Skip to main content

2024. április 29. 7:00

Anya- meg aparobot mellett jobb gyereknek maradni

Ki alkalmazkodjon kihez? – Interjú Steigervald Krisztián generációkutatóval

Mindannyian sóvárogjuk a figyelmet, és ösztönös biológiai vágy él bennünk a szemkontaktusra. E téren is merőben új helyzetet hozott az, hogy az elektronikai eszközök és az internetes platformok révén a kapcsolódásaink egy jelentős része már nem személyes jelenléttel, hanem az online térben valósul meg. A ma élő generációk közül az idősebb korosztályokba tartozók még az interneten kívüli világban szocializálódtak, de gyermekeik, illetve unokáik már egészen más körülmények között nevelkednek – és az ebből fakadó különbözőségek bizony fesztültségek forrásai lehetnek. Steigervald Krisztián tréner, mentor, generációkutató fő küldetésének azt tartja, hogy hidat építsen a különböző nemzedékek között. A Generációk harca – Hogyan értsük meg egymást? és a Generációk harca a figyelemért – Hogyan tanuljunk egymástól, egymásért? című könyvek szerzőjével beszélgettünk.

Steigervald Krisztián generációkutató

– Társas lény még az ember? Szüksége van még valós személyes kapcsolatokra?

– Szeretném hinni, hogy igen. Azt gondolom, hogy a mostani időszak – amikor látszólag nagyon-nagyon eltávolodunk egymástól, sok mindent online élünk meg, és attól a világtól függve létezünk– csak egy átmenet az emberiség életében. Az internet csodaként való megélése a mostani középgenerációknak a sajátja. Én még éltem úgy, hogy vezetékes telefonjuk sem volt az embereknek, nemhogy mobiljuk. Most pedig itt egy eszköz a kezemben, amely a munkára és a szórakozásra is lehetőséget ad, ezen keresztül intézem az ügyeimet, tárolom rajta a fényképeket, és így tovább. Igazán függő – vagy pontosabban: ehhez a helyzethez nem jól alkalmazkodó – viszonyban a mai felnőtt-társadalom van vele, a gyerekek már másképpen látják, élik meg mindezt, számukra már ez a természetes.

– Ha mi most függőnek látjuk őket, akkor azért, mert ezt a mintát veszik át tőlünk?

– A gyerekek mindig tükrök – de a digitális függőség tekintetében ezt nem akarjuk észrevenni, mert akkor be kellene ismernünk, hogy mi is azok vagyunk, sőt némiképp még a nagyszülők generációja is az. Pál Feri [katolikus pap, mentálhigiénés szakember – a szerk.] szokta mondani, hogy hétéves kor alatt mobiltelefont adni a gyerekek kezébe voltaképpen a felnőttek igénye. Az ő életvezetésüket, mindennapjaikat könnyíti meg. De ha az első hét évben a képernyő elé ültetjük a gyerekeinket, és rászoktatjuk őket az eszközhasználatra, akkor ne csodálkozzunk, hogy utána függővé válnak. És csak részben azért, mert ezt szokják meg. Nagyon sokat számít az is, hogy a szüleik, az általuk referenciának tekintett személyek kezében is ott látják ezeket az eszközöket, és őket másolják ebben is. Ugyanakkor szerintem előbb-utóbb feléled bennük az ösztönös biológiai késztetés a figyelem iránt, a vágy a valós szemkontaktusokra, kapcsolódásokra. Már most jól látszik, hogy mennyire hiányzik ez a gyerekeknek. És mivel alapvetően minden generáció megpróbálja kompenzálni azokat a dolgokat, amelyeket nem kapott meg gyerekkorában, így feltételezhetjük, hogy amikor ők lesznek szülők, másképp fognak fordulni a saját gyerekeik felé.

Steigervald Krisztián generációkutató

– Fel-felbukkan az interneten egy szöveg, mely szerint a nehéz idők erős embereket hívnak életre, az erős emberek könnyű időket teremtenek, a könnyű időkben gyenge emberek nőnek fel, a gyenge emberek pedig nehéz időket hagynak maguk után. Ez „ráhúzható” valóban az egymást követő generációkra?

– Én is szoktam idézni ezt a civilizációnk ciklikusságát leíró mondatot. Egy gyerek ahhoz az időszakhoz tud alkalmazkodni, amelybe beleszületett, és ez határozza meg azt is, milyen tulajdonságok fejlődnek ki, erősödnek fel benne, illetve általában az ő generációjában. Lehet azon vitatkozni, mi számít könnyűnek, de alapvetően igaznak gondolom, hogy a mai negyvenesek-ötvenesek és a nálunk fiatalabbak számára azzá vált a lét; szüleink, nagyszüleink életkörülményeihez képest mindenképpen. A gyerekek nem tudják, sőt mi sem tudjuk elképzelni, milyen lehetett, mondjuk, a világháború idején felnőni. Ebben a világban, ebben a viszonyrendszerben akarnak túlélni és szerencsét próbálni.

Generációs „gyorstalpaló”
Veteránok: az 1945 előtt született generáció alapélménye a bizonytalanság, ezért e nemzedék tagjait az állandó bizonyosság- és biztonságkeresés jellemzi.
Baby boomerek: az 1945–1964 között születettek felismerték, hogy az életet élvezni is lehet, de nem tudták ennek módját, ezért a feladatorientált lét felé fordultak.
X generáció: az 1965–1979 között születettek a bizonytalanságra mint alapélményre nem a biztonság keresésével reagáltak, hanem a változáshoz való folyamatos alkalmazkodással, és ennek eszköze a maximalizmus lett.
Y generáció: az 1980–1995 között születettek az utolsó generáció, amelynek tagjai még az offline világban kezdték az életüket. Ők a közösség érdekei helyett a saját személyüket helyezték gondolkodásuk középpontjába.
Z generáció: az 1996–2010 között születettek nemzedéke együtt nőtt fel az internettel. Senki nem adott nekik útmutatást ehhez, ezért szintén bizonytalanság jellemzi őket.
Alfa generáció: a 2010 után születettek beleszülettek a digitális létbe, számukra ez a teljesen természetes. Hogy ez hova fog vezetni, még nem tudni.

Steigervald Krisztián generációkutató

– Minden tapasztalat alakít rajtunk, de az első életéveinkben szerzett benyomások alapvető jelentőségűek. Ön az egyes generációkhoz tartozókat is aszerint jellemzi, hogy nagyon hasonló körülmények között felnőve milyen tulajdonságokkal vérteződtek fel, milyen általános vonásokat, közös pontokat lehet felfedezni a világlátásukba, a tudáshoz, a jövőhöz, a közösséghez való viszonyulásukban.

– Egy ember személyisége rengeteg puzzle-darabból áll össze. A kirakó egyes részei már magzati korban elkezdenek kialakulni: az, hogy mit él át az anyaméhben, illetve hogy megszületése után, életének az első hónapjaiban milyen impulzusok érik, kap-e például elegendő szemkontaktust. Egy édesanya ma a korábbi életétől teljesen elszigetelve, egész álló nap egyedül van otthon a gyermekével. Azt gondolja, hogy akkor tesz jót, ha folyamatosan mellette, vele van, ugyanakkor megőrül a helyzettől, hogy nincs kapcsolata a külvilággal, ezért jobb híján mobilozik.

Kimutatható módon sokkal kevesebb alkalommal kerül szemkontaktusba a gyermekével, később is sok minden elvonja a figyelmét, az övét is, de ugyanígy a többi felnőttét is. És ezután az így felnövekvő gyerektől azt várjuk el, hogy a társas kapcsolatokban ugyanúgy teljesítsen, mint mi, akik negyven-ötven évvel ezelőtt szocializálódtunk. Aljas dolognak tartom ezt, mert amit nem tanítunk meg, azt nem is várhatjuk el.

A mi szüleink ettől még nem voltak jobb emberek, és nem neveltek tudatosabban minket, egyszerűen a környezet volt egészen más. Ez eredményezi azt, hogy az egyes generációkhoz tartozók egészen különböző képességeknek vannak a birtokában, és ezek a szakadékok óriásiaknak tűnnek. Ez megrémiszt minket, és félelmet gerjeszt. A félelem pedig, mint tudjuk, leblokkolja az agyat, beszűkíti a tudatot, és távolodásra, távolságtartásra ösztönöz. Nekünk azonban nem megijednünk kell, hanem felismernünk: oké, így áll a helyzet, mit tudunk most tenni, hogy a kapcsolódás, az együttműködés újra megvalósuljon közöttünk.

– Ez a gondolat, hogy az egyes generációk nem jobbak vagy rosszabbak a többihez képest, hanem csak mások, hangsúlyosan benne van mindkét könyvében. Miért emeli ki ezt ennyire?

– Amikor generációkról beszélünk, az igen gyakran a „mi” és az „ők” szembeállításaként történik. Ez az agyunk működéséből fakad. A tudatunk egoközpontú: ami velünk történik, vagy amit mi megtapasztalunk, azt tartjuk irányadónak, és minden mást ehhez képest ítélünk meg. Magunkat jellemzően jobbnak tartjuk másoknál, de olykor a fordítottja is előfordul. A legidősebbektől például gyakran visszahallom, hogy önmagukról azt mondják, ők már nem erre a földre valók, az ő képességeik már nem jók, mit sem érnek a 21. században. A ma élő nemzedékek egy része, így a veteránok és a baby boomerek a ló egyik oldalán születtek, közösségorientált világban nőttek fel, amikor az egyén egyedül kevés volt a boldoguláshoz. Több száz, sőt ezer éven keresztül ez volt a világ rendje. Aztán hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra nagyot változott minden: a legújabb generációk már a ló másik oldalára születtek, egy digitalizációtól átitatott, énközpontú világba.

Ha megértenénk, hogy egyik generáció sem jobb vagy rosszabb, mint a másik, és mindkét tapasztalatnak megvannak az értékei, előnyei, akkor tudnánk tanulni egymástól, és végül felülhetnénk a lóra. Megvalósulhatna az énközpontú közösségorientáltság, amikor nem mondok le az énemről, de ugyanakkor közösségben is tudok gondolkodni, és kész vagyok az együttműködésre. Ez azért is lenne nagyon előremutató, mert a jövőkutatók szerint 2040–2050 környékén a túlélésünk alapját a kisközösségek fogják jelenteni.

Steigervald Krisztián generációkutató

– Könyveiben azt is többször aláhúzza, hogy mindennek az alapja a figyelem, ami előbb megértést szül, majd pedig cselekvésre ösztönöz.

– Hemingway mondta, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Csak akkor tudom elfogadni a másikat és megbocsátani az ő dolgait, ha megértem a működését. Nagyon sokszor bosszantanak minket a szüleink, nehezen toleráljuk például, hogy állandóan etetni akarnak minket, az ételen keresztül fejezik ki a szeretetüket. Ha megértjük, hogy ők egy olyan rendszerben nőttek fel, ahol minden fillért az élére kellett állítani, ahol nem volt mindennap hús az asztalon, amikor nem volt idő a gyerekek tutujgatására, mert a megélhetésért, az életben maradásért kellett gürcölni, akkor könnyebben elfogadjuk, hogy nekik az okoz örömöt, hogy főzhetnek nekünk. De a megértés nehéz dolog, nem automatikusan történik. Úgy vagyunk „összerakva”, hogy igazságnak csak azt tekintjük, amit átéltünk, ami cselekvésként megjelent az életünkben. Amit mesélnek, ami csak kognitív, elméleti tudásként ér el hozzánk, és nem szívódik át a testünkön, az összes sejtünkön a közvetlen élmény hatására, az nem épül be a limbikus rendszerbe, csak az agykéregbe. Ha tehát nincs közvetlen tapasztalati élmény, akkor nincs megértés sem, vagy legalábbis csak sokkal nehezebben.

– Ezért kell nekünk szülőként kirángatni a gyerekeinket az offline világba, emberek közé vinni őket, kimenni velük gereblyézni, kirándulni, akkor is, ha ők jobban vágynának a képernyőt nézni?

– Igen, de ez csak akkor működik, ha mi magunk is így élünk, ezt a példát mutatjuk. Nekem gyerekkoromban minden szombat délelőtt ki kellett takarítanom a szobámat. Nem volt apelláta, kötelező volt. De nem csak nekem: minden haveromnak részt kellett vállalnia az otthoni házimunkából. És noha ebben és így nőttem fel, szülőként én is túlféltem, illetve kímélem a saját gyerekeimet. Hát nem jobb moziba menni, mint takarítani? És küldjem el a boltba hétévesen…? Mi vagyunk az elsők, akik egy digitális korban neveljük a gyerekeinket, és nincs mintánk erre. Nemhogy a gyerekeink előtt, magunk előtt sem látjuk az utat. Száz éve, ha valaki kitanult egy szakmát, azzal élete végéig megvolt a tudása, szakértelme, ami a munkájához és így a megélhetéséhez kellett. Ma azt sem tudjuk, hogy egy szakma öt év múlva meglesz-e még… Hipergyorsan változik körülöttünk a világ, és a korábbi kapaszkodók már mit sem érnek.

Mit tanítsak a gyerekemnek, hogy sikeres legyen a 21. században? Szülőként tudnom kellene tanácsot adni, utat mutatni, de egy csomó kérdésre nincs válaszom. És ez nemcsak velem van így, hanem tömegével mindenkivel a középgenerációkban. Ez oda vezet, hogy a gyerekek elbizonytalanodnak a felnőttek kompetenciáit illetően.

Ezért is gondolom azt, hogy most először a szülők nevelésére kell koncentrálni. Nekünk kell megtanulnunk jól létezni, működni a jelenlegi körülmények között, újra felfedezni az emberi kapcsolatok, a társas lét szépségeit és a helyén kezelni a digitális világ nyújtotta lehetőségeket, előnyöket. Amíg mi ebben nem igazodunk ki, és nem érleljük ki magunkban a válaszokat, addig a gyerekeket sem tudjuk felkészíteni az életre.

Steigervald Krisztián generációkutató

– Akar felnőtt lenni egy mai fiatal? Vágyja a felnőttlétet?

– Miért akarna? A korábbi generációk egy felnőttorientált társadalomba születtek bele, ami azt jelentette, hogy a felnőtteknek sokkal több joguk volt. Most egy kortársorientált világban nőnek fel a gyerekek, és azt látják, hogy ha felnőnek, ugyanolyan kiégettek, fáradtak lesznek, mint anyarobot meg aparobot. Ennél sokkal jobb gyereknek maradni, ameddig csak lehet, pláne, hogy a szülők legfőbb missziója ma az, hogy boldog gyerekkort biztosítsanak a gyerekeiknek. Pedig valójában minden gyerek alapból boldog, megéli azt a játékban, a szabadságban, nem kellenek ehhez különösebb tárgyak, programok. Neki az is élmény és öröm, ha egy hangya mozgását figyelheti, tud örülni a csomagolópapírnak önmagában is, mert nem a benne rejlő drága ajándék a fontos a számára. És amikor azt látja a szülein, hogy ők a boldogságért tűzzel-vassal küzdenek, akkor persze hogy nem akarja azt az életet.

– Ha már a küzdést említi: mintha a fiatalabb generációk számára érthetetlen lenne, mit jelent megdolgozni valamiért, vagy hogy energiabefektetés nélkül nem várhatunk eredményt.

– Ez részben abból fakad, hogy nem feladat-, hanem élményorientált világban élnek. Régen sokkal inkább benne volt a közbeszédben vagy a családi diskurzusban az, hogy a dolgokért meg kell küzdeni. A mi szüleink még azt vallották: az élet nehéz, ezért minket úgy neveltek, hogy nekünk lehetőleg könnyebb legyen. Az is lett. Mi már nem könnyebb életet akarunk a gyerekeinknek, hanem azt, hogy boldogok, boldogabbak legyenek. A boldogságba pedig nem fér bele az, hogy otthon arról panaszkodjak, mennyire elfáradtam a munkában. Emellett pedig annak felismeréséhez, hogy a jóllétért, a pénzért, az eredményért tenni is kell, szükség van a kazuális gondolkodásra, azaz az ok-okozati viszony átlátására is. Ennek kialakulását nagyban segítette korábban az, hogy a gyerekek láthatták: elromlott ugyan a kakukkos óra vagy a Trabant, de apa vagy a nagypapa megszerelte, és újra működött. Mára túlnőtt rajtunk a technológia, és temérdek olyan helyzet van, amikor úgy oldódik meg valami, hogy közben mi nem látjuk a folyamatot és a beletett munkát. A gyerekek nem szavakból tanulnak a legtöbbet, hanem a mintákon keresztül és a cselekvés által. Ezért kell bevonni őket a feladatokba és hagyni, hogy megküzdjenek velük.

Steigervald Krisztián generációkutató

– Ma hat különböző generáció alkotja a társadalmunkat. Melyek azok a színterek, ahol találkozhatnak a különböző korosztályokba tartozók?

– Néhány évtizeddel ezelőttig a többgenerációs családok voltak a megszokottak. Már az ősközösségek is úgy léteztek, hogy a legfiatalabbak és a legidősebbek együtt éltek, és egy csoportot alkottak. Ma javarészt az iskolában, illetve a munka világában tapasztaljuk meg, hogy mit jelent – vagy mit kívánna meg – a tőlünk akár három-négy generációval idősebb vagy éppen fiatalabb emberekkel való együttműködés. A generációs különbségek tehát nem elsősorban az otthonainkban, hanem a munkahelyeken és az oktatás színterein jelentkeznek, és okoznak nézeteltéréseket, konfliktusokat.

– Az egyházi közösségek lehetnek még olyan terepek, ahol – reményeink szerint – mind a hat generáció megtalálja a helyét. Hiszen akár ugyanazon az istentiszteleten keresztelhetnek kisbabát és köszönthetnek aranylakodalmasokat, ott vannak a déd- és a nagyszülők és ugyanígy az unokák is.

– Az egyházak az utóbbi időben érezhetően sokat dolgoznak azon, hogy miként lehet élővé, vonzóvá tenni egy közösséget. Az azonban, hogy egy alkalmon ott van minden generáció, önmagában még nem jelenti azt, hogy mindegyik ugyanannyira a magáének érzi azt. A prédikáció mint Isten üzenete hagyományosan olyan tartalom, amelyet a lelkész elmond, a gyülekezet pedig hallgatja. A legfiatalabbak ugyanakkor a világhálón úgy szocializálódnak, hogy azonnali visszajelzéseket adhatnak és kaphatnak. Az igehirdetés műfaja ezzel teljesen szembemegy, és ez a befogadó, hallgató mód nekik nehézséget jelent. De ugyanígy az oktatásban is hosszúak számukra a negyvenöt perces tanórák, és interaktivitásra van szükség a figyelmük fenntartásához. Bajnak nem baj, ha frontális üzenetátadással is találkozik egy gyerek – legfeljebb nem ér nála célhoz.

A kérdés e tekintetben is úgy szól: ki alkalmazkodjon kihez? Eleink évszázadokon, évezredeken keresztül valójában „betörték”, idomították a gyerekeket. Most a ló másik oldalára átesve azt lessük, hogyan nyissunk, forduljunk feléjük, hogy nekik jó legyen. Ugyanakkor, hangsúlyozom, nem kell „lemennünk kutyába” ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk hozzájuk. De azt, hogy az offline világ is szép és jó, csak úgy tudjuk megmutatni nekik, ha közben megadjuk nekik azt a folyamatos visszajelzést, megerősítést, amit az online világban megszoktak. Ha ezt meg tudjuk tenni, akkor máris tettünk egy nagy lépést ahhoz, hogy azt érezzék, jó nekik ehhez a közösséghez tartozni.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. április 21–28-i 89. évfolyam 15–16. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvkereskedésben (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-19-20
Lelkipásztor banner 2023-11

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső