ahogy mesél Borough Parkról. Oázisként, vallási egzotikumként írta le. Mindenképp látni akartam, hogy milyen az, amikor New York szívében pénteken, naplementekor megáll az élet, minden bolt bezár, és ott van egy pici Izrael. Amikor – rögtön az első vagy a második egyetemi napon – ki kellett választanunk egy New York-i negyedet, ahonnan hozni fogjuk a cikkeket, rögtön mondtam, hogy én oda szeretnék menni. Nehezen vették be ezt a témát, mert híre ment, hogy nem igazán engedik ott az újságírókat, főként az újságírótanoncokat dolgozni. Nem is állnak szóba veled, ha nem vagy a közösség tagja. Nőként még nehezebb, nem zsidó nőként pedig felejtsd el. Kezet sem foghatnak veled. Valószínűleg ezért is ódzkodott a tanárom, hogy ezt a témát nekem odaadja. Küzdöttem érte nagyon.

– Érdekesnek találtam, hogy ezt a zsidó hátteres részt Borough Park miatt is bővebben kifejti a könyvben, míg a keresztény hátterét nem igazán. Ennek mi az oka?

– A háttered te magad vagy, ez is a része a történetnek, ha nincs is benne részletesen. Számomra meghatározó, hogy amióta az eszemet tudom, gyülekezet vesz körül. Így tanultam meg, milyen könnyű másokhoz kapcsolódni, nyitottnak lenni és szeretettel fordulni az emberekhez, akár a naivitásig. Odamehetsz bárkihez, beszélgethetsz emberekkel. Nagy segítség ez a nyitottság, de ugyanennyire hátrány is, mert a közösség, amelyből kinőttem, nagyon tud hiányozni.

– Nem talált New Yorkban önhöz közel álló keresztény közösséget?

– Húsvétkor mindig elmentem a St. John’s katedrálisba, az gyönyörű volt. De az az evangélikusság, amit New Yorkban megismertem, nagyon más volt, mint az itthoni. Úgy éreztem magamat az evangélikusságomat keresve, mint amikor azt kerestem, hol lehet jó kenyeret kapni. Már majdnem jó, de még mindig nem az igazi. Az ottani zsidóság viszont abszolút autentikus volt, olyat itthon nem találni.

– Ez érdekes, mert innen úgy tűnik, hogy a kinti gyülekezetek tartják egybe valamelyest a kivándorló magyarokat Amerikában.

– A vallási közösségek fontos központok a kivándorló magyarok számára is, ez így van. New Yorkban is a magyar katolikus templom köré szerveződött a legnagyobb magyar közösség. A valaha volt Little Hungaryben. Ezt a városrészt, Kis-Magyarországot ma már nem magyarok lakják, de a templomi közösségek máig élnek. Jártam is a legnagyobb gyülekezetben az elején. Pingpongoztunk, voltam kerti szeretetvendégségen. Sőt később is, amikor a vallási újságírás szemináriumra írtam cikkeket, mindig mentem hozzájuk is érdeklődni.

– De nem volt az igazi?

– Megtaláltam ezeket a nagyon kedves, amerikaivá vált magyarokat, de lelkileg és világnézetileg is távolabb állt tőlem az a közösség. Szembesültem azzal, hogy a kinti magyar keresztény közösség durván átpolitizált. Hozzáteszem, átpolitizált a New York-i zsidó közösség is. Például az ortodox zsidók választották meg Trumpot. De az nem az én világom, nem érintett meg úgy, mint a hazai politika.

– Hogyan látja, miért ennyire átpolitizáltak a külföldön élő vallási-etnikai kisebbségek, akár az amerikai magyarok közössége?

– A hazaszeretet nagyon felerősödhet külföldön, amint az én példám is mutatja. Másrészt a saját kis traumájával is kezdenie kell valamit az embernek, azzal, hogy nincs otthon. Meg kell magyarázni, hogy miért nincs. Veszteség éri, amikor elhagyja a hazáját, ez a legtöbb embert megsebzi. Erős érzelmek küzdenek benne, és felerősödhetnek azok az önigazoló magyarázatok, hogy otthonról valamilyen módon elűzték. Ellehetetlenítették az életét. Az a fiatal is joggal mondhatja ezt, aki külföldön jobb lehetőségekhez jut. Valós dolgokon alapul ez a harag vagy megbántottság, de ahhoz, hogy túltegyük magunkat rajta, a léleknek is nagyon fontos megerősödnie abban, hogy amit otthagytunk, már nem a miénk. Ennek a gyásznak fontos része a harag, egyfajta elemi érzés az ellen, ami otthon folyik. Mindegy, melyik oldalról nézzük: van, aki nacionalista lesz, van, aki meg azt mondja, hogy fasizmus uralkodik Magyarországon. Erős véleménye van annak is, akinek hiányzik a hazája, és annak is, aki igyekszik a saját lelkében békét teremteni azzal kapcsolatban, hogy nincs otthon.

– Amikor először találkoztunk, épphogy hazaért New Yorkból, és egy békásmegyeri gyülekezeti délutánon beszélgettünk. Ott azt fogalmazta meg, hogy úgy érzi, kivezet az útja az újságírásból, és a szépirodalom felé tart. Miután megírta ezt a könyvet – amelyben szerintem az újságíró szempontja legalább annyira benne van, mint a szépíróé –, mi most Donáth Mirjam álma?

– New York-i életemhez képest megfordultak a prioritások. Ott a karrier volt a legfontosabb álmom, most az, hogy otthont teremtsek. Ami pedig a munkámat illeti, azt gondolom, hogy ha valaki jó irodalmat ír, azzal több igazságot tud továbbadni, mint egy jó újságcikkel. Vannak remek szocioriportok, de nem tudom, azokat hány ember olvassa, és érdekel-e bárkit, hogy mi van Ózdon például. Ha szépirodalomként tálalnák, lehet, nem úgy tekintene rá a magyar ember, hogy ez mások nyomoráról szóló cikk, ezzel nekünk nincsen dolgunk. Az irodalom közvetlenebb út az emberekhez. Ebben bízom. De azt hiszem, őrlődésem végén oda lyukadok, hogy mindkettőt muszáj csinálni. Azért, hogy ne váljak az elitista íróvá, aki a tölgyfa asztalánál a valóságtól teljesen elrugaszkodott dolgokat talál ki. Ehhez terepen kell lenni. Az újságírás mindig attól jó, ha fizikailag érintkezik azzal a valósággal, amelyről szól. Ezt a hozzáállást viszem tovább.

– A családjának az evangélikus hátteréről beszélgettünk, de önnek személy szerint mit jelent az, hogy evangélikus?

– A könyv megvásárolható az evangélikus könyvesboltban is, és nem azért, mert abban bízom, hogy ott a nevem miatt többen veszik majd, mint a Libriben, hanem mert tudom, hogy az én nagymamámnak ez mennyire fontos lenne. Nekem az evangélikusság egyet jelent Éva mamókával. Éva mamóka pedig mindennel, amihez az életben tartani akarom magamat. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2018. március 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Donáth Mirjam -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!