Skip to main content

2024. május 11. 9:10

Kilenc élettörténet édesanyáktól és sosemvolt anyukáktól

Az anyaság sokféle természetéről. Füller Tímea gyűjtése.

„Imádkoztam, hogy ne keseredjek meg. Isten pedig feladatokat adott. Lenne helye bőven a szeretetnek. Nem kell ezt magamban elsorvasztani. Adhatok belőle sok-sok kisembernek. Most már keresem az alkalmakat, amikor segíthetek. A helyzeteket, ahol a kreativitásom jól jön. A gyerekeket, akikhez egy kedves szót szólhatok, akiket megajándékozhatok a figyelmemmel. Helyem van a világban így is. Egész vagyok” – olvasható az egyik mélyen lélekbe hatoló élettörténetben abból a kilencből, amelyet Füller Tímea írt meg, és most megjelent a Kötőszó blogon is.

20240511 9 elettortenet foto Freepik 4

Az én babám sose sírt. Kisgyerekként bántalmaztak. Visszaéltek gyenge testemmel, összezavarták bizonytalan lelkemet. És bár hitre jutottam, hála ezért Istennek, a gyógyulás ideje jócskán elhúzódott. Máig képtelen vagyok elviselni, hogy hozzám érjenek, így nem is lett társam, nem is született gyermekem. Elteltek az évek fölöttem. Lassan ötvenéves leszek. Szembe kell néznem egy újabb veszteséggel: az életemből már kimarad az anyaság, pedig arra vágytam, azt szerettem volna megélni.

A környezetemben lévő gyerekeknek azonban én is adhatok kedvességet, melegséget, figyelmet. A velük való foglalkozás talán egy picit a kárpótol elmulasztott anyaságomért. A bennem rekedt szeretetet így is hasznosan élhetem meg. És lehet, hogy valakinek én is kiszámítható és biztonságos támasza lehetek. Felemelhetem pont úgy, mint egy anya.

*

Az én babám sem sírt soha. Mert nem is születhetett meg. Nem így képzeltem el az életem. Gyerekként minden érdekelt, szerettem volna bejárni a világot, kipróbálni sok mindent és megvalósítani rengeteg szép álmot. Aztán majd családot alapítani.

Aztán nem jött a nagy ő. Vagy nem is volt ilyen? Nem tudom. Egyedül maradtam, és ez nem könnyű. Néha azon kapom magam, hogy irigységgel nézem a családosokat. Vagy rossz szemmel. Milyen türelmetlenek a gyerekeikkel. Mennyire nem veszik észre, mekkora kincs van a birtokukban.

Imádkoztam, hogy ne keseredjek meg. Isten pedig feladatokat adott. Lenne helye bőven a szeretetnek. Nem kell ezt magamban elsorvasztani. Adhatok belőle sok-sok kisembernek. Most már keresem az alkalmakat, amikor segíthetek. A helyzeteket, ahol a kreativitásom jól jön. A gyerekeket, akikhez egy kedves szót szólhatok, akiket megajándékozhatok a figyelmemmel.

Helyem van a világban így is. Egész vagyok.

*

Huszonöt évesen mentem férjhez. Miután nyolc évig nem született gyermekünk, utánajártunk, mi lehet a baj velünk. A kivizsgálások és a kezelések felemésztették az erőnket, az anyagi forrásainkat, nagyon nehéz volt. Ahogy közeledett a negyvenedik életévem, az orvos leültetett bennünket. Elmondta, hogy az esélyünk napról napra egyre kevesebb lesz. Lehet, hogy arra kell berendezkedni, hogy mi ketten leszünk egy család, és ez így rendben is van.

Sokat sírtam ezekben az években. Nem segített, hogy van egy kutyánk, akit szerethetünk. Nem volt jó az sem, hogy körülöttünk egyre-másra születtek a babák még az olyan házaspároknál is, akiket én szülőnek nagyon alkalmatlannak láttam.

Aztán lassan elfogadtam a helyzetet. A férjem sokat segített ebben. Ő azt mondta, nem attól függ valakinek az értéke, hogy hány gyermeket nevel föl. Az életünket Istentől kaptuk, hogy az általa elkészített jó cselekedeteket megtehessük, és közben formálódjunk.

Most már nyitott szemmel járok. Keresem, hol mit rejtett el nekem az Isten. Igyekszem úgy szeretni, hogy őt lássák meg bennem a környezetemben élők. És néha babákra is vigyázok. Ezek a bónuszpercek. A barátnőim azt mondják, nekik is nagy ajándék ez. Olyankor ők is megpihenhetnek egy kicsit.

*

Az én kisbabám sose sír. Egyik sem. A fiamat nagyon fiatalon, tizenhat évesen szültem. Túl korán érkezett, alig huszonnyolc hetesen, néhány nap alatt hervadt el az élete, mint egy gyenge kis virág. Évekig sirattam.

20240511 9 elettortenet foto Pixabay

Tizenöt évvel később nagy várakozással készültem a kislányom megszülésére. Az utolsó hónap egyik rutinvizsgálatán az orvos azt vette észre, hogy már nincs szívhang. Azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehet. Elromlott a műszer, vagy csak egy rossz álom az egész. De sajnos ez a gyermek sem sírt fel, miután megszültem. Kicsi, hófehér koporsó. Fájdalom, düh, szégyen, harag, gyász.

Sokan imádkoztak értem, ami néha inkább idegesített, mint megnyugtatott. Miért velem történt meg mindez? Sose lesz vége a bánatnak. A barátnőm kisfiát hol átöleltem, hol legszívesebben elhajítottam volna. Úgy dobáltak az érzelmeim, mint a viharos tenger a hajót. Lassan csitult a tomboló orkán. Csendesedett a lelkem.

Lassan rájöttem, ezt a gyermeket már senki nem hozza vissza. De föl kell állni. Még mindig várhatom a csodát, hogy egyszer anya lehetek végre. Addig készülök, tanulok rendben lenni, hiszen a babának erre lesz szüksége. Reménykedem.

*

„Az én babám sose sírt” – mondta a nagy­mamám. Nem értettem, hogy lehetett ez. A mieink szoktak. Néha tudom, miért, máskor nem nagyon. Az anyai ösztön nem alakul ki egyik napról a másikra. A gyerekekkel össze kell szokni, hogy értsük egymást.

Az ő babája sose sírt? Mit csinált másképp? Jobb anya volt? Énnekem miért nem sikerül ez? Aztán ahogy mesélt, kiderült, hogy reggel elment dolgozni, délre hazaszaladt megetetni a kicsit, délután a háztájival foglalkozott, és néha benézett a babára. Ha sírt, se hallotta. Nem is nagyon tehetett másként. Enni sem nagyon volt nekik. Nem valami nagyszerű, hogy ezt tanulta a babája. Sose felelt a hívására a világ. Egy idő múlva talán tényleg el is hallgatott, nem sírt. De jó, hogy sír a babám! Mer sírni, mert hiszi, hogy érdemes. Tudja, tapasztalja, hogy valaki, aki neki fontos, odalép a hívására, és nem egyedül kell hordoznia az élet – ki tudja, a kicsikénknek milyen nehéz – terhét. Nincs magára hagyva. Ha nem is mindig tud segíteni neki, de mindig vele van a szeretett személy, akitől függ. De jó, hogy én is ilyen mennyei Atyának lehetek a gyermeke!

*

Az én gyerekeim sokat sírtak. Nem volt elég tejem kettejüknek. Kínoztam magam, fejtem, küzdöttem, de nem sikerült a szoptatás. Egy kedves doktornő elirányított bennünket az anyatejgyűjtő állomásra, az ikrek onnan kaptak pótlást.

Hogy reggel hatra már itt volt a tej, az egy csoda. Egyik barátnőm segített ebben. Minden hajnalban hamarabb indult munkába, és beugrott a tejért, onnan meg felhozta hozzánk. Ha azt mondom, három hónapig megtette ezt értünk, ő csak legyint. Útba esett. De nekünk hallatlanul nagy könnyebbség volt. Az éjszakák ilyenkor még nem valami nyugodtak. Az ember akkor pihen, amikor hagyják a kicsik. 

Amikor tápszeresek lettek a gyerekeink, akkor sem volt mindig könnyű. Bele kellett tanulni, hogy rutinosan menjen az etetésük. Ebben is kaptam segítséget. Az egyik szomszédasszonyom át-átjött, ha hallotta, hogy nagyon sírnak a babák. Húsz-harminc perc volt csak, de nem mindegy, hogy ezalatt ordítanak a picik, vagy békésen fogyasztják az ételt. Az anyukának sem mindegy, mennyire érzi magát alkalmatlannak a feladatra.

Bennem nagy hála van, hogy ilyen segítőket kaptam anyaságom hajnalán. Azt hiszem, mind nyomot hagytunk egymás életében ebben az időszakban.

És bár ők tettek sokat értünk, mindketten azt mondták, nekik is nagy ajándék volt együtt megélni ezeket. Azt hiszem, jól ki van ez találva. Isten valahogy elhelyezte a megfelelő mennyiségű szeretetet az emberi szívekben. Csak jusson is el azokra a helyekre, ahol nagy szükség van rá.

*

Az én babám sokat sír. Most három hónapos. Ő a második gyerekem. Az első nagyon nyugodt és kiegyensúlyozott volt, de ez a várandósság nehezebbre sikerült. Sokszor nem tudtam eleget pihenni. A férjem elveszítette a munkahelyét, költöznünk kellett. Még mindig albérletben lakunk. Nem is nagyon van kilátás másra.

Sokat jelent a nagyszülők és a gyerektelen ismerősök segítsége. Ha egy-egy óra hosszára elviszik sétálni a kicsiket, én is tudok pihenni, csendben lenni, töltekezni. Néha jólesik nyugodtan hajat mosni vagy vásárolni, elmenni könyvtárba, olvasgatni. Ezek csak akkor sikerülnek most, ha valaki átveszi addig a gyerekeket.

Talán nem is tudják, hogy mekkora szükség van rájuk. Anyának lenni csodálatos ajándék. Mégis elfárad időnként az ember. Ahhoz, hogy jól működjek a családban, óriási segítség az ő szeretetük, támogatásuk. Hálás vagyok értük.

*

20240511 9 elettörtenet foto Unplash

Az én babám nem sírt sokat. Én sírtam sokat, amikor megszületett. Nagyon furcsa volt minden. Tudni kell, hogy engem egy inkubátor mentett meg. A szülőanyám beletett néhány órás koromban, és amikor megtaláltak, gyorsan megfürdettek, felmelegítettek, sokáig megfigyeltek, hogy ne legyen semmi bajom. Ott kaptam nevet is. Eléggé utáltam kiskoromban azt a nevet, amit adtak. Mindig arra gondoltam, hogy ez ilyen lerázós név, egy kipipált dolog. Senki nem töprengett rajta, csak ahogy gyorsan dönteni kellett, ez jutott valakinek eszébe, és pont. Ma már persze mindegy.

Hamar odakerültem a nevelőanyámhoz. Ő nagyon szeretett bennünket az öcsémmel. De mivel elmondta, hogy mi nem a saját gyerekei vagyunk, én sokszor féltem, hogy ha valamit elrontok, akkor ő majd visszavisz. Nem tudtam, hova, csak hogy eldobhat. Ahogy a szülőanyám eldobott.

Aztán teltek az évek, és a nagy jóságba elfáradtam. Alaposan meggyötörtük egymást az anyukámmal a kamaszéveim alatt. Próbára tettem én minden szempontból, hogy kibújjon a szög a zsákból. Derüljön ki, szeret vagy nem szeret. Azt hiszem, nagyon nehéz lehetett velem.

Érettségi után terhes lettem a fiammal. Nagyon megijedtem persze. De azt tudtam, hogy semmiképpen nem vetetem el ezt a gyereket. Én olyan anya akarok lenni, akire mindig számítani lehet. Aki akár az életét is odaadja a kicsinyéért. Aztán ahogy telt az idő, úgy alakult, hogy a szülés idejére már nem volt meg a fiú, az apuka. Féltem, hogy fogok boldogulni, de anyukám mellettem volt végig. Ő kísért el a szülésre is. Mivel császáros lett a fiam, először az ő kezébe adták, míg engem rendbe tettek.

Nagyon erős kapocs van közöttük. Nekem nem volt nagymamám. Most látom, mit veszítettem ezzel. Anyukám sokat segített a baba körül is, meg azóta is, hogy már nagyobb a fiam. Ha valamiért el kell mennem – orvoshoz vagy hivatalba –, akkor is számíthatok rá. Most, hogy gyerekem van, kezdem csak látni, milyen jó anyukám volt nekem igazából. Bár tényleg elmondta, hogy nem ő szült meg, de nekem mindig ott volt ő, ha kellett. Járt szülői értekezletekre, sose maradt el. Ha szerepeltem, mindig megnézett. Gondoskodott rólunk, tanult velünk, terelgetett, nevelt minket.

Voltak persze vitáink is. De most időnként nekem is rá kell szólnom a fiamra, bárhogy szeretem. Muszáj megtanulnia azt is, mit nem szabad. Nem mehet ki egyedül az utcára, nem futhat az úttestre. Most megértem, hogy ezek a tiltások is szeretetből vannak.

És én is gyógyulok e mellett a gyerek mellett. Amikor ölelgetem, dédelgetem, arra gondolok, hogy ha nem is a szülőanyám volt mellettem, de azért az anyukám mindig ott volt nekem. És mindegy is, hogy ki szült. A szeretet meg a sok év sok munkája miatt mi éppúgy összetartozunk, ahogy a vér szerinti szülők és gyerekek.

*

Az én babám sokat sírt. Pedig nagy volt már, amikor hozzánk került. Majdnem négy hónapos. Nem is nagyon akartuk őt. Itt voltak már a testvérei, négy gyerekkel az ember el tudja foglalni magát. De született ez a kis ötödik az anyukának, aztán egy darabig ellátta valaki, majd megkértek, hogy hadd nőjön fel ő is együtt a többiekkel.

Eleinte nem nagyon értettem, mi a baj. Arra gondoltam, hogy azt érzi, nem én vagyok a szülőanyja, ezért sír olyan sokat. Nekem nem született saját gyerekem. Nevelőszülő vagyok, gondozom azokat, akiket az édesanyjuk nem tudott ellátni. Tudom, hogy teljesen más, de a szívemben éppen úgy vannak ők benne, mintha belőlem szakadtak volna ki.

Ez a kicsi azonban már eléggé létszámon felüli volt. Alig fértünk a házban, meg amúgy is komoly kihívás hirtelen, egyik napról a másikra ötgyerekes családdá válni.

Szóval, ez a hirtelen érkezett baba sokat sírt. Már nem tudtam mire vélni. Megmutattam az orvosnak, tanácsot kértem a védőnőtől, senki nem tudta, miért ez a sok-sok sírás.

Végül felhívtam azt, akinél nevelődött előtte. És kiderült, hogy egy túrós édességen tartották addig, azt evett reggel, délben, este, aztán ezek után nem ízlett neki a tápszer, abban sokkal kevesebb a cukor meg az íz. De nem volt mit tenni. Az ilyen fiatal szervezetnek nem tesz jót a csokoládé, maradtunk a tápszernél. Etettem, ringattam, hordozóban volt. Lassan megszokta a rendet nálunk. Kisimult. Nagyon szép kisgyerek lett belőle.

A nevelt gyerekeim lassan tíz éve élnek velünk. A nagy már középiskolás. A legkisebb is hamarosan oviba megy. Nem tudom, milyen a saját gyerek, mert az nekem sose volt. De azt hiszem, aligha lehet ennél jobban szeretni.

Reggel arra ébredek, hogy mit készítsek nekik. Este azzal fekszem, hogy mindegyiket betakargattam, megcirógattam még utoljára aznap. Ha vásárolni megyek, csak nekik igyekszem mindent előteremteni. Néha magamnak nem is veszem meg, amire szükség lenne. Egyszerűen elfelejtem.

Ők adnak értelmet a napjaimnak. Úgy látszik, Isten anyának teremtett engem. Olyan anyának, aki nem fog szülni, csak nevelni.

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. május 5–12-i 89. évfolyam 17–18. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvkereskedésben (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-​​mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.