In memoriam Sághy András (1945–2018)

In memoriam Sághy András (1945–2018)

Share this content.

Forrás: Evangélikus ÉLet, szöveg: Voelkerné Kovács Márta (Kemenesmagasi)
„Az Úr az én pásztorom!” – szólt az ige a június 30-án elhunyt Sághy András lelkész testvérünk gyászjelentésén, és jelzi a sírkövön is földi nyughelyét. Annak a követségében járt, aki ezt mondta magáról: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

Hogyan, mikor kapta az elhívását, nem tudhatjuk. De azt igen, hogy ott volt előtte elődeinek hite, bizonyságtétele, útmutatása. A nagymamáé, aki az első világháború után özvegyen maradt négy gyermekkel. És attól kezdve mindennap, amikor megszólalt a déli harangszó, letette a munkát, kezét imádságra kulcsolta, és elénekelte az éneket: „Te vagy reményem sziklaszála […]. / Hozzád sóhajt, aki erőtlen […]. / A dúlt szívnek te adsz nyugalmat, / Áldás fakad kezed nyomán.” Ott volt előtte a lelkész édesapa, Sághy Jenő példája, akinek hite és hűsége a legnehezebb időben próbáltatott meg. És az élet dolgait éppen csak megismerő kamasz gyermek láthatta, hogy jöhetnek idők, amikor a Krisztus-követésnek igen nagy ára van: az út nem dicsőségbe, hanem gyalázatba vezet, egészen a márianosztrai börtönig…

Sághy András útja a győri Révai Miklós Gimnáziumon át vezetett a budapesti evangélikus teológiára, és a végzés éve, 1969 egyben házasságának kezdete is: Lakatos Márta óvónővel. Az út ezek után már közös vele és a két fiúval: Andrással és Balázzsal.

A Somogy megyei Vése, ahol hét esztendeig lelkész apósának az utóda lett; aztán a Veszprém megyei Nagyalásony–Dabrony óriási szórványkörzete és végül Celldömölk artikuláris gyülekezete voltak szolgálatának állomásai. Mindenütt építette kövekből a lelki otthonokat, és építette a lelkeket.

Volt benne valami lutheri, és nem csupán robusztus termetében, hanem lelki alkatában. Egyenessége, kiállása; hogy beszédében az igen igen volt, a nem nem, tudva, hogy „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek”. A reformátorral rokonította a lelkében lobogó tűz, szenvedély; még a szent harag is, ha valami általa felismert és képviselt igazság sérült. De mindenekelőtt lutheri volt gyermeki lelkülete, amellyel újra és újra rácsodálkozott Isten kegyelmére. Az evangéliumra. Ahogy ő mondta annyiszor: „Isten lefegyverző kedvességére.”

Krisztus, a jó pásztor lelkületével indult nyája után. Szívügye volt a beteglátogatás: minden héten végiglátogatta a kórházakat Ajkán és Celldömölkön, hogy Isten szeretetének bizonyosságát nyújtsa vigasztaló beszélgetésekben, imádságban és énekben, az úrvacsora szentségében. A betegek mellett másik szívügye a kicsinyek voltak: a megvalósuló celldömölki Hajnalcsillag-óvoda, hogy a gyermekek minél előbb megismerhessék a jó pásztort, és ebben a munkában óvónő felesége mindvégig támogathatta.

Sághy András lelkész testvérünk Keresztelő János ünnepén született. Idén június 24. vasárnapra esett, így születésnapján még együtt lehettünk a templomban, Kemenesmagasiban, ahol utolsó tíz nyugdíjas évüket töltötték feleségével. Gyermeki büszkeséggel mutatta a kis aranykeresztet zakója hajtókáján: felesége születésnapi ajándékát. Tudtuk, hogy ennél nagyobb és díszesebb kereszt viselésére is jogosulttá vált ez év tavaszától az emberi elismerés jeleként (március 15-én megkapta a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést). De legvégül már csak az számít, hogy Gazdánk elmondja majd felettünk a mondatot: „Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Mt 25,23)

Sághy András lelkész testvérünk földi öröme és büszkesége a nyájhoz visszavezetettek, a megvigasztalt lelkek békessége volt. Annak öröme, hogy családjának is pásztora lehetett. Fiai elmondhatják: Isten jóságos szavát, gondoskodó szeretetét tudták megszólaltatni feleségével együtt gyermekeiknek, akik hivatásukkal, életükkel maguk is a jó pásztor szolgálatába szegődtek.

Így marad meg előttünk Sághy András, utolsó születésnapjáról, kis aranykereszttel zakója hajtókáján. Nem tudhattuk, hogy két nappal később milyen nagy keresztet rak majd vállukra az Isten. És aki annyi haldoklóra adott áldást, végül neki is jutott belőle. Lelkész fia mondhatta felette a zsoltárt: „Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.” (23,1) Idősebb fia pedig utoljára az aznapi igét olvashatta, amely az itt maradóknak ígéri: „Az Úr meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147,3)

Temetése július 22-én volt e sorok írójának szolgálatával. Abban a bizonyosságban búcsúztunk tőle, hogy sem élet, sem halál nem ragadhat ki minket annak a kezéből, aki ezt mondta: „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 31–32. számában jelent meg 2018. augusztus 12-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Sághy András -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!