„Martyrjává lettem fáradhatatlan hazafiságomnak” – Melczer János megtöretett életútja

„Martyrjává lettem fáradhatatlan hazafiságomnak” – Melczer János megtöretett életútja

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Kertész Botond
Érthető és indokolt, hogy a történelemkönyvek és a történeti tudatunk is elsősorban a „történelemcsinálók” – királyok, hadvezérek, politikusok – tetteire, életére fókuszál. A történelmi események azonban a „kisembert” is magukkal ragadják, sokszor könyörtelenül elsodorják – a későbbi korokban élők számára pedig sokszor éppen a hétköznapi emberek történetén keresztül válnak átélhetővé a sorsfordító, emberpróbáló idők. Idén ezért október 6-hoz közeledve nem az aradi tizenhárom vagy Batthyány Lajos miniszterelnök mártírhaláláról, nem is evangélikus püspökeink fogságáról, hanem egy fiát gyászoló lelkész bebörtönzéséről, életútjának megtöréséről emlékezünk meg.

Melczer János a Zólyom megyei Osztrolukán született 1802-ben, 1832-től volt a kétnyelvű rákosszentmihályi gyülekezet lelkésze. Nem tudjuk, hogy mikor és hol tanulhatott meg magyarul, de a pesti egyházmegye alespereseként a magyar nyelv elkötelezett támogatója volt. 1842-ben az egyetemes közgyűlés nyelvhasználatot vizsgáló bizottságának is tagja volt – mások mellett Kossuth Lajossal együtt. Hogy szlovák anyanyelvűként volt magyar érzelmű, az csak ma tűnik furcsának, a korszak evangélikus egyháztörténetéből számos példát ismerünk rá.

1848 nyarán Sárkány Sámuel lelkész pilisi beiktatásán mondott szlovák nyelvű prédikációját a sajtóban így értékelte egy lelkésztársa: „…az alesperes úr remek beszéde, habár tót nyelven szerkesztve, olly magyar szellemtől áthatva, olly korszerű hazai érzésekkel telve vala, minőket csak legbuzgóbb hazafitól várhatni…”

A forradalmat követő szabadságharc már nagyon korán súlyos áldozatot követelt a családtól. Melczer János legidősebb fia mint mérnökkari hallgató belépett a honvédségbe, és tüzértisztként vesztette életét az 1848. szeptember 30-i schwechati ütközetben. Melczer lelkesedését a forradalom ügye iránt gyermekének elvesztése sem törte meg. Nemcsak a szószékről hirdette ki az 1848–49-es magyar kormány rendeleteit, hanem még népgyűléseken is népszerűsítette őket. E rendeletek között volt a Habsburg-ház trónfosztását kimondó rendelkezés is, amelynek kihirdetése 1849 után a lelkészek ellen lefolytatott perek legsúlyosabb vádpontjai közé tartozott. A hadbírósági ítélet – minden bizonnyal túlzó – szavai szerint „Kossuthot a szószékről úgy tünteté fel, mint az istenséggel felérő egyenlő hatású személyt”.

A család megpróbáltatásai nem értek véget a legidősebb fiú halálával. 1849 májusában Buda ostromakor a várat védő császári tábornok, Heinrich Hentzi Pest városát, a civil lakosságot kezdte el lövetni. Egy gyújtóbomba Melczer János fivérének, Melczer Károlynak, a pesti gimnázium tanárának házát is eltalálta. Melczer János legkisebb, tizenegy éves fia éppen ebben a lakásban volt, és olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy egyik lábát térd felett amputálni kellett. Az elkeseredett apa a radikális Marczius Tizenötödike című lapban írta meg az esetet – érthető módon igen kemény szavakkal: „…ti pedig, győzedelmes harczosok, vitézek és hősök, kivált ti, a kik Rákos-Keresztúron levén, őt mint határtalan buzgóságú hazafit, a zsarnok osztrák ellenében egykori kis Hannibalhoz hasonlót ismertétek, boszuljátok meg az ő leírhatatlan szenvedéseit, s ha kilábol, egész élete hosszán tartandó nyomoruságát, az azt okozott barbárokon és gyilkosokon!!” (E cikkben olvasható a jelen írás címéül választott mondat is.)

Melczer János a szabadságharc leverése után egy ideig szabadon végezhette szolgálatát; igyekezett a harcok alatt lelkileg is szétzilált gyülekezetét újra talpra állítani. 1852-ben, a szabadságharc utáni megtorlás második hullámában állították hadbíróság elé egy feljelentés nyomán. „Bűnösségét” nem tagadhatta, éppen a Marczius Tizenötödikében megjelent, saját nevével jegyzett cikke volt a legfőbb bizonyíték ellene. Már készült Hentzi emlékműve – akit Melczer a már említett cikkében „a budai vár kanibál-szivű parancsnokának” nevezett –, amikor hatévi várfogságra ítélték 1852 márciusában. Büntetését a csehországi Josefstadtban kellett letöltenie; huszonhat hónap után amnesztiával szabadult. Fogsága alatt helyettesek látták el a szolgálatot; az ő fizetésüket a lelkésznek kellett állnia, és ráadásul a kor jogrendjének megfelelően a börtönben kapott ellátásért is fizetnie kellett – ezt csak a gyülekezeti pénztárból felvett kölcsönnel tudta fedezni.

Szabadulása után egy évig szolgálhatott Keresztúron, majd büntetett előélete miatt ismét felfüggesztették. Újabb egy év kényszerű szünet után 1856-tól lehetett újra a gyülekezet rendes lelkésze. Egészségét azonban a börtön és a létbizonytalanság hamar aláásta. 1860-tól 1863-ig segédlelkész segítéségével tudta szolgálatát ellátni. 1864. január 10-én hunyt el életének hatvankettedik évében.

Kevesen születnek hősnek, még kevesebben mártírnak. Az utókor tiszteletét méltán megérdemlik azok, akik becsülettel tudják vállalni, ha a Gondviselés mégis ilyen sorsot szán nekik. Melczer János nevét emléktábla őrzi egykori gyülekezete templomának falán.

A szerző történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 37–37. számában jelent meg 2020. szeptember 27-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Melczer János -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!