Skip to main content

2023. április 20. 9:48

Sztehlo örülne!

Hetvenéves a diakóniai osztály – Gregersen-Labossa György bizottsági elnököt kérdeztük

Az elmúlt harminc-harminckét esztendőben nagyon látványosan, az evangélikus egyház történetében soha nem látott módon épült ki és fejlődött egyházunk diakóniai intézményhálózata – mondja Gregersen-Labossa György lelkész, a diakóniai bizottság elnöke. A múlt felidézésére, a mai helyzet számbavételére és a jövőbe tekintésre egyaránt kértük őt abból az alkalomból, hogy Sztehlo Gábor ügyvivő lelkész szervező munkája nyomán hetven éve, 1953. április 1-jén kezdte meg a munkáját egyházunk diakóniai osztálya.

Szombathely Szedik

– Milyen előzmények után alakultak ki a szeretetszolgálat intézményes keretei?

– Az intézményes diakónia indulása összefüggött a 19. századi európai nagy társadalmi átalakulással, a városiasodással, az iparosodással, ezzel együtt a nyomor, a szükség megjelenésével. Ezekre a súlyos problémákra Angliában, Németországban megpróbáltak választ adni, ez volt a belmissziós mozgalom, amely egyben nagyon jó válasz volt például a marxizmus kihívására. Szimbolikus, hogy 1848-ban adták ki a Kommunista kiáltványt, és ugyanebben az évben fogalmazta meg Johann Hinrich Wichern hamburgi evangélikus lelkész a belmissziói programot, amelynek köszönhetően egyesületek, alapítványok, anyaházak alakultak. Megjelenik Európában a diakonisszamozgalom, és az intézményes diakónia elindul egy hihetetlen fejlődési pályán.

– Miként történt hazánkban?

– Ezek a hatások természetesen elérték Magyarországot is, és a két világháború között nálunk is elindult ez a szolgálat. 1949–1951 között, amikor a kommunisták fokozatosan átvették a hatalmat, megtört a folyamat; az egyházat gyakorlatilag kiszorították – egyre inkább és egyre agresszívebb módon – a társadalom minden területéről, így a szociális ellátásból is.

– Ettől függetlenül bizonyos intézmények megmaradhattak az egyház kezelésében, és ezeket szervezte végül újra egy osztály élén Sztehlo Gábor.

– Így van. Sztehlo a 20. századi evangélikus egyháztörténetnek és a diakónia történetének valóban kiemelkedő alakja volt. Legfőképp azért, mert rendkívül rugalmas módon tudott az adott pillanatban Isten segítségével a legnagyobb szükségben lévő emberek felé fordulni; mindig olyan válaszokat tudott adni, amelyekre éppen szükség volt. 1944-ben, a német megszállás után a zsidó gyermekeket, felnőtteket mentette. A háború után a megmentett fiatalok várták vissza a szüleiket, sajnos azonban megszámlálhatatlan esetben hiába. Ezeknek a fiataloknak a Sztehlo által alapított Gaudiopolis éppúgy menedéket nyújtott, mint a kommunista rémuralom alatt kitelepített, börtönbe zárt és különböző indokokkal meghurcolt családok gyermekeinek. Az itt élőknek a gyermekváros az életet, a tanulás lehetőségét jelentette. Amikor pedig a Gaudiopolis korszaka is lezárult azzal, hogy az egyházat és magát Sztehlót személyesen is egyre inkább kiszólítják ebből a szolgálatból, akkor őt találja meg az evangélikus egyház – nagyon helyesen – vagy a Jóisten azzal a feladattal, hogy megnézze, felmérje, rendszerezze, megszervezze immár a kommunista diktatúra alatt azt, ami az intézményekből megmaradt. A korabeli dokumentumokat tanulmányozva láthatjuk, hogy embertelen erőfeszítést tett annak érdekében, hogy a néhány megmaradt – elsősorban időseket, illetve fogyatékkal élő embereket ellátó – intézményt egy rendszerré, intézményhálózattá szervezze.

– Miként működött ez a gyakorlatban, mit tudunk erről?

– Ügyvivő lelkészként végezte Sztehlo ezt a szolgálatot országosan, tehát Békéscsabától Pécsen át Győrig, illetve Budapesten, a Sareptában, mely ma az ő nevét viseli. Ebben az időben annyira leépült az evangélikus egyház adminisztrációja, hogy osztályról nem is beszélhetünk, egyszemélyes feladat volt ez nagyon sokáig. Tartotta a kapcsolatot az intézményekkel, egyes intézmények mögé gyülekezeti és egyházmegyei támogatói kört szervezett. Járták a falvakat – Sztehlo maga is kisbusszal –, gyűjtötték a terményeket azért, hogy főzhessenek, hogy azokat az embereket elláthassák, akik az életüket tették le a diakónia „kezébe”. Persze azokról se feledkezzünk meg, akik pedig elmentek dolgozni valamelyik intézménybe valóban fillérekért, leginkább hivatásból és hitből. Ez mind-mind része annak az ébredésnek, ami a háború után zajlott. Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy olyan emberek vezették ezeket az intézményeket, illetve olyan munkatársak dolgoztak akár ápolóként, akár kertészként vagy állattartóként – merthogy tehát maguk termelték meg a javaikat –, akik pontosan ebből a belmissziós és ébredési mozgalomból jöttek. Gyakorlatilag egészen 1990–1991-ig, tehát a rendszerváltozásig ez jellemezte az evangélikus intézményes diakóniát.

Gregersen Labossa Gyorgy foto Kiss Tamas

– Azóta a Magyarországi Evangélikus Egyház diakóniai szolgálata, de maga az osztály is mint szervezeti egység hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Mennyire ismerne rá Sztehlo Gábor arra – ha most egy csoda folytán megnézhetné a diakónia működését –, amit ő elkezdett 1953-ban?

– Azt gondolom, örülne annak, amit lát, mert rendkívül innovatív ember volt. Ha a karizmák közé felvehetjük a szervezőképességet, mai szóval a menedzserképességet, akkor azt mondhatjuk: ő ezt az egyházszervezői, diakóniaszervezői ajándékot kapta. Minden esetben, amikor már kicsit „hátradőlhetett” volna, amikor egyfajta nyugodt, biztonságos fejlődés következhetett volna, akkor mindig jött valami változás az életében és valami újat kellett kezdenie. Ugyanígy csak az elmúlt években olyan dolgok történtek körülöttünk és Magyarországon is, amelyekre öt-hat évvel ezelőtt nem gondoltunk volna, amikor a diakóniai stratégiai kérdésekről beszéltünk. Gondolok itt a menekültkérdésre, a koronavírus-járványra, a háborúra.

– És már itt is vagyunk a mában.

– A világ tele van nyomorúsággal. Hogy segíteni tudjunk, napi szinten kell döntéseket hozni. Ez viszont magával hozza azt a fajta vállalkozási gondolkodást, hogy lépjünk előre, építsük ki a rendszerünket, és ennek a gyümölcse az – ha a Jóisten megáldja a munkánkat –, hogy az intézményrendszer, illetve a gyülekezetben lévő diakóniai elköteleződés erősödik. A zsinat éppen a február végi ülésszakán fogadta el az evangélikus egyház 2023 és 2030 közötti diakóniai stratégiáját. Ez egy nagyon vaskos és komoly háttérdokumentum lett, amelyben pontosan kirajzolódik, hogyan jutottunk el oda, ahol most tartunk a munkában. Ebben is kiemeltük, hogy az elmúlt harminc-harminckét esztendőben nagyon látványosan, úgy is mondhatnám, hogy az evangélikus egyház történetében soha nem látott módon épült ki és fejlődött az intézményhálózat. Ezt dokumentálva, egyfajta pillanatfelvételt adva tekintünk előre. Egy biztos: az evangélikus egyház fontolva halad ezen a területen és itt most elsősorban az állammal, az önkormányzatokkal, tehát a nem egyházi szereplőkkel való kapcsolatra gondolok, hisz intézményátvételek zajlottak és zajlanak, és vélhetőleg zajlanak majd a jövőben is Magyarországon.

diakonia foto Magyari Marton

– Milyen szempontokat szem előtt tartva működteti egyházunk a diakóniai intézmények hálózatát?

– Az első szempont, hogy a meglévő intézményeink által nyújtott szolgáltatásokat ott bővítsük, ahol ez szükséges. Például ahol eddig bentlakásos ellátás volt idősek számára, de szükség van alapszolgáltatásra, nappali ellátásra, ott ezekkel bővítjük a szolgáltatások körét. Az államtól ott kívánunk átvenni például bentlakásos intézményeket, ahol csak alapellátás van. Épp egy ilyen tárgyalás zajlik a Dunántúlon, Vasváron. Ugyanakkor figyelünk a gyülekezeti igényekre: ha egy gyülekezet helyi szinten lehetőséget lát például családi bölcsődére vagy nevelőszülő hálózathoz való csatlakozásra vagy akár felzárkóztatásra, akkor természetesen ezeket a kezdeményezéseket is felkarolja a diakónia.

148 Mandak haz menekultek segitese riport foto Magyari Marton 32

– Fontos, hogy egyházunk „láthatóan evangélikus” legyen. Mit mondhatunk e tekintetben a diakóniai szolgálatról?

– A diakónia az evangélikus egyház társadalmi jelenlétéhez képest jóval nagyobb mértékben van jelen, hiszen gyakorlatilag a szociális törvény által leírt szolgáltatási formák több mint kilencven százalékát lefedjük, most már a gyermekvédelmet, gyermekjólétet is. Emellett pedig ott vannak az úgynevezett atipikus diakóniai feladataink, mint például a menekültkérdés, az ukrajnai menekültek ügye vagy a szegények, hátrányos helyzetűek számára incdított felzárkóztatási programok. Ez utóbbiak esetében együtt van az oktatás, a misszió és a diakónia olyan településeken, ahol evangélikus közösség él és működik. Tehát számos feladatunk van, és a legfontosabb, hogy mindezek mögé biztosítsuk a teológiai, lelki és intellektuális hátteret – ezért hoztuk létre az Evangélikus Hittudományi Egyetemen a Diakóniai Képzési Központot.

– Az elmúlt hetekben a sajtó sokat foglalkozott azzal, hogy egy törvény alapján az egyházak tulajdonába kerülhetnek állami vagy önkormányzati tulajdonú ingatlanok. Több elemzés is napvilágot látott ezzel kapcsolatban, és számos helyen kiemelték a Magyarországi Evangélikus Egyház önmérsékletét ebben a folyamatban.

– Először is tisztáznunk kell, még mielőtt bárki is kritikával illeti ezt az egész kérdéskört, és „aktuálpolitizálja”, hogy éppen a korábban említett időszakban, 1949–1951 között a Magyarországi Evangélikus Egyházat – mint ahogy a magyar társadalom jelentős részét és a többi egyházat is – a kommunista diktatúra gyakorlatilag kirabolta, pont. Ez azt jelenti, hogy ellehetetlenítették az intézményhálózatot, elvették az egyház vagyonát, az ingatlanokat, meghurcoltak embereket. Ennek a rendezése 1990 után részben megtörtént. Bizonyos ingatlanokat visszavehettek az egyházak kimondottan hitéleti célra, visszakerültek iskoláink, visszakerültek ingatlanaink, amelyekben diakóniai tevékenység indulhatott el. De szó sincs arról, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyházat kellően kártalanították volna! Tehát ez egy adósság, és nyilván kérdés, hogy miként lehet ezt kompenzálni. Bizonyos értelemben – ha nem is direkt módon – ezzel függ össze az előbb említett kérdés is.

A teljes megértéshez két dolgot kell tudni: egyrészt ha az államtól veszünk át például egy szociális intézményt, amely soha nem volt evangélikus tulajdon, akkor egy korábbi törvény értelmében a tulajdonjogot is hozzáadják, de azzal a kitétellel, hogy csak azt a tevékenységet folytathatjuk benne. Tehát ezt egy kicsit behatárolt tulajdonhoz jutásnak nevezném, amely viszont egyszerűsíti a fejlesztéseket például. Másrészt amiről most van szó, ez az önkormányzatok vonatkozásában áll fenn, vagy ott van különösebb jelentősége, és valóban, itt a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Presbitériuma úgy döntött, hogy visszafogottabb álláspontra helyezkedik. Több olyan – elsősorban oktatási – intézményünk van, amelyik önkormányzati ingatlanban működik. A megállapodás az, hogy az iskolát, az óvodát az egyház működteti, de maga az épület, az infrastruktúra megmarad önkormányzati tulajdonban. Ez – ha jó megállapodás van az önkormányzattal – akár még előnyös is lehet, mert közös a felelősség az ingatlan értékcsökkenésével kapcsolatban, a felújításokban, pályázatokban. Viszont tudunk olyan helyet is, ahol maga az önkormányzat kereste meg az egyházat, hogy szívesen átadná az ingatlant, jobb helyen tudná egyházi kezelésben. Mindig helyben kell megvizsgálnunk, hogy az adott településen és intézmény esetében mi a legjobb megoldás.

Az ingatlan eszköz, nem cél; a tulajdon eszköz, nem cél; a pénz eszköz, nem cél, mert a cél végül is az, hogy a diakónia területén a ránk bízott embereket a lehető legjobb módon elláthassuk, az egyház pedig betölthesse azt a hivatását, amit az egyház ura adott neki, aki értünk meghalt a kereszten, de feltámadt, és akinek a nevében kétezer év óta hangzik az evangélium, és végezzük a diakóniát. Tehát a cél az, hogy ennek a mandátumnak a teljesítését elvégezzük.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.
Gyülekezetimunkatárs-képzés 2024
Szélrózsa 2024 regisztráció
Evélet banner 2024-19-20
Lelkipásztor banner 2023-11

Lelkigondozás

Névtár kereső

Térképes kereső