Skip to main content

2024. február 22. 8:05

Isten nem kicsinyes!

Az áldás mibenlétéről beszélgettünk Varga Gyöngyi evangélikus lelkésszel

„Isten áldjon!” „Áldott ünnepeket!” Sok ilyen kifejezést használunk a mindennapjainkban: jártunkban-keltünkben egymásra köszönünk, vagy egy-egy levél végén így búcsúzunk. De mit jelent Isten áldása? Honnan tudhatjuk, hogy valamin Isten áldása van? Ki adhatja és ki kaphatja az áldást? Erről beszélgettünk Varga Gyöngyi evangélikus lelkésszel, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Ószövetségi Tanszékének vezetőjével, a Luther Kiadó gondozásában megjelent Áldáskönyv, Remény s ég, valamint Élők földje című áldáskötetek szerzőjével.

áldás - Isten nem kicsinyes - Interjú Varga Gyöngyi lelkésszel

– „Az áldás mindannak a jónak, értékesnek és igaznak az összefoglaló neve, amely az életet gazdaggá, teljessé teszi, létté emeli. […] egy életformáló, életújító, gyógyító erő” – olvashatjuk az Áldáskönyv előszavában. Ezt a rövid meghatározást mivel fontos még kiegészíteni?

– Az áldás mindig Isten személyes jelenléte. Az a tér, az a valóság, ahol megtapasztalhatjuk Istent. Ő az, aki minden áldás forrása, és vele kezdődik és vele folytatódik a nagy történet is, meg a mi történetünk is, ami ennek az áldásnak az ölelésében zajlik.

– Az ige: szó, az áldás kapcsán is arra asszociálunk, hogy ez egy hangzó dolog.

– Az áldás szó és cselekmény együtt. Egy kimondott szó, amit Isten nevében, Isten jelenlétében mondunk egy másik embernek, és ehhez kapcsolódhat egy mozdulat is, egy ölelés, egy simogatás vagy az áldásra emelt kéz, valamilyen erővel telített jelenlét.

– Elválaszthatatlan akkor ez a gesztus tőle?

– Azt gondolom, hogy a szó a lényeges. Az úgynevezett beszédaktus-elmélet szerint mondatainknak két típusa van. A leíró mondat – például hogy az Írott-kő nyolcszáznyolcvanhárom méter magas – egy kijelentés, de nem tesz hozzá semmit a valóságunkhoz. Viszont vannak olyan gondolataink, amelyeket ha kimondunk, akkor artikulálódik bennük valamilyen erő, ami megváltoztatja a valóságot. Például amikor lelkészként azt mondom, hogy „íme, most Isten előtt házastársakká nyilvánítalak benneteket”, az egy erővel telített mondat, egy performatívum, ami arról is üzen, hogy akkor annak a mondatnak a kimondásával megváltozik a valóság. Már nem olyan az élet, az az adott helyzet, mint a kimondott szó előtt volt.

– Ez alátámasztja azt, hogy micsoda erejük van a szavaknak, és ily módon mekkora felelősségünk van akkor, amikor kimondunk valamit.

– Az tesz minket emberré, hogy képességet kaptunk Istentől a beszédre, a kommunikációra. Csodálatos ajándék, hogy meg tudjuk egymással osztani a gondolatainkat, bele tudjuk vinni az elképzeléseinket, a tapasztalatainkat egy-egy beszélgetés világába. Ez az ajándék arra kötelez bennünket, azt a felelősséget rója ránk, hogy vigyázzunk a szavainkra. A káromkodást, amikor rossz szavakat mondunk rossz szándékkal, lelki környezetszennyezésnek tartom. Ha ezt megfordítom, akkor az áldás ennek ellentétjeként jókor kimondott jó szavaknak a valósága, vagy az a tapasztalat, amiben a szavak ereje és a világot megváltoztató, transzformáló ereje ott lehet. Természetesen az ember nem képes áldást adni, csak közvetíteni, merthogy az áldás Istentől jön. Az ő lényege az, hogy árasztja, sugározza azt a szeretetet és irgalmasságot, ami az áldott létnek a feltétele. Mi Isten megbízottjai vagyunk, akik az ő jelenlétét, ezt a mindent átható szeretetet valahogyan valóságossá tesszük, kézzelfoghatóvá, megérinthetővé, megélhetővé.

áldás - Isten nem kicsinyes - Interjú Varga Gyöngyi lelkésszel

– Mitől függ, hogy amit kimondtunk, az valóban áldás, nem csak egy jókívánság?

– A hit a kulcsa mindennek. Ha tudatában vagyunk annak, hogy amit mondunk, és ahogyan mondjuk, az az Isten jelenlétében történik, akkor ez mindig több, minőségileg több, mint egy jókívánság. Az is nagyon fontos, amikor az emberek jót kívánnak egymásnak, merthogy ezzel is már meg tudják változtatni a valóságnak egy pici szeletét. De mennyivel több és mélyebb, amikor ezek a jó szavak tudatosan is a hittapasztalatainknak a mentén az Isten színe előtt és az ő megbízásából kimondott szavakká lesznek!

– Mindannyian fel vagyunk hatalmazva arra, hogy áldást mondjunk egymásra?

– Az áldásnak nagy szüksége van a demokratizálódásra! Nagyon sokáig a papság privilégiuma volt az áldás közvetítése. Én azért küzdök most már jó pár évtizede lelkészként és keresztény emberként is, hogy az áldás legyen egy sokkal nyitottabb, hozzáférhetőbb tapasztalat mindenki számára. Az áldás adásának persze vannak liturgikus keretei vagy formái, de emellett én nagyon fontosnak tartom, hogy akár betegágy mellett megállva, vagy gyerekekkel kapcsolatban, vagy akár egy születésnap örömteli alkalmán minél többen éljenek annak a lehetőségével, hogy áldást adhatnak. A görög nyelvben érdekes módon az áldás szava az eulogein. Ha lefordítjuk, ez annyit jelent, hogy „jót vagy jól mondani”. Ez a héberhez képest, ami a b'ráchá vagy b'roeho szó, egy sokkal inkább a nyelvre, a kimondott szóra fókuszáló megközelítés. Ez jól mutatja az Ó- és az Újszövetség áldásfelfogása közti különbséget. Előbbi a tartalomra figyel, míg az Újszövetségben az áldás kommunikációja, a továbbadásának a verbális oldala kap nagyobb hangsúlyt. Ha pedig mi, keresztények az Újszövetség talaján állunk, akkor vegyük komolyan, hogy az áldás a szavaknak, a jó szavaknak a továbbadása, és erre kapunk felhatalmazást Jézus Krisztus tanításában is.

– Szóba került már a liturgikus keret. A különböző felekezetek teológiájában, dogmatikájában van különbség az áldás mint fogalom megítélésében, gyakorlásában?

– Számomra nagyon lelkesítő és megerősítő, hogy az áldás összeköt felekezeteket, de továbbmegyek: vallásokat is. Az emberiség történetében az áldás a legősibb szentség. Évezredek óta van hagyománya ennek, és nagyon szívet melengető számomra az, hogy amikor az áldások világába belépünk, akkor egy nagyon mély emberi örökséget vagy hagyatékot tudunk magunkénak. Ha a kereszténységet nézzük: a protestantizmusban az áldás elsősorban a személyességnek, a személyes kapcsolatoknak a terében él. Mi evangélikusként is azt mondjuk, hogy nem szentelünk, hanem áldunk, és a tárgyakat – akár infrastruktúrát, például egy kórházat vagy egy gyülekezeti házat – nem mint tárgyat áldjuk meg, hanem voltaképpen azon keresztül azt a közösséget, amelyik a használója, a részese lesz. A katolikus hagyományban a szentelmények szó alatt gyűjtik össze azokat az áldásra váró vagy az áldásban részesíthető tárgyakat, helyeket, helyzeteket, amelyeket a pap áldásban tud részesíteni. Például húsvétkor a húsvéti misére odaviszik a kosarakban a sonkát meg a tojást, vagy például a temetéskor meghintik a sírokat, koporsókat. Ez egy olyan ősi emberi igényre ad választ, mely azt szeretné, hogy a minket körülvevő tárgyak, jelenségek valamilyen módon részesüljenek Isten szentségének az erejéből.

– Eddig helyekről, tárgyakról beszéltünk, de mi a helyzet az emberrel, az egyes személlyel, a közösséggel?

– Az áldás egyfelől nagyon személyes, de ezzel együtt mindig közösségi élmény és tapasztalat is, mert a személyesség csak egy közösségnek a terében értelmezhető. A keresztény emberek mindig tudatában vannak annak, hogy egy nagyobb egységnek, a keresztény egyháznak a tagjai, és ez a láthatatlan élő templom az, ami a személyes életüknek is a terét, a hátterét és az egységét tudja adni. Ezért minden személyesen adott, továbbadott, kapott áldás része annak a nagyobb egésznek, amit egyháznak, Isten országának nevezünk.

– Említettük már a házaspárokat. A katolikus egyházban élénk vita van arról, hogy az egymással különféle szeretetközösségben élő embereket hogyan lehet megáldani. Ez felveti azt a kérdést, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie annak, aki áldásban szeretne részesülni.

– Személyes meggyőződésem, hogy az áldás minden embert megillet attól függetlenül, hogy ki ő, és hogyan él. Isten nem kicsinyes. Az áldás pedig a lényegét tekintve az irgalomnak a kifejeződése, amire mindenkinek szüksége van. Nyilván mi, evangélikusok is figyelemmel kísérjük a katolikus egyházban zajló folyamatokat, amelyek fontos kérdéseket vetnek fel, hiszen egyre több kapcsolatban merül fel az, hogy a felek a házasság intézményén kívül tudják csak elképzelni egymással az életközösségüket. Lelkészként magam is osztom Ferenc pápának a nézeteit abban, hogy nem mi határozzuk meg, hogy kit áldunk meg, és kit nem. Embereket látunk magunk előtt a maguk szükségleteivel, vágyaival, álmaival, szeretetre vágyódásukkal, és számomra nagyon fontos az a jelzés, amit most a pápa oldaláról egy lehetőségként vet fel a Vatikán. A Fiducia Supplicans [Könyörgő bizalom] című irat mondja ki azt, hogy a lelkipásztorok személyes felelősségi körébe tartozik, hogy áldást adnak-e azoknak a szabálytalan kapcsolatban élő személyeknek, akik őket felkeresik, és a kapcsolataikra Isten áldását kérik. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia azt a nyilatkozatot tette ezzel kapcsolatban, hogy a személyes áldást mindenkinek kiszolgáltathatják a katolikus papok, de az életközösséget, tehát a két embernek a szeretetkapcsolatát liturgikus keretek között, vagyis mise, istentisztelet keretei között nem áldhatják meg. Tehát a liturgia keretein kívül a pap adhat áldást az ezt kérő embereknek, de mindig csak a személyes áldás szintjéig mehet el ez a dolog.

– Honnan tudhatjuk, hogy egy-egy áldás beteljesül? Hogy tényleg áldás lesz azon a személyen, azon a közösségen, az életünkön, hogy tényleg munkálkodni kezd a Szentlélek, és a gyümölcs, amit látunk, valóban az ő ajándéka?

– Ez nagyon fontos kérdés, mert nincs a kezünkben, nincs a hatalmunkban az, hogy az áldásnak a beteljesedését is már előre láthassuk. Nagyon mély bizalom kell ahhoz, hogy az áldást közvetítő ember azokat a kéréseket, amik az áldásban megfogalmazódnak, rábízza Istenre. Mi annyit tehetünk, hogy Istent úgymond felhatalmazzuk arra, hogy cselekedjen. És nagyon érdekes magának az áldásmondásnak a nyelvtana is, mert különbözik az imádságétól. Az imádságban közvetlenül szólítjuk meg Istent, elmondjuk neki a kéréseinket, a hálaadásunkat, de amikor az áldásmondatokat fogalmazzuk, akkor tulajdonképpen ez egy „közvetett utasítás”, Isten felszólítása arra, hogy cselekedjen. Vagyis nem az én felelősségem, hogy ez az áldás beteljesedik-e, hanem ezt az egészet rábízom Istenre, hogy cselekedjen a belátása szerint. Istennek lételeme az, hogy adjon, hogy a szeretetét kiárassza a világba. Én úgy gondolom – és ez egy nagyon mély belső hit és meggyőződés számomra –, hogy nincs senki és semmi, aki kívül lenne vagy ami kívül van Isten áldásain.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-15-16
Lelkipásztor banner 2023-11
Credo banner 2023/3.

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső