Skip to main content

2024. február 26. 8:30

A politikai hatalom Luther teológiájában

Hogyan viszonyuljon a keresztény ember a politikai hatalomhoz?

Hogyan viszonyuljon a keresztény ember a politikai hatalomhoz? Felfedezheti-e a világi felsőségnek az Isten adta feladatait és Isten adta határait? Mikor engedelmeskedjen neki, és mikor álljon ellen? Ezekkel a nehéz kérdésekkel reformátorunk is foglalkozott. Válaszai ma is figyelemre méltók, és számolva az ötszáz esztendő során bekövetkezett társadalmi változásokkal, mai kereséseink során is segítséget nyújthatnak.

20240114 A politikai hatalom Luther teologiajaban 2

Luther „világi felsőségnek” nevezte azt az erőt, amelyet mi politikai hatalomnak hívunk. Ez a „világi felsőség” lényegesen különbözött a mai kormányoktól, állami hivataloktól, parlamenti vagy parlamenten kívüli ellenzéki pártoktól, civil mozgalmaktól, és ismeretlen volt az a politikai verseny is, amelynek a győztesei kormányt alakíthatnak. Luther korában a világi hatalmat főleg uralkodóházak tagjai gyakorolták, császárok, királyok és tartományi fejedelmek, akik mellett éppen csak megjelentek a nagyobb városokat irányító választott tanácsok.

Ez a „világi felsőség” erőtlen volt a Luther korában még egységes nyugati egyház világi hatalmával szemben. A római pápaság akkoriban hatékony ellenőrzése alatt tartotta Nyugat-Európát. Az érsekek, a püspökök és a szerzetesrendek elöljárói a pápa hűbéresei voltak, akik a lelki hatalom mellett a világi hatalmat is gyakorolták Luther felismerte, hogy a világi hatalom birtoklása árt az egyháznak, súlytalanná teszi a lelki hatalmát, Isten törvényének és evangéliumának a képviseletét. 1520-ban született reformirataiban amellett érvelt, hogy az egyház engedje el a világi hatalmat, a világi uralkodók pedig fogadják el Istentől kapott felelősségüknek, hogy jogalkotással, hivatalok működtetésével, ha szükséges, erőszak-kal is irányítják az alattvalóik életét.

A politikai hatalommal kapcsolatos Luther-írások fő hangsúlya ebben a törekvésben született: az egyház mondjon le a politikai hatalomról, hogy annál hitelesebben gyakorolhassa a lelki hatalmát, a „világi felsőség” pedig ébredjen tudatára az isteni felhatalmazásának.

Mind a lelki hatalom, mind a politikai hatalom Istentől származik, a gyakorlásukat Luther Isten kétféle kormányzásának vagy Isten két birodalmának nevezi.

A világi felsőségről

1523-ban találkozott Luther először azzal a tapasztalattal, amely arra késztette, hogy a világi hatalom gyakorlásának Isten adta korlátairól is gondolkodjon. Történt, hogy a Wartburg várában németre fordított Újszövetség példányait, amelyeket Bölcs Frigyes szász választófejedelemségében szabadon lehetett olvasni és terjeszteni, más tartományokban betiltották. A német nyelvű Újszövetséget, Isten frissen megszólaló, élő és ható igéjét tilos volt olvasni, terjeszteni, és súlyos büntetés fenyegetése mellett a hatóságoknak be kellett szolgáltatni. Luther ebben a politikai hatalom gyakorlásának a zavarát fedezte fel, és e zavar tisztázásának szentelte A világi felsőségről, hogy meddig tartozik neki az ember engedelmességgel című iratát.

Itt beszél először arról, hogy a politikai hatalom gyakorlója nem mindig Isten akarata szerint cselekszik, hogy ezt a keresztény ember hogyan ismerheti fel, illetve mit kell tennie, ha hibás hatalomgyakorlással találkozik. A politikai hatalom gyakorlásának a hibáját egyszerű és szemléletes képpel írja le: a világi felsőbbségnek vagy túl hosszú, vagy túl rövid a karja. Vagy túl messzire nyúlik, és beavatkozik olyan dolgokba is, amelyekben a lelki hatalom az illetékes, vagy nem nyújtja ki a karját eléggé, és nem érvényesíti Isten rendjét és védelmét ott, ahol pedig ő volna az illetékes. Mindkét hibával kárt okoz. Ha betiltja a német nyelvű Újszövetség olvasását, a hit, a lélek és a lelkiismeret világába avatkozik bele, ahol pedig nincsen dolga. „A gondolatok vámmentesek” – idézi Luther korának az egyik közmondását, amely gyakran aktuális lett későbbi korokban is, amikor a politikai hatalom a gondolatrendőrség szerepét vette magára.

Új ember és óember

Mit tegyen a keresztény ember, ha a politikai hatalomgyakorlás hibájával, a túl hosszú karral vagy a túl rövid karral találkozik? Luthernek az a válasza, ame-lyet az 1523-ban született írásában ad, tükrözi hiányos emberképét, és tükrözi viszonylagos tapasztalatlanságát is. Az emberképének a hiányait majd a második világháború utáni Luther-értelmezők fog-ják kipótolni, néhány évvel később pedig maga is olyan tapasztalatokra tett szert, amelyek 1523-ban született véleményé-nek a felülvizsgálatára kényszerítették.

Luther emberképét az éles kettéválasztás jellemezte: elválasztotta egymástól a belső embert és a külső embert, az új embert és az óembert, a hit emberét és a cselekedetek emberét, a keresztény személyt és a világi személyt. Azt gondolta, hogy a keresztény embernek – az ilyenek szerinte mindig nagyon kevesen vannak – nincs szüksége a törvényekre és a világi felsőbbségre, hiszen hitéből fakadóan magától tudja, mi a helyes, és azt meg is teszi. Ha a keresztény embert valami kár vagy méltatlanság éri, szenvedje el ellenállás nélkül, hálával azért, hogy Isten ügyéért szenvedhet.

Ugyanez az ember viszont mint világi személy engedelmességgel tartozik a világi felsőbbségének. A világi felsőbbség a felebarátot szolgálja, az engedelmes alattvaló tehát a felebaráti szeretet jegyében tartozik megtenni mindent, amit a világi felsőbbség neki parancsol. Aki keresztényként nem védi magát, annak a felsőbbsége parancsára kötelessége megvédeni a másik embert és javait, akár erőszak alkalmazása árán is. Előfordulhat, hogy a felsőbbségnek nincs igaza, például igazságtalan háborút indít a szomszéd tartománnyal szemben, ebben az esetben az alattvaló megtagadhatja az engedelmességet – Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek (ApCsel 5,29) –, de mert az alattvaló jellemzően nem tudja megítélni, hogy egy háború igazságos-e, vagy nem, inkább engedelmeskedjen, hiszen ekkor a felsőbbség vállalja a felelősséget az ő döntéséért is.

Egy betűcskét se

Egyetlenegy olyan esetet ismer Luther 1523-ban, amikor az alattvalónak határozottan ellen kell állnia: ha a könyvét, azaz a német nyelvű Újszövetségét el akarják venni tőle. A könyvhöz való ragaszkodás Luther számára hitkérdés. „Ha tehát a te fejedelmed vagy világi urad azt parancsolja, hogy a pápával tarts, így vagy amúgy higgyél, vagy azt parancsolja, hogy dobd el a könyvet magadtól, így kell válaszolnod: Lucifert nem illeti meg, hogy Isten mellett üljön!” Ha pedig valakiket arra kényszerítenek, hogy az Újszövetségeket át kell adniuk a hivatalokban, akkor „egy betűcskét, egy lapocskát se adjanak át, ha nem akarják a lelki üdvösségüket veszélyeztetni. Mert aki ezt teszi, Heródesnek kezébe adja Krisztust…”

A könyv védelme kapcsán Luther kilép abból a maga kialakította keretből, hogy a keresztény ember ellenállás nélkül szenvedjen, és elmozdul abba az irányba, amit későbbi korokban aktív erőszakmentes ellenállásnak vagy polgári engedetlenségnek fognak nevezni.

20240114 A politikai hatalom Luther teologiajaban 3Luther emberképének hiányosságai végzetesen bénították a Hitlerrel szembeni ellenállás útjait kereső német evangélikus egyházat. Nem csoda, hogy a második világháború után több német teológus is foglalkozott az emberkép tisztázásával. A magyarul is olvasható Gerhard Ebeling azt írja, hogy „egy és ugyanazon embert egyszerre tekintünk keresztény és világi személynek is”. A keresztény személynek és a világi személynek – folytatja Ebeling – „egy és ugyanazon forrásból, a szeretetből kell merítenie a cselekedeteit”. Ebből pedig az következik, hogy „ha a két személy megkülönböztetését nem a két szféra végleges elválasztására használjuk fel, hanem hagyjuk, hogy ez a lelkiismeret állandó kérdése maradjon, akkor megkülönböztetésük jó szolgálatot tehet abban, hogy az ember minden erejével ügyelni tudjon, hogy arra a kérdésre, vajon miben áll a neki rendelt feladat, ne a társadalmi élet bevett szokásai és előítéletei alapján válaszoljon, hanem nyitott legyen a szokatlan és rendkívüli cselekedetekre is, mert csak így érvényesülhet a szeretet egyedül érvényes, igazi parancsa”.

Ha az ökölre bízzák az ügyet

Hét évvel a világi felsőbbség iránti engedelmesség határairól szóló első gondolkodás után, 1530-ban érkezett el az az idő, amely Luthert az első gondolatainak a radikális felülvizsgálatára kényszerítette. Az evangélikus tartományok vezetői, akik az augsburgi birodalmi gyűlésen kisebbséget alkottak, benyújtották Philipp Melanchthon munkáját, amely kifejtette, hogyan értik a lutheri reformáció hívei a nyugati kereszténység hitét. Ezt az ajánlást a birodalmi gyűlésen jelen lévő katolikus teológusok először cáfolni igyekeztek, erre válaszul írta meg Melanchthon az első változat jóval részletesebb védőiratát. Melanchthon két írása végül Ágostai hitvallás és Az Ágostai hitvallás védőirata címen hitvallási iratunk lett, máig meghatározó és releváns dokumentumai evangélikus identitásunknak.

A hitvallási iratok megszületése szempontjából az augsburgi birodalmi gyűlés siker. A császár és a katolikus többség viszont nem fogadta el az evangélikus tartományoknak azt a jogát, hogy a hitvallások szellemében éljék keresztény hitüket és életüket – a gyűlés ebből a szempontból kudarc.

Luther, aki a Wormsban kihirdetett birodalmi átok miatt nem vehetett részt az augsburgi gyűlésen, hamar megsejtette, hogy a császár és a katolikus rendek nem fogják elfogadni az evangélikus hitvallást, és arra akarják kényszeríteni az evangélikus tartományi fejedelmeket, hogy alattvalóikkal együtt a katolikus egyház akkori szabályai és szokásai szerint éljenek. 1530 őszen belekezdett Martinus Luther doktor intése kedves németjeihez című könyvébe, amely 1531 márciusában hagyta el a nyomdát. Mint máskor, itt is teológiai alapon érvel. Emlékezteti az olvasókat, hogy a protestáns rendek éveken át keresték a megegyezés lehetőségét a katolikus rendekkel, közben minden erőszakot eltűrtek, most viszont elérkeztek egy határhoz. Nyilvánvaló lett, hogy a császár és katolikus szövetségesei „ügyüket, mely szemben áll Isten nyilvánvaló és ismeretes igazságával, pusztán öklükre bízzák”.

Lázadás vagy jogos önvédelem?

Ez a felismerés Luthert arra készteti, hogy eltávolodjon eredeti, az ellenállást elutasító álláspontjától, és megérkezzék oda, hogy az igaz hit és keresztény életfolytatás védelmében helyes lehet jogos önvédelmet gyakorolni, akár az erőszak árán is. Nagyon fontos szem előtt tartani, hogy Luther számára az ellenállás alapesetben passzív és erőszakmentes, az igazságtalanság elszenvedését jelenti, akár a halálig menően is. Csak amikor felismeri ennek a nyilvánvaló kudarcát, az evangélium ügyének végveszélyében mondja ki, hogy az evangélikus fejedelmek dönthetnek a fegyveres önvédelem mellett. De ebben a helyzetben is megmarad az Isten kétféle kormányzása képével kijelölt szerepében: a jogos önvédelemről való döntés a világi felsőség feladata, nem az övé, a teológusé, az igehirdetőé.

Az igehirdető azzal is támogathatja a felsőbbséget, hogy segítsen neki különbséget tenni a lázadás és a jogos önvédelem között. „Mert ha a gyilkos vérebek mindenáron hadakozni és öldökölni akarnak, nem nevezhetjük lázadásnak, ha önvédelemből ellenük szegül az ember.” Ezután Luther, tőle szokatlanul és a középkori szemléleten messze túlmutatva – amely szerint csak a felsőbbség tagjai vannak abban a helyzetben, hogy politikai döntéseket hozzanak –, a keresztény embert is felruházza a helyzet felismerésének és a döntésnek a képességével: „…egy keresztény ember nagyon jól tudja maga is, mit kell tennie, hogy megadja Istennek, ami Istené, a császárnak, ami a császáré (Mt 22,21), de a vérebeknek ne engedje át, ami nem az övék…”

Valóban nagyon jól tudja ezt a keresztény ember? Luther felhatalmazása kihívás lehet számunkra is, amikor bonyolult politikai körülmények között igyekszünk dönteni engedelmeskedés vagy ellenállás, passzív vagy aktív erőszakmentesség vagy az erőszak alkalmazása között. Luther igényes és becsületes küzdelme azért, hogy megtalálja az adott helyzetben járható jó utat, inspirálhat minket is, ma is.

A szerző a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium iskolalelkésze

Az írás Csepregi András habilitációs értekezése alapján készült, amelyet tavaly novemberben védett meg az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. A témáról részletesebben olvashatnak a szerző tollából a 2022–2023-ra kiadott gyülekezeti munkaprogramban Politikai hatalom, engedelmesség és ellenállás Luther teológiájában – Vezérfonal egy Lutherre figyelő, a keresztény ember és a politikai hatalom kapcsolatát vizsgáló beszélgetéssorozathoz címmel (Növekedjünk a hitben, főszerk. Németh Zoltán, Magyarországi Evangélikus Egyház Gyülekezeti és Missziói Osztálya, Budapest, 2022, 118–154. o.).

* * *

A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2024. január 14–21-i 89. évfolyam 1–2. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. e-​​​​​​mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

Ha érdeklik a Magyarországi Evangélikus Egyházzal kapcsolatos hírek, események, szívesen olvassa interjúinkat, riportjainkat, iratkozzon fel hírlevél-szolgáltatásunkra.