Skip to main content

2023. november 17. 11:34

„Nem kerülgetem a darázsfészkeket”

Az evangélikus múltfeltáráshoz vezető útjáról kérdeztük Mirák Katalin történészt

„Már a főiskolán is azt tartottam valódi szellemi és szakmai kihívásnak, ha feltáratlan területek kutatásával foglalkozhattam, amelyek akár merőben új megvilágításba helyezhetik a korábbi ismereteinket” – fejtette ki Mirák Katalin történész az Evangélikus Információs Szolgálatnak. A Magyarországi Evangélikus Egyház Tényfeltáró Bizottságának elnöke több évtizede kutatja az egyház 1945 utáni történetét, és közel két évtizede a kommunista állambiztonsági kapcsolatait. E munkájának elismeréseként november 14-én Károli Gáspár-díjjal tüntették ki. Interjúnkban feladatának összetettségéről és lelki vonatkozásairól is kérdeztük.

Mirák Katalin

– Hogyan alakult ki a történelem iránti érdeklődése, és miként indult a szakmai pályája?

– Nem emlékszem olyan időre, amikor ne érdekelt volna a régmúlt. Ebben nagy szerepet játszott a rákoskeresztúri régi parasztházunk, ahol felnőttem. Kisgyerekként régésznek készültem, elszántam túrtam a kertünket, és rendkívül büszke voltam a műanyag kislapátommal kiásott állati csontokra, cserépdarabokra. Az általános iskolában erős kezű történelemtanárom volt, akinek logikus magyarázatai és precíz, lényegre törő órai vázlatai miatt is nagyon szerettem a tantárgyat. Mivel jól hegedültem, egy ideig zenész szerettem volna lenni, de a konzervatóriumba nem vettek fel. A hegedűtanárnőm szerint ahelyett, hogy elszántan gyakoroltam volna, inkább a történelmet tanultam… és igaza volt. A Fürst Sándor – ma Balassi Bálint – Gimnáziumban már egészen egyértelmű volt, hogy a bölcsésztárgyakhoz van tehetségem és elköteleződésem. Előbb az Eötvös Loránd Tudományegyetemre [ELTE] jelentkeztem, de oda másfél pont híján nem vettek fel. Személyes kutatási feladatként még előttem áll annak kiderítése, hogy valóban gyengébben teljesítettem-e, vagy a sikertelen felvételimben szerepet játszott a hívő mivoltom (is) és a kereszt a nyakláncomon, amit a gimnáziumban mindvégig viseltem. Viszont az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának magyar–történelem szakára még abban az évben „simán” felvettek.

– Már a főiskolán foglalkoztatták az egyházzal, különösen az evangélikus egyházzal kapcsolatos témák?

– Bár az ókor és a régészet iránti szeretetem a főiskolai évek alatt is megmaradt – köszönhetően tanárom, Párdányi Miklós különleges személyiségének és imponáló tudásának –, a szakdolgozatra készülve egyre biztosabb voltam abban, hogy evangélikus egyházi témát választok. Ezt éreztem igazán a magaménak, emellett már akkor is az alig vagy egyáltalán nem kutatott, feltáratlan vagy éppenséggel tudatosan elhallgatott történeti területek érdekeltek.

– Milyen témában írta a diplomamunkáját?

– A Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium 1948–1952 közötti történetéről és állami kézbe kerüléséről írtam. 1988–1989-ben a szakdolgozatom készítése közben jártam először kutatóként az Evangélikus Országos Levéltárban, első és egyik mostani munkahelyemen is. Akkor sejtelmem sem volt arról, hogy a szakdolgozatom leadása után néhány hónappal az 1989-es országos tanévnyitó ünnepséget épp az újraindított fasori gimnáziumból közvetíti majd a köztévé. Az evangélikus levéltárban kézbe vett dokumentumok mélyen megráztak. Hamar világossá vált számomra, hogy bizony „aláaknázott” egyháztörténeti területre tévedtem. Arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy szeretett tanárom, Kalmár Árpád, akihez a szakdolgozatomat írtam, az ötvenes években a Lenin Intézet tanára volt, de mint az ottani pártellenzék egyik vezetője 1957-ben a gyűjtőfogházat és a kistarcsai internálótábort is megjárta. Mindezek ellenére nem okozott gondot számára a kínos egyházi témát feszegető dolgozatom elbírálása és kiválóra minősítése.

– Választhatott volna dolgozattémául akár több évszázaddal ezelőtti eseményeket is, amelyekkel biztosan nem nyúl darázsfészekbe, a kutatási eredményei nem érintenek akkor még élő embert.

– A darázsfészkek kerülgetése sosem volt jellemző rám. A fasori téma kapcsán fiatal kutatóként számomra is világossá vált az, ami az idősebb generációk számára evidencia volt: a kommunista diktatúrában az egyház állandó kontroll alatt élt, és működését alapvetően meghatározta az államhoz fűződő viszonya. Az autonómia hiánya és az egyházvezetés asszisztálása az állami-politikai célkitűzésekhez egy történelmi múltú iskola néhány éves történetének a kutatása nyomán egyszerre kibomlott elém. Néhány évvel később, az ELTE bölcsészkarának posztgraduális képzésén Sztehlo Gáborról írtam a diplomamunkámat. Embermentő tevékenységét akkoriban már sokan ismerték, azt azonban kevesen tudták róla, hogy evangélikus lelkész volt, és életműve mélyebb evangélikus egyházi háttérbe illeszkedett bele. Gerő Andráshoz írt dolgozatom e tekintetben is számos nóvumot tartalmazott.

– Egy olyan nagy horderejű kutatásnak, mint amilyen az evangélikus egyház egyes tagjainak együttműködése a kommunista állambiztonsági szervekkel, milyen hatása van a társadalomra vagy annak egy adott részére?

– A titkos állambiztonsági kapcsolatokra irányuló tényfeltárás hosszú távú hatása nagyon nehezen mérhető fel. Annyi biztos, hogy ha egyáltalán hoz változást, az nagyon lassan és alig láthatóan zajlik a mélyben. Kezdetben, a 2005 utáni években különösen zavart, hogy a világi média szinte hetente feldobott egy-egy új ügynökleleplezést, és szenzációként csapott le némelyik új evangélikus egyházi kutatási eredményre is. A tisztánlátás jogos igényén túl ez számomra inkább kívülről, mesterségesen felpörgetett szenzációhajhászásnak tűnt, és igen távolt állt attól, ahogyan a pártállami korszak s benne az ügynöktörténetek feldolgozását elképzeltem. Munkatársaimmal, a tényfeltáró bizottság tagjaival közel húsz éve végezzük ezt a munkát, amely jóval túlmutat „a tények feltárásán”. Amint arra Fabiny Tamás püspök úr is utalt a díjátadó utáni pohárköszöntőjében, tényfeltáróként a levéltári kutatás, a szakmai-tudományos munka mellett egyfajta lelkigondozást is végzünk azokkal, akiket a belügyi iratok váratlanul szembesítenek a múltjukkal. Mondhatom, hogy a munkánknak szinte a legegyszerűbb része a levéltári dokumentumok felkutatása, összegyűjtése. Az evangélikus egyház teológiai, szervezeti és személyi konzekvenciáin túl döbbenetesen mély emberi történetek, súlyos családi drámák tárulnak fel egy-egy állambiztonsági irat nyomán. A háttérben meghúzódó, a családtagok által tudott vagy inkább csak megsejtett titok, a beszervezettség állapota egy életre megronthatta szülő és gyermek kapcsolatát. A tevőleges, kifejezetten ártó szándékú vagy csak kényszerből felvállalt és kényszeredetten végzett hálózati tevékenység átszőtte az egyház mindennapi működését, megmételyezte a személyes kapcsolatokat a lelkészi karban, de akár a gyülekezetekben is. E terhes „tudásnak” a pszichikai feldolgozása még lassabb… s talán nem is sikerül minden esetben.

– Mit jelent önnek, hogy a munkáját Károli Gáspár-díjjal ismerték el?

– Bevallom, nem sorakoznak otthon a polcomon a díjak, sőt most először kaptam ilyen jellegű elismerést. Az állami díjat egyházvezetői ajánlás, felterjesztés alapján ítélték oda, s ez utóbbi az igazán fontos számomra. Megerősítésként tekintek rá, amely mindenekelőtt az egyház részéről fejezi ki az elismerést és a köszönetet. Habár életműdíjgyanús ez a kitüntetés, számomra mégsem lehet lezárás. Rengeteg feladat áll még előttem.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Evélet banner 2024-23-24

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső