Több mint háromszáz évet átívelő utazásra invitáljuk olvasóinkat Tolna megyébe, azon belül is a Mezőföld csodálatos természeti és kulturális értékekben gazdag lankás vidékére, amelyet Illyés Gyula „paradicsomi tájként” jellemzett. Sárszentlőrincen jártunk, ahol Karl Jánosné Csepregi Erzsébet evangélikus lelkész kalauzolt végig bennünket a falu múltján és jelenén, egyházi és irodalmi érdekességein.
A település a török hódoltság után, az 1700-as évek első felében alakult újjá, és a 20. század közepéig szinte teljes egészében magyar ajkú evangélikusok által lakott község volt. A ma is rendezett, a régmúltból megőrzött értékeit ápoló falunak a központjában áll az evangélikus templom. Itt kezdtük sétánkat.
„A korszak neves lelkésze, Szenicei Bárány György vezetésével nyolc nyugat-dunántúli magyar család jött Györkönyön keresztül ide 1722-ben, akiket részben üldöztek a hitük miatt” – tudjuk meg a gyülekezet alapítása körüli időről Karl Jánosné Csepregi Erzsébettől. Az első lakók már érkezésük évében sárból építettek templomot Isten dicséretére, majd – a település rohamos növekedése miatt – hamar ki kellett venniük az egyik falát, hogy bővíthessék az építményt. A gyülekezet azonban ezt is hamar kinőtte, így 1775-ben, még a türelmi rendelet előtt, számos küldöttségi tárgyalásnak és anyagi ráfordításnak is köszönhetően – Mária Terézia engedélyével – egy év alatt építették fel az utcafrontra néző, ma is álló tornyos templomukat. A sártemplom emléke ma is él: az impozáns új épület padsorai között most is beülhetünk olyan padokba, amelyeket első templomukból hoztak át.
Üzenetet hordozó padsorok
„Lelki élményt jelentett, hogy valami, ami el volt rejtve, előkerül” – mutat a templom festett karzatára a lelkésznő. Bár az emlékezet megőrizte, hogy a templomnak festett karzata volt, de az 1990-es években zajlott renoválásig erre nem volt bizonyíték. Ekkor találtak rá a 18. századból fennmaradt, tizenöt tagból álló függő apostolsorra. „A festmények egy részén a mártír apostolokat kivégzőeszközeikkel ábrázolva látjuk, valamint a négy evangélistát a jelképeikkel.”
Mivel a lőrinciek templomba járó, vallásos emberek voltak, még a karzat padjai is megteltek hívekkel, sőt akinek nem jutott ülőhely, az állt – magyarázza kalauzolónk, majd hozzáteszi: „Az oltár mögött ültették le az 1806-ban alapított algimnázium nem helyi diákjait, akiknek vasárnaponként kétszer is istentiszteletre kellett menniük. Ezek a padok tele vannak monogramokkal, templomrajzokkal, faragásokkal. A szószékre felvezető lépcső alatti sarokban lévő padon van egy P. S. monogram is. Ez nagy valószínűséggel Petrovics Sándor, vagyis Petőfi Sándor keze nyoma.” Ennek igazolása Petőfi barátjának, Sass Istvánnak a feljegyzése is, amely arról tanúskodik, hogy a leendő költő a sárszentlőrinci templom szélső padjában ült, használta a bicskáját, és otthagyta a keze nyomát.
Az elemi iskola mellett a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola elődje, az algimnázium is közel hetven évig a településen működött. Petőfi Sándoron kívül itt tanultak Balassa János lelkésznek a fiai, köztük János, aki sebészorvosként, egyetemi tanárként a korszerű magyar sebészeti oktatás és gyakorlat megteremtője volt, valamint Zsivora György neves jogász is, aki nemcsak nagy vagyonra tett szert, hanem patrónus is volt. Zsivora György árvaházakat is segített, a budapesti Deák téri gyülekezetünknek is jelentős pénzösszegeket adott, és a sárszentlőrinci elemi iskolát is támogatta.
Polgárosodó, mégis paraszti társadalom élt itt. Bár az iskolát 1870-ben áthelyezték Bonyhádra, mégis „természetes volt, hogy azok a családok, akik megtehették, oda küldték továbbtanulni gyermekeiket”. A bonyhádi iskola ma is büszke a múltjára: „Augusztus végén az elsőéves gimnazisták buszokkal érkeznek Sárszentlőrincre, hogy megnézzék a templomot, a Petőfi-házat, valamint a volt algimnázium épületénél koszorút helyezzenek el” – meséli a lelkésznő.
Püspöki székhely
Kevesen tudják, hogy a falu püspöki székhely is volt. Mindez a templomépítő lelkész, majd esperes, Nagy István nevéhez fűződik. 1786-ban a zsinat megszavazta, hogy Nagy István püspök legyen, de ő csak úgy vállalta volna a tisztséget, ha nem kell elmennie Sárszentlőrincről. Ezt a zsinat nem fogadta el, így Hrabovszky Sámuel lett tíz évig a Dunántúli Evangélikus Egyházkerület szuperintendense. 1796-ban, Hrabovszky elhunytát követően a zsinat újra megszavazta Nagy Istvánt, kijelentve, hogy olyan áron is őt szeretnék püspöküknek, ha Nagy Sárszentlőrincről kívánja irányítani az egyházkerület életét. Ez így is volt 1812-ben bekövetkezett haláláig.
A harmincnégy méter magas templomtoronyra pillantva újabb érdekességeket tudunk meg. Az 1790 körül épült torony 1875–1880 között nyerte el jelenlegi formáját. Mivel ez a Monarchia idejére esett, így csúcsán kezdetben kétfejű sast ábrázoló osztrák címert helyeztek el. Sárszentlőrinc magyar érzelmű lakosai a honfoglalás ezredik évfordulóján, 1896-ban ezt Kossuth-címerre cserélték. Fél évszázaddal később, egy másik korszakban, 1952-ben a szomszéd falu rendőre levetette a „túlságosan hazafias címert”. A helyére kerülő kereszt sorsa is szimbolikus: a hatvanas évek politikájának megfelelően az államhatalmat képviselő rendőr, arra hivatkozva, hogy „életveszélyes”, nem akarta engedélyezni a felhelyezését. Fábián Imre lelkész válasza erre az volt, hogy ha nem volt életveszélyes levenni a toronydíszt, akkor a keresztet sem lesz veszélyes feltenni a helyére.
A Kossuth-címer története azonban itt nem ér véget: Fábián Imre elküldte az országos egyháznak megőrzésre, nehogy a karhatalom valamilyen ürüggyel megsemmisítse. Ott viszont évtizedekre nyoma veszett. „2000-ben hívott fel id. Fabiny Tibor egyháztörténész-professzor, hogy megtalálták a toronydíszünket. A címert restaurálás után kaptuk vissza. A presbitérium döntése alapján a templomban állítottuk ki egy magyar zászlóval” – idézi fel Karl Jánosné Csepregi Erzsébet.
Sárszentlőrincen tanult Lázár Ervin író, meseíró, aki Az óriás című novellájában őrzi meg a címeres torony emlékét: „Ha jó helyen járok, ott kell látnom a hátam mögött Sárszentlőrincet, a koronás címeres toronnyal, az esperes úr fenyőfájával. Ott állt Sárszentlőrinc szelíden, majdhogynem mosolyogva. Toronnyal, fenyőfával.”
Emlékek és időkapszula
A Lázár Ervin által említett, Sántha Károly lelkész ültette fenyőfa helyén ma már fiatalabb fák állnak. A templomkert másik oldalán lévő hatalmas tölgyfa ottjártunkkor is tündököl. Ezt az itteni ifjúsági egyesület valószínűleg a reformáció kezdetének négyszázadik évfordulójára ültette 1917-ben.
Az ötszázadik évfordulóra időkapszulát készített a gyülekezet. „Többek között az egyházmegyei reformációi ünnepség dokumentálását, könyveinkből egy válogatást, az Evangélikus Élet lapszámait, sőt a falu minden házáról készített fényképeket is elhelyeztünk benne az utókornak” – sorolja a lelkésznő.
Petőfi Sándor 1845 nyarán is megfordult a környéken, hogy barátjánál, Sass István orvosnál vendégeskedjen annak borjádi birtokán. Itt-tartózkodásának idejéhez köthető több verse is, így például A négyökrös szekér, A magyar nemes vagy A költő s a szőlővessző.
A környék híres szülötte Illyés Gyula költő, író, drámaíró is. Ő a ma Pálfához tartozó Felsőrácegrespusztán egy cselédházban született, elemi iskolába Rácegrespusztára járt. Szülőházát azóta lebontották, így a környékről is tanúskodó Puszták népe szerzőjének születési helyét mára csak egy kopjafa jelzi.
Lázár Ervin Alsórácegrespusztán nevelkedett, s bár házuk már nem látható, mesevilágának „égig érő fája”, a nagy szederfa ma is hirdeti a neves író emlékét. Petőfi Sándornak és Lázár Ervinnek múzeuma, Illyés Gyulának emléktáblája van Sárszentlőrincen.
Az átalakuló Sárszentlőrinc
A település rohamos változáson ment keresztül az 1950-es években: „A falu lakosait kulákokká nyilvánították, elvették a földjeiket. A fiatalok így nagy számban mentek el innen. Ezzel kezdődött meg a falu elöregedése, fogyása, és ehhez »társult« a lakosságcsere. A kiürülő házakba állami határozat értelmében cigányokat költöztettek az 1960-as években. Igaz, hogy a cigányok beilleszkedtek, sokat tanultunk egymástól, de a közösség elveszítette kulturális homogenitását. Mára már kisebbség lett a magyar evangélikusság – avat be a részletekbe Karl Jánosné Csepregi Erzsébet. – Sokat kaptunk a gyülekezet szép múltjából és szerény jelenéből is. Nem lehet emberi magyarázatot találni arra, hogyan tartjuk fenn a gyülekezetet, de él, sőt folyamatosan gyarapodik.” Erről a szellemiségről tanúskodik, hogy a templom megújult, új parókia és gyülekezeti terem épült, és a leányegyházak – Uzd, Pálfa, Tolnanémedi – templomai is folyamatosan szépülnek. A gyülekezet Zsivora György Népfőiskolai Alapítványa több szolgáltató épületet működtet.
Sárszentlőrinc cigány lakóival először Csepregi Béla lelkész vette fel a kapcsolatot. „Először temetéseket, majd kereszteléseket, esküvőket kértek édesapámtól. A gyerekek kezdtek hittanra járni. Az 1980-as években megkértük Iványi Gábort, hogy tartson nekünk előadást a cigányság eredetéről. Később egy cigány asszony mondta, hogy szívesen jönne cigány bibliaórára. Kocsis István tartott először ilyen alkalmakat. Az volt a vágyunk, hogy jobban bevonjuk őket a gyülekezet életébe” – emlékszik vissza kísérőnk.
2004-ben Bakay Péter lelkész Sárszentlőrincre költözött, hogy ellássa a cigánymisszó szolgálatát. „Cigány bibliaórákat indított, látogatott, hívta cigány testvéreinket. Később egyházunk országos cigánymissziói referense is lett.” Bakay Péter a cigány testvérekkel országos konferenciákra járt, kereste a lehetőségeket a mélyebb kapcsolatra. Ő vezette be a cigány ételek főzőnapját: „Ez a testvériség megélésének is a napja. Ilyenkor cigányok, magyarok, svábok együtt ülünk az asztalnál” – mondja a lelkésznő. A sárszentlőrinci cigánymisszió szolgálatát Cseh Sándor missziói munkatárs vette át.
Lelkészi szolgálat generációkon át
Különleges, amikor egy család egymást követő tagjai közel hetven éven át látják el egy gyülekezet lelkészi szolgálatát. Csepregi Béla 1941-től 1953-ig a Bányai (majd a Déli) Egyházkerület missziói lelkészeként szolgált. Miután „állami rendelkezésre, egyházi kivitellel” ezt megszüntették, Sárszentlőrincre került. A költözést tovább nehezítette, hogy ő kényszerült átadni elődjének, Fábián Imrének a levelet, amelyben nyugdíjazásáról értesítették.
A lelkésznő tovább mesél: „Szüleim hat gyermekkel érkeztek 1955-ben, én voltam az első a családban, aki Sárszentlőrincen született. Két öcsém született még itt: András [a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze – a szerk.] 1962-ben és Zoltán 1964-ben [lelkész, egyháztörténész, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora – a szerk.].”
A kezdeti nehézségek ellenére Csepregi Béla alázattal végezte szolgálatát, látogatta a híveket, meghatározta a közösség életét. Nyugdíjba vonulása után, 1985-től lánya, Karl Jánosné Csepregi Erzsébet követte őt a lelkészi szolgálatban. „Itt születtem, itt jártam általános iskolába, innen mentem a bonyhádi gimnáziumba, így minden ideköt. Ízig-vérig falusi ember vagyok. Belenőttem a természetességbe, a közeli kapcsolatokba. Akkor érzem igazán jól magam, ha jóban-rosszban az emberekkel vagyok – vallja a lelkésznő. – Édesapám sose tartotta magát többre más embereknél. Ahogy tudta, úgy osztogatta a szellemi és lelki kincseit. Két emberért is gyalogolt nagy hóban is, és megtartotta a házi istentiszteletet úgy, mintha kétszáz embernek prédikálna. Ezt az alázatra épülő szeretetet láttam otthon, és ezt vettem példaként.”
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. július 11–18-i, 86. évfolyam 27–28. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
