Bevándorlás: sorscsapás vagy lehetőség?

Bevándorlás: sorscsapás vagy lehetőség?

Share this content.

Szöveg: Bibó András, fotó: MTI
Az országunkba való bevándorlás az utóbbi időben olyan méreteket öltött, hogy nem lehet elkerülni az állásfoglalást ebben a lassan mindannyiunkat közvetlenül is érintő jelenséggel kapcsolatban. Az interneten és a nyilvánosság egyéb fórumain rengeteg gondolat, felvetés és mendemonda látott napvilágot. – Bibó András, budavári evangélikus presbiter gondolatait a közös gondolkodás jegyében osztjuk meg honlapunkon.

A gondolatok, felvetések és mendemondaák egy része olyan, sokszor minden racionalitást és jóindulatot nélkülöző felvetés, amely olyan alantas és gondolatoknak sem igazán nevezhető indulatoknak a halmaza, amelyeket nem lehet szalonképessé tenni azzal, hogy reagálunk rájuk. Létezhet viszont egy többé-kevésbé jogos félelem sokakban azzal kapcsolatban, hogy ez a folyamat – ha tartósnak bizonyul – hova fog vezetni. Ez a félelem azonban – akár tényleges akár képzelt alapokon nyugszik – olyan ördögi kör kialakulásához vezethet, melyben az eleinte képzelt veszélyek valós és végül minden határon túl növekvő tényleges fenyegetéssé válhatnak mindkét fél számára. A hányattatott sorsú kelet-európai országokban különösen is könnyen indulhatnak be ezek a szörnyű folyamatok, ennek kívánjuk elejét venni az alábbiakban leírtakkal.

Nincs itt most hely és mód azoknak a teológusoknak, filozófusoknak és egyéb gondolkodóknak a felvonultatására, akik részletesen bemutatták és elemezték, hogy az Európában kifejlődött modern társadalmakban hogyan vesztették el emberek tíz és százmilliói életük földöntúli megalapozottságát, és hogyan vált ezzel az élet értelmetlenségének lehetősége az egyik legfenyegetőbb és legmegkerülhetetlenebb szorongás forrásává. Tudósok érvelése helyett utalhatunk egyrészt az elmúlt évszázad emberi életet és méltóságot lábbal tipró rendszereire, melyek ál-életcélokkal bódították a szorongó tömegek százmillióit vélt ellenségek millióinak kiirtásával. Súlyos hiba volna azonban azt gondolni, hogy az emberirtást pillanatnyilag szüneteltető Európában az élet értelmetlenségtől való szorongás egy meghaladott probléma lenne. A probléma jelenlétét a szimbolikus síkon olyan esetek mutatják, mint hogy létezik olyan európai állam, amelyben egészséges fizikumú pszichiátriai betegek bírói jóváhagyással és orvosi segítséggel lépnek ki az életből, a mennyiségi síkon pedig egy olyan évtizedek óta tartó demográfiai krízis látható, ami minden a probléma elbagatellizálását célzó kísérletet szánalmassá tesz. Ebben a helyzetben nem tehetünk mást, mint hogy megvalljuk: számunkra az ember és az emberélet érték. Akkor is ha…….. és itt most következhetne egy hosszú felsorolás ami helyett jobb, ha mindenki behelyettesíti a számára legellenszenvesebb embercsoport jelzőjét.

Aligha lehetne ezeket a jelzőket összegyűjteni, de mégis, ha a leggyakoribbakat összegyűjtenénk és megpróbálnánk egy személybe belegyömöszölni, akkor valami cigány-hajléktalan-zsidó-román-homokos-drogos-muszlim-szlovák-alkoholista-nyomorék-szájszagú-munkanélküli-prostituált bevándorlót kapnánk. Nem tudjuk, hogy létezik-e olyan szuper antihős aki ennek a sok szigorú egymásnak is ellentmondó feltételnek egyszerre megfelel, de ha jól kikuncogtunk magunkat azon, hogy hogyan is nézne ki egy ilyen figura, hadd fordítsuk komolyra a szót azzal, hogy a krisztusi elfogultság válasza az ő esetében is az, hogy az élete és ő maga is érték, pláne akkor, ha ő maga is élni akar, márpedig mi mást mutatnának a kerítésen véres arccal és végtagokkal átmászó emberek, mint élni akarást. Ezért nem tágíthatunk attól a meggyőződésünktől, hogy a határt a jelenlegi jogszabályok alapján illegálisan átlépők értéket és lehetőséget rejtenek magukban. Természetesen azt sem gondoljuk, hogy ez az érték oktatás-nevelés és sok egyéb erőfeszítés nélkül az ölünkbe hullhat, de a munka nélkül értékhez jutás a rablógazdálkodók és a tolvajok tiszte, pontosabban tisztességtelensége. Nem várjuk el az olvasótól, hogy maradéktalanul egyetértsen velünk, azonban az alábbi néhány gondolat a lakhatás példájából kiindulva talán hozzájárulhat a bevándorlókkal kapcsolatos félelem csökkentéséhez.

Magyarországon ma közel 3 millió lakás található. Ha figyelembe vesszük, hogy egy lakás közel 100 évente használódik el annyira, hogy újjá kell építeni, akkor ebből az jön ki, hogy évente 30 ezer új lakást kellene építeni. Akkor, ha nem csökkenne a népesség pontosan ennyivel évente. Ha figyelembe vesszük, hogy egy lakásban (10millió ember/3millió lakás=) 3,3 ember él, akkor látható, hogy a 30 ezer ember halálával közel 10 ezer lakást nem kell újjáépíteni, tehát elég csak 20 ezret építeni, ami 33%-os kereslet csökkenést jelent. 10 ezerrel több lakást kellene tehát építenünk évente, ha szinten tartanánk népességünket. És mennyivel növekedne a kínálat a kipótlással, tehát mennyi lakást építenének fel a bevándorlók? Ha azt vesszük, hogy átlagosan ugyanannyi házat építenének fel, mint az „őslakosok” akkor a lakossághoz viszonyított számarányukat (ami nem más mint 30 ezer/10 millió=0.3%) kellene megszorozni a 30 ezer felépítendő lakással, ez 90 lakást jelent évente. Tehát 10 ezer lakásra lenne szükség és 90-et építenének fel. A lakásokról szóló példát tovább lehet gondolni a szintén 3 millió körüli autóparkkal, azzal a különbséggel, hogy egy autó nem 100 hanem 10 évente használódik el, ebből pedig évente 300 ezer új autó jön ki, és ebből kell levonni a fogyás 10 ezres értékét, ha nem pótoljuk a fogyást. Bevándorlókkal tehát 3%-kal, azaz 10 ezer autóval nő a piacon a kereslet. És mennyivel nő a kínálat az érkezésükkel? Ha a lakásos példához hasonlóan azt vesszük, hogy átlagosan ugyanannyi autót gyártanának le, mint az „őslakosok” akkor a lakossághoz viszonyított számarányukat (30 ezer/10 millió=0.3%) kellene megszorozni 300 ezerrel, ez 900 autót jelent. Tehát 10 ezer autóra lenne szükség és 900-at gyártanának. A két példa tehát egyértelműen mutatja, hogy a bevándorlók nagyobb keresletet generálnak, mint amekkora kínálatot hoznak létre.

Talán valakinek furcsának tűnhet a fenti példákban, hogy azt feltételeztük a bevándorlókról, hogy ugyanúgy dolgoznak, mint mi, ugyanúgy fogyasztanak, mint mi, és végül mégis az jött ki, hogy több keresletet generálnak, mint amennyi kínálatot létrehoznak, azaz több munkalehetőséget adnak nekünk, mint amennyit elvesznek tőlünk, nem ellentmondás ez? Azért nem ellentmondás ami a fenti számításokból kijött, mert bár nem szóltunk róla, de kulcsmomentumként ott volt a számításban, hogy nincstelenül érkeznek, azaz nem hozzák a hátukon a lakásukat, autójukat, és semmit sem azon az egy vagy néhány darab ruhán kívül ami rajtuk van. Sok fotót lehet látni az újságokban és az interneten, de nem láttunk még olyat, hogy valaki az egyik kezében cipelte volna a lakását, és autóját, a másikban pedig ott lett volna az a több tíz tonna élelmiszer amit élete hátralévő részében elfogyaszt majd. Az a tény tehát, hogy nincstelenül érkeznek hozzánk, közgazdasági értelemben egyenértékűvé teszi őket saját gyermekeinkkel, akik ugyanúgy nincstelenül érkeznek a világba, és pontosan ezáltal valóságos kereslettel és feladattal látnak el minket. Hangsúlyozni kell, hogy a fenti két példában bemutatott gondolatmenet egyrészt szinte minden fogyasztási cikkre kiterjeszthető, másrészt olyan javakra is amik nem terméket gyártanak, mint pl. az oktatás, gyógyítás, stb, így a kedvező hatás alól szinte semelyik honfitársunk nem marad ki. Azt is hangsúlyozni kell, hogy a növekedő munkalehetőségek kedvező hatása már az első pillanatban (gyerekeknél a születéskor, migránsok esetében az országba érkezésükkor) jelentkezik, pontosan ez történik a napokban: több rendőrre van szükség a határon, több busz- vonat- és egyéb vezetőre akik elviszik őket a táborokba, több szakácsra és pékre aki süt-főz rájuk, több óvónőre aki a gyerekeiket, és több tanárra aki őket magukat oktatja. Nem véletlen tehát, hogy Németország komoly erőfeszítésekkel próbálja a háborús övezetből érkező (azaz garantáltan nincstelen) migránsokat befogadni.

Megint lehet az olvasónak egy olyan érzése, hogy ez már túl szép, hogy igaz legyen, kell itt lennie valami nehézségnek. Van is. A klasszikus gyerekek esetében a társadalom hasznos tagjává pallérozást a család és az állam együtt végzi, a migránsok esetében nem ez a helyzet, a nehézségek, főleg kezdetben szinte kizárólag az államéi. Itt azonban kell tenni egy kis kitérőt. Az előző mondatban azt írtam, hogy a gyermekek pallérozását az állam és családok együtt végzik, egy csökkenő társadalomban azonban néhány szó még közbekívánkozik: a meg nem született gyermekek pallérozását (...) együtt nem végzik.

Az aláhúzott részekkel kiegészített mondat félelmetes, ugyanis látszik belőle az, hogy a népességfogyásban az állam és a polgárai egymás cinkosai, mert a fogyás bizony mindkét fél számára sok előnnyel jár: a családoknak nem kell a gyermeknevelés idő- és energiaigényes nehézségeivel bíbelődni, az állam pedig szépen lassan sorvaszthatja a szolgáltatásait. Különösen kirívó példa a sorvasztásra az oktatás, ahol az iskolák bezárásával megnyílik az épületek eladásának lehetősége, a folyamatosan apadó gyermeklétszám pedig a pedagógusokat is zsarolható helyzetbe hozza. Ebben a helyzetben tetszőleges ideig tetszőlegesen alacsonyan lehet tartani a béreket, hisz hosszútávon egyre kevesebb iskola lesz, arról pedig nem is beszélve, hogy miféle szánalmas önreklámozásra kényszerül sok iskola és egyetem, hogy megpróbáljon egy minimális túljelentkezést kicsiholni. Végül a diákoknak is kényelmes ez, hiszen tudják, hogy teljesítményüktől függetlenül kapkodnak utánuk az intézmények, a színvonal csökkenése is sokkal valószínűbb tehát. Végül meg kell jegyeznünk, hogy egy csökkenő társadalomban a még valamit érő megüresedett ingatlanok elmutyizásával az oligarchák is könnyebben tenyésznek, annál az egészen egyszerű oknál fogva, hogy a sírba szállt emberek nem tudnak tiltakozni, és a meg nem született gyermekek sem sírnak, hogy kilopta valaki a szájukból a betevőt. Azt mondhatjuk tehát, hogy a népességfogyás „elkényelmesítő” hatásai az állam és az állampolgárok között egyenletesen oszlanak el.

A helyzet tehát ahhoz hasonló, mintha egy süllyedő csónakban ülne egy bodnár és egy erős ember, és a bodnár megszólalna:
– Nekem nincs kedvem vödröt készíteni, nem is csinálok.
– Jó ötlet! Akkor nekem sem kell kimernem a vizet! – a hajó pedig csendben süllyed tovább.

Bár az utóbbi időben a magyar kormány tett azért, hogy a születések száma ne csökkenjen, ezt pusztán önerőből (azaz magyarokból) megfordítani szinte reménytelen vállalkozás: ha idén ugyanis 100 házaspár vállal 5 gyereket, ha azonnal növekedni akarunk, akkor jövőre a fogyásunk miatt kevesebb (mondjuk 99) házaspár kell, hogy vállaljon 6 gyereket. Tehát egyre kevesebb házaspár egyre több gyereket kell, hogy vállaljon, addig amíg fel nem nő a nagyobb számú (példánkban 6) gyerek. Persze meg lehet fordítani a folyamatot lassabban is, ekkor viszont fel kell készülni arra, hogy még több évtizedig nem fogunk növekedni, és ki tudja azt most garantálni, hogy a kedvező folyamat ilyen hosszú ideig fennáll? Visszatérve a csónakos hasonlatra: lehet, hogy egyszer csak a bodnár úgy dönt, hogy mégis megcsinálja vödröt, de nagyon nem mindegy, hogy mikorra készül el vele. Lehet, hogy addigra már elsüllyed a hajó. Most a migránsokkal kezünkbe kaptunk egy vödröt. Lehet, hogy nem pont olyan amilyet elképzeltünk, az is lehet, hogy egy kicsit lyukas is, de amíg nem készült el a vödrünk, nem tehetjük meg, hogy visszautasítjuk. Ki kell mondanunk: meg nem született gyermekeinknél szinte bárki többet ér. Azt, hogy mennyire így van ez, az USA története mutatja, amelyik ország születésének első 100-200 évében válogatás nélkül özönlöttek az emberek, köztük sok bűnöző is. Még kirívóbb példa Ausztrália, amelyiknek újkori története válogatott bűnözők csapataként, fegyenctelepként indult. Bűnözőkből is felépülhet tehát egy életképes és értékes ország. Persze e sorok írója sem szeretné a Vadnyugat borzalmait újra átélni, az átutazó migránsokból azonban bőven válogathatnánk. Élni kéne a lehetőséggel.

Végezetül gondoljunk végig még egy lehetőséget. A minap egyik kormánypárti politikusunk azt mondta, hogy nem szeretné ha az unokái egy muszlim kalifátusban élnének. A kijelentés abból a szempontból örvendetes, hogy ez egy a 4 éves választási ciklusokon messze átívelő cél amit csak támogatni lehet. A baj csak az, hogy ő ebből azt a következtetést vonta le, hogy haza kellene küldeni a bevándorlókat. Afganisztánban és sok más muszlim országban a népességnek több mint az 50 %-a 15(!!) év alatti. Olyan népességrobbanás van tehát ott, amilyet elképzelni is alig lehet. Tételezzük fel, hogy sikerül őket maradéktalanul visszatoloncolni országukba. Ha minden úgy megy tovább, mint a migrációs válság előtt, akkor unokáink idejében 70 millióra dagadnak az afgánok, mi pedig 7 millióra zsugorodunk, és ezeket az arányokat Európára és a muszlim világra is ki lehet vetíteni. Persze lehet abban reménykedni, hogy majd mindenféle embargóval és korlátok közé szorítással az idők végezetéig vissza tudjuk őket préselni az országukba, de ez nem biztos hogy működni fog. Irán esetében például egyértelműen csődöt mondott ez a politika, ugyanis az egymást követő szankciókból és embargókból Irán mindig megerősödve jött ki. Éppen mostanában kénytelen az USA és az egész világ térdet hajtani ez előtt a megerősödött Irán előtt. Veszedelmes játékot űz tehát az, aki egy dinamikusan növekvő társadalmat nyomás alá helyez, főleg ha a saját országa csökkenőben van.

Be kell tehát látnunk, hogy Szent István intelme nem valami mézes-mázos kegyeskedés hirdetése, hanem megkerülhetetlen felszólítás a saját érdekünk felismerésére: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szétszórni, amit összegyűjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. (István király intelmei fiához, Imre herceghez) István király ki tudott tűzni a saját életén és személyén túlmutató célokat, és fel is ismerte az azokhoz vezető utat, ezért is áll országa még ma is. Politikusaink most az unokáinkért aggódnak. Jól teszik. Most már csak fel kéne ismerni az ebből fakadó teendőket.

A migránsok és gyermekeik oktatása, munkához juttatása és a társadalomba való beilleszkedésük nem könnyű folyamat és feladat (bár ez saját gyermekeinkről ugyanúgy elmondható). Keresztényként mégsem tudunk másra csak arra a hatalmas rabbi műveltségű Jézus Krisztusra nézni, aki egyházát arra az írni-olvasni nem tudó Péterre építette, aki nem csak a saját halász szakmájában tudott csődöt mondani, hanem a kritikus pillanatban mesterét háromszor is elárulta.

Nem tudunk tehát máshova kilyukadni, mint ahova kétezer évvel ezelőtt János apostol, korunkban pedig Böjte Csaba: „ A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet. (János első levele 4,18)” Az elmúlt kétezer évben ez az analfabétákra, nyerészkedő vámszedőkre és prostituáltakra alapozott szervezet minden más országnál, birodalomnál és intézménynél tartósabbnak bizonyult. Nem lehet célunk ilyen nagyívű tervek megvalósítása a hozzánk érkezőkkel, mégis minden embernek okot és lehetőséget ad a bizakodásra, nekünk keresztényeknek pedig talán kötelezettséget is. Ha tehát a kedves olvasó egyszer abban a helyzetben találja magát, hogy egy társaságban a nehéz migrációs helyzeten sóhajtoznak, szívből kívánjuk neki, hogy a hit hanyag eleganciájával szólhasson közbe, irtva ezzel magában és maga körül a félelem légkörét: Migránsok beillesztése a magyar társadalomba? Bagatell.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!