A magány gondolatai Bajkó Dániel festményein

A magány gondolatai Bajkó Dániel festményein

Share this content.

Veresegyház – A veresegyházi Udvarház Galériában 2013. szeptember 5-én nyílt meg Bajkó Dániel festőművész Optima forma című önálló kiállítása. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen idén végzett festő alkotásai az elidegenedés kérdésével foglalkoznak. Alábbiakban a kiállítás megnyitóbeszédét olvashatják. Szöveg: Galambos Ádám; kép: Bajkó Dáneil

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nem tudom, hogy voltak-e már úgy, hogy elindultak valahova, tervekkel, várakozásokkal felvértezve és mikor megérkeztek, valami teljesen más fogadta Önöket. A kényelmes szoba helyett tűzfalra tekintő ablak, az ígéretes táj vízióját kopár pusztaság képezte le. Mintha eltévesztették volna az irányt és eltévedtek – gondolhatták magukban – felocsúdva dühükből és meglepettségükből. Jelen kiállítás vonatkozásában szintén hasonló érzés kerítheti Önöket hatalmába, hiszen egy fiatal művész könnyed képei helyett mély, filozofikus, architektúrával átszőtt, idegen világ tárul elénk.

Az 1960-as évek filozófiai és szociológiai kutatásának egyik nagy témája a magány, az elidegenedés volt. Azon belül is, több esetben előkerült a nagyvárosi elszigetelődés, a kommunikáció zavara, kapcsolatok kiüresedése. A filozófia egyenesen egzisztencializmusnak jelölte saját törekvését. Gondoljunk Sartre komor írásaira, Camus prózájára, vagy David Riesmann szociológus írásaira, melyekben sorra feltűnik az egyedüllét fájdalma, a „társas magány”, mint abszurd sors. Amennyiben tovább tekintünk és a jelen felé nézünk, kortárs íróink fő kérdései, felvetései kevés eltérést mutatnak a közel hatvan évvel ezelőtti gondolkodásra. Fogalmak, klisék és definíciók cserélődnek, a tartalom, sok esetben változatlan marad. Mintha korunk, vagy korszakunk egyik nagy kérdése nem a globalizáció kihívása, hanem a mikrokörnyezetben való élet lehetősége lenne. Az, hogy hogyan vesszük észre, miként éljük meg és milyen formában kapcsolódunk be környezetünk alakításába.

A huszonegyedik század emberében az elszeparálódás, elszigeteltség, magány, diszharmónia, a meglévő értékek felfedezésének hiánya éppúgy nyomon követhető, mint az ebből adódó kérdés és annál nagyobb óhaj: a közösség, a közösségkereső ember képe. Az ugyanis, hogy a fenti kérdésekkel foglalkozunk, nem jelent mást, mint annak a megfogalmazását, hogy mit igénylünk. Azaz nem az a kérdés, hogy mi van, hanem hogy mi lehetne helyette. Továbblépve pedig az, hogy én, magam, hol vagyok mindebben.

Bajkó Dániel kiállított művein elsőre nem egy olyan világot látunk, amely a közösséget fejezi ki, hanem sokkal inkább elidegenedett, szinte korból kiragadott épületeket és pillanatokat. Olyan terek elevenednek meg a bajkói alkotásokon, melyek nemcsak az embertől vannak elszakítva, hanem a természet, sőt, az urbanisztikai környezet sem érzékelhető rajtuk. Azaz kiragadottak, elszigeteltek, önmagukban állnak. Kérdés a koruk, jellegük, üzenetük, funkciójuk. Mit keresnek ott? Minek a leletei? Kik használhatták őket? Mi van most velük? Elfeledettnek, kiüresítettnek tűnő reliefekké válnak, olyanokká, melyek már csak emlékeztetnek egy régi, más világra...

Ariel Kenig, francia író pár évvel idősebb Bajkó Dánielnél. Négy évvel ezelőtt magyarul is megjelent kötetében azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy milyen sors jut annak, aki a kultúrától elszigetelt, behatárolt életközösségben éli le életét. Milyen perspektíva tárul az elé, akinek életközössége egyre inkább szűkül, élettere sivár, visszahúzó. Regényében mindezt egy francia gyár és a gyár mellett épült lakótelep színterével írja le. Kenig a magányt a közeli kapcsolatok lassú felismerésével oldja fel.

Ugyanúgy gondolhatunk Győrffy Ákos, szintén fiatal kortárs írónkra, aki így fogalmaz: „aki emlékszik arra, milyen az időtlenség, örökre magányos marad ebben az életben.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma, amikor Bajkó Dániel alkotásai előtt időzünk, gondoljunk egy kicsit arra, hogy miből fakadhat az idegenség kérdésköre. Azaz miért nem összetartozó, baráti társaságok elevenednek meg szemeink előtt, hanem üres, elhagyott épületek, szobabelsők, vagy otthagyott táska kerül elénk. Bajkó Dániel alkotásai meglátásom szerint próbálkozások arra, hogy túlmutassanak egy korrajz megalkotásán, a magány felidézésén. Úgy tűnik, mintha a festői üzenetben pszeudo, azaz nem ábrázolt, csak érzékeltetett tartalom lenne. Azaz az alkotások, embertelen üressége, az épületek magárahagyatottsága, környezetből való kiragadottságuk nem egyébre szögezik a figyelmet, mint a hiány felismerésére. Ez az az üzenet, amely továbbvisz minket. Történelmi korokból megtanulhattuk, hogy valami felismerése önmagában bár nem kevés, mégis, akkor válik értékké, ha ahhoz továbblépés társul. Az emberi élet vonatkozásában ezt Hankiss Elemér úgy fogalmazta meg, hogy az ember fő kérdése az, hogy „jobb-e, vagy rosszabb a világ akkor, amikor elhagyom, ahhoz hasonlítva, amikor beléptem ebbe a világba?” Ugyanezt, keresztény terminológiával Jézus a talentumok példázatában fogalmazta meg.

Amennyiben belegondolunk Bajkó Dániel képi üzeneteibe, nagy kritikával találkozunk. Azzal, hogy művelődési házak, templomok, középületek, lakások, közlekedési eszközök válnak kiüresített, elmagányosodott térré. Azaz, akiknek épült, akik közösséget alkothatnának benne, vagy általa hol vannak, miért hiányoznak onnan? Társadalomkritika, mely megválaszolásra váró kérdést tesz fel... És itt lehet utalni előző korszakokra, kultúra- és egyházellenességre, globalizációra, szekularizációra és a média hatására, a képekről mégsem csak úgy az ember, hanem mi hiányzunk. Fájdalmas szembesítés, a pszeudo felcsillanása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Utaltam az 1960-as évek egzisztencialista filozófia szemléletére, majd a jelen kérdései közül a magányosság, elszigetelődés kérdéskörét említettem a bajkói képek vonatkozásában. Engedjék meg, hogy említést tegyek arról, hogy az egzisztencializmus magánnyal kapcsolatos határozott alapállása a lázadás volt. Azaz lázadás a magány, a magányossá válás és, azt ezt meghatározó elemek ellen.

Bajkó Dániel kiállítása Optima forma címmel nyílik meg ma a veresegyházi Udvarház Galériában. A latin kifejezés – melyet a kiállítás rendezője, Klement Zoltán választott – a kifogástalanul, vagy más fordításban annak rendje és módja szerint jelentéssel bír. Meglátásom szerint mai kiállításunk betekintést nyújt egy olyan művész lelkületébe, aki az Optima forma kérdését saját közösségeinkre, kapcsolatainkra vonatkoztatva boncolgatja. 2013-ban elkészült diplomamunkájában Bajkó többek között így értelmezi művészeti ars poeticáját: „A soha meg nem valósuló közösségi terek utópiájával szembenálló közterek vagy közterekről jól érzékelhető magántulajdonban lévő szerkezetek azok, amelyek kiváltják nálam az elidegenítettség érzését. Számomra élhetetlen és nehezen elviselhető környezetet teremtenek, amivel kénytelen vagyok együtt élni. Ezen szerkezetek mellett a városok és azoknak közönyös lakói a témái mostani munkáimnak, amit azzal is hangsúlyozok, hogy emberek és organikus elemek, mint motívumok nem fedezhetőek fel rajtuk. Úgy gondolom, hogy egy ember vagy egy növény jelenléte a képen arról árulkodna, hogy minden alapvető feltétel adott ahhoz, hogy életben maradhasson.” Ennek értelmében kijelenthetjük: Bajkó Dániel olyan művészi úton indult el, mely nem a giccs, a kérdések megkerülésén alapuló, könnyed művészet megszokott kliséit célozza, hanem tudatos, a jelenben élő filozófiával bír. Örömteli, hogy a könnyedebbnek tűnő megoldások helyett úgy, ahogy alkotásain a kimunkáltság igénye, a tudatos szerkesztés egyre inkább érződik, ugyanúgy tartalmi elmélyedés is megtapasztalható. A kifejezés érzékeltetése, a pszichológiailag értelmezett egyre beljebb haladás mélyebb, őszintébb megfogalmazásokat sugall.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Válaszul a Bajkó Dániel alkotásain megjelenő magányra és az egzisztencializmus lázadási lehetőségére, végezetül egy német evangélikus teológus, Paul Tillich gondolatait említem meg. Ő valahol így vall: „a nyugati ember jelenlegi szituációjában az a döntő tényező, hogy elveszítette a mélység dimenzióját.” Meglátásom szerint Bajkó Dániel alkotásai ezt a fajta mélységet keresik. A találkozást velünk, azaz a közösség lehetőségét. A magánnyal való szembemenetelt, a szociális és lelki társaságot. Ugyanez a teológus híressé vált jelszava, a létbátorság vagy más fordítás szerint bátorság az életre. Tillich ebben a tételében azt fogalmazza meg, hogy az embernek szükséges az egyéni felelősség elhárítása helyett belelépnie saját életébe, azaz felismernie a benne rejlő potenciált. Ennek értelmében nála a bátorság erénnyé válik, hiszen az azt feltételezi, hogy nem csak önmagunk, hanem életterünk, közösségünk és környezetünk részesei vagyunk.

Bajkó Dániel Optima forma című kiállítását Takács Zsuzsa lírájával nyitom meg:

Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk,

de ha már gondolkodunk is,

nem szabad megszólalnunk rajta.

Megszólalni és kimondani, milyen

következtetésre jutottunk. Mert lehet,

hogy következtetésünk hibátlan,

kétségbeesésünk mégis ostoba.

És akkor élhettünk volna úgy,

mint a fényérzékeny növények:

fölfelé törekedve. Élhettünk

volna úgy, mintha éltünk volna.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!