A személyességet nem lehet megspórolni: a fiatalok közvetlen megszólítása a kulcsa annak, hogy hosszú távon a gyülekezeti közösségek tagjai maradjanak – ezt a végkövetkeztetést fogalmazták meg a július 25-i Szélrózsa-piknik kerekasztal-beszélgetésének résztvevői. Az országos evangélikus ifjúsági találkozó huszonötödik születésnapjának megünneplésére szervezett alkalom délutáni programjának vendégei, Cselovszky Klára frissen érettségizett Deák téri fiatal, Csadó Balázs irsai lelkész és Nagy Szabolcs (előző nap ordinált) lelkipásztor, a találkozó szervezéséért felelős Tízek tagja arra keresték a választ – Zászkaliczky Anna Eszternek, egyházunk országos irodája kommunikációs referensének moderálásával –, hogy miképpen lehet az egyházban marasztalni, illetve odahívogatni a fiatalokat.
Már a beszélgetés elején világossá vált, hogy ha a véleményük nem feltétlenül egyezik is mindenben, de egy dolog biztosan közös a vendégekben: mindannyian több éve aktív résztvevői, illetve szervezői a Szélrózsa fesztiválnak. Míg Csadó Balázs a Bárka [a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, a Mevisz egyik szakcsoportja – a szerk.] mozgássérült-passiójával jutott el élete első Szélrózsájára, Cselovszky Klárát már babakocsiban vitték a szülei. A református családból származó Nagy Szabolcsot a győri evangélikus gimnázium iskolalelkésze hívta el zenei táborba, onnan vezetett az útja az ifjúsági találkozóra, amely aztán teljesen „magával ragadta”.
A közös élmények és tapasztalatok után jött a „mély víz”, amikor is Zászkaliczky Anna Eszter feltette a nagy kérdést: mi az, amivel ma a gyülekezetekben meg lehet szólítani a fiatalokat, és hogyan lehet belőlük az egyház „utánpótlása”?
Csadó Balázs szerint nem jó irány, ha csak programokban, rendezvényekben gondolkodunk. Szerinte abból kellene kiindulni, hogy minden ember közösségre vágyik, ahol jó együtt lenni.
„Mindig lesz olyan program, amelyik a miénknél jobb, kreatívabb, izgalmasabb lehetőséget kínál. Ezzel szemben ha mi a közösséget hangsúlyoznánk, ahol olyan dolgokat kapsz, amiket egy profitorientált fesztiválon nem, azzal hitelesebbek és vonzóbbak tudnánk lenni” – vélte az irsai lelkész. Ehhez persze elengedhetetlen a személyes ismeretség és megszólítás – tette hozzá. Ha egy fiatal nem érzi azt egy közösségben, hogy ő is fontos, és őt is meghallgatják, akkor nem fog ott maradni – erősítette meg Cselovszky Klára is.
A személyes kötődés hiánya miatt történhet meg, hogy a konfirmáció után sokan elmaradnak a gyülekezetekből. Hogyan, mivel lehetne visszahívni őket? – hangzott Zászkaliczky Anna Eszter következő kérdése. Egyházunk kommunikációs referense úgy látja, sokan a szakmai tudásukat is behozhatnák a gyülekezetekbe, azonban a mai fiatalok leterheltek, és nehéz őket rávenni az önkéntességre.
Nagy Szabolcs szerint a fiatalok szívesen elvégzik vagy elvégeznék, amire megkérik őket. A problémát inkább abban látja, hogy gyakran egyedül maradnak a feladatokkal, nem kapják meg a szükséges információkat, és így magányos harcosokká válnak.
Pedig alapvető fontosságú lenne a gyülekezetekben és az egyházban a részvételiség megélése. Mint mondja, egy programot nem elég meghirdetni; arra kell törekedni, hogy a fiatalok a létrehozásában is közreműködhessenek.
Példaként a Szélrózsát említi: ismer olyan külföldön dolgozó fiatalt, aki rendszeresen kifejezetten a találkozóra időzítve veszi ki a szabadságát, csak hogy ott pakolhasson, segíthessen. „Az országos egyháznak biztosítani kellene olyan lehetőségeket, hogy másokat is be tudjon vonni egy ilyen alkalom szervezésébe, előkészületeibe” – véli Nagy Szabolcs.
A kicsit idősebb, már családos fiatal felnőttek védelmében Csadó Balázs hangsúlyozza: nem biztos, hogy a szándék hiányzik belőlük ahhoz, hogy szerepet vállaljanak a gyülekezetekben, és aktív alakítói legyenek a közösségi életnek. Egyszerűen élethelyzetükből fakadóan éppen más feladataik vannak, például a gyermeknevelés kihívásai kötik le őket.
És ha már kisgyermekek és szüleik: Cselovszky Klára úgy látja, hogy a gyerekeknek rengeteg programlehetőség van, és az egyház is ezt helyezi előtérbe. „Ezzel azt sugalljuk, hogy a fiatal szülőknek nincsen saját identitásuk, pedig nekik is ugyanúgy igényük lenne beszélgetésre, odafigyelésre.”
A beszélgetés végéhez közeledve a moderátor arra kérte a vendégeket, mondjanak olyan konkrét eseteket, amikor sikerült a megszólítás erejével bevonni valakit a gyülekezetbe. Nagy Szabolcs a saját példáját említette. Neki ugyanis nem volt klasszikus gyülekezeti kötődése. „Megkerestek és hívtak, én pedig mentem. Végigjártam a Szélrózsa-ranglétrát, voltam vízpakoló és kábelhúzogató a koncerteken. Az egyházi életben is bejártam ezt az utat felnőttként. Mindig voltak barátok, kollégák, akik újabb és újabb lehetőségeket dobtak fel” – mesélte.
Szabolccsal ellentétben Cselovszky Klára – lelkészgyerekként – belenőtt a gyülekezeti életbe. Ennek azonban a hátrányát is megérezte: „Beleláttam az igazságtalanságokba, negatívumokba, és ezek nagyon hamar eltaszítottak az egyháztól. Az iskolalelkészem jelenléte és személye kellett ahhoz, hogy észrevegyem, nem csak az van a gyülekezeten belül, amit én látok.”
Nem reménytelen a helyzet – hangsúlyozta Csadó Balázs. Bármennyire alkalmatlanok vagyunk is mi, lelkészek, gyülekezetek, Isten kegyelme velünk van, a Szentlélek kétezer év óta munkálkodik, és mindig újabb és újabb embereket vezet el a templomainkba. A mi feladatunk „egyszerű”: legyünk személyesek, és szánjunk időt egymásra. „Menjetek haza a saját gyülekezeteitekbe, beszélgessetek, legyetek igazi közösség!”
